A BBC és a Netflix közös produkciójában készült új, háromrészes Drakula sorozatot nagyon vártam, három okból is. Először is azért, mert a Drakula volt az első regény, amelyet könnyített angol változatban elolvastam, amikor angolul tanultam. A Drakula mutatta meg nekem, hogy angolul olvasni fantasztikus érzés, és az angol nyelv gyönyörű. Ez olyan érzelmi élmény, amely már örökre összeköt a Drakulával, és ezért természetes, hogy minden feldolgozása érdekel. Másodszor is azért, mert a sorozatot a Steven Moffat – Mark Gatiss páros készítette, ők pedig már többször megmutatták, hogy nagyon eredeti módon nyúlnak az angol klasszikusokhoz. Harmadszor pedig azért, mert nemrég, A viszony sorozatból megismertem Claes Bang dán színészt, aki már akkor elkápráztatott, és már az első hírek alapján arra számítottam, hogy tökéletes lesz Drakula szerepében.

Nagy izgalommal ültem le tehát tegnap a képernyő elé, és az első epizód pontosan azt adta, amit vártam. Mark Gatiss és Steven Moffat talán néha feleslegesen horrorisztikus, túlzó jelenetekkel, de mindig tökéletesen eltalált hangulattal, filozofikus, de mégis pergő, humoros párbeszédekkel és egy ellenállhatatlan hangú főszereplővel keltették életre friss vérrel Bram Stoker világát. Ez a rész áll legközelebb a regényhez, de rendkívül ötletesen csavarja azt meg. Például azzal, hogy a könyvtől eltérően Van Helsing a sorozatban nem minden iránt érdeklődő tudósként, hanem mindenben kételkedő apácaként jelenik meg.

Adnak még a moziban filmeket tolmácsolással? Tudjátok, amikor kapunk egy kis készüléket, és a fülünkbe mondják a magyar szöveget a film eredeti hangja alatt. Amikor először láttam a Plein soleil (Ragyogó napfény) című francia filmet, az nekem különösen fantasztikus, szárnyaló élmény volt, a mai napig emlékszem rá. Egy kis budapesti moziban, az Örökmozgó Filmmúzeumban történt, édesanyám tolmácsolta a filmet: amit Alain Delon franciául mondott a vásznon, anyukám magyarul visszhangozta a fülembe. Ennél erősebb első találkozást nem is lehet elképzelni egy filmmel. És a Ragyogó napfény a mai napig nagyon erősen hat rám, bár jövőre lesz 60 éves, ez a film nem öregedett semmit. Tegnapelőtt, amikor újra megnéztem, ugyanúgy letaglózott az ereje, mint amikor először láttam. De mégis, mi ez a Ragyogó napfény, ez a filmtörténeti remekmű, ami még mindig ekkora hatással van rám?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, egy amerikai írónőt kell megismernünk. A neve: Patricia Highsmith. 1955-ben jelent meg először máig leghíresebb regénye, A tehetséges Mr. Ripley. A könyv főszereplője Tom Ripley, a feltörni vágyó ifjú, aki bármit megtenne, hogy meg tudjon élni New Yorkban. Egy nap megismerkedik Mr. Greenleaffel, a hajózási mágnással, aki nem sokat tétovázik, arra kéri Tomot, hogy utazzon Olaszországba, és hozza haza, Amerikába eltévelyedett és tékozló fiát, Dickie-t. Tom elfogadja a jó pénzzel kecsegtető megbízást, és Dickie nyomába ered. A tékozló fiúnak azonban esze ágában sincs az atyai parancsnak engedelmeskedni. Tom ráébred, hogy bármit tesz is, a léhűtő Dickie-t nem tudja hazavinni, ez pedig azt jelenti, hogy pénzt sem lát. Ekkor agyában sötét terv kezd formálódni… A regény bűnügyi történet, mesterien megírt pszichológiai thriller, amely természetesen filmfeldolgozásért kiált. És bármily hihetetlen, nem az amerikai filmesek, hanem a „francia minőség” egyik nagymestere, René Clément vitte először filmre.

November 23. van. 7 évvel ezelőtt, ezen a napon indult A Kihagyhatatlan blog. Az első bejegyzésnél látható dátum ne tévesszen meg senkit, az csak egy apró adminisztrációs hiba. Én jól emlékszem az indulásra. Emlékszem az izgalomra és a boldogságra, hogy végre elindítom ezt a blogot. Ami a mai napig nem hagyott cserben, visz engem előre. Remélem, Nektek is örömet és szép pillanatokat hoz, és továbbra is velem tartotok.

Jeles nap tehát a mai, letelepedtem hát a fotelembe, és kezembe kaptam a tollamat, hogy egy különleges könyvről írjak nektek. A Csengettyűváros meséi egy varázslatos kisváros majd’ 40 napjának krónikája december elsejétől január hatodikáig. A lapokat forgatva átélhetjük a karácsonyi készülődés misztikus izgalmát, és az ünnep meghittségét, amely nem ér véget decemberben.

Az eseményeket Lady Hortenzia, a városka társasági dámája tárja elénk a naplójában. Csengettyűvárosba a karácsonyi várakozás közepette érkezik új lakó, egy titokzatos és morcos úr. És nem csak beköltözik, rögtön rejtélyes ajándékboltot is nyit. A sejtelmes bolt mindenkit vonz, és aki csak belép az ajtaján, annak élete megváltozik…

Oké, késtem a buliból, de az utóbbi hónapokban végre én is eljutottam oda, hogy elkezdjem nézni a Mr. Robotot. És bár lassan haladok, mert minden epizódot alaposan át kell gondolnom, az internet legjobb Mr. Robot témájú videóját természetesen már megtaláltam. Igen, arról beszélek, amelyikben Rami Malek, mint Elliot Alderson meglátogat egy fagylaltmúzeumot. És bizony Mr. Robot és a fagyi kapcsolata sem mentes a bonyodalmaktól. Ha még nem láttátok, azért, ha már láttátok, azért nézzétek meg az alábbi videót:

A tovább mögött pedig, ráadásként Rami Malek egy egészen friss interjúban beszélget Stephen Colbert műsorában a Queenről, az új James Bond filmről, és arról, mit várhatunk a Mr. Robot befejező évadában.

Karácsonyi varázslat: egy elbűvölő városka útja a családi asztaltól a boldog olvasókig. Interjú egy különleges könyvről. Schwerteczky Adrienn-nel Varga Kinga és Harcsa Borbála beszélgetett.

Schwerteczky Adrienn 2011 telén folytatásos blog-mesét írt az adventi készülődés ihletettségében, olvasóinak nagy örömet szerezve. Most arra adta a fejét, hogy könyv formájában is megjelenteti mesés történetét. Erről kérdeztük.

Schwerteczky Adrienn közgazdász, jelenleg otthon dolgozik. A szakmáján kívül lakberendezői és film-sminkmesteri végzettsége is van, szeret mindent alaposan megtanulni, ami érdekli.

Kinga: Csengettyűváros meséi - Karácsonyi varázslat napról napra című nemrég megjelent könyved egy makett kisváros létezésével áll kapcsolatban. Pontosan mi ez a kapcsolat?

A 2010-es évek elején kezdtünk férjemmel apró, színesre festett kerámiaházakat és kerámiafigurákat gyűjteni. Karácsony előtt berendeztünk ezekből egy városkát, melyet Csengettyűvárosnak neveztünk el. 2011-ben blogoltam róla egy mesét, mintha a kisváros egyik lakója, Hortenzia kisasszony egyes szám első személyben minden este elmondaná a városka életének aznapi eseményeit a karácsonyi készülődés közepette.

Bocsánat, de ezt nem bírom ki, meg kell mutatnom: megérkezett Az ember a Fellegvárban 4. évadának hosszú előzetese. Ez lesz a sorozat befejező évada, november 15-én érkezik az Amazonra.

Vajon John Smith a Birodalmat választja vagy megváltást talál? Franket látjuk még? Mi lesz Kido sorsa? Megannyi kérdés, amire választ várunk, úgyhogy novemberig számolhatjuk a napokat:

A tovább mögött elolvashatjátok, miként írtam nemrég Philip K. Dick klasszikusáról.

Kedves Olvasók!

Annyira hatalmába kerített engem Az ember a Fellegvárban világa, hogy a múltkori blogbejegyzésem után még magyarul is elolvastam, és közben nehezen tudtam másra koncentrálni, de most már ideje, hogy visszatérjek blogolni!

Ahhoz azonban, hogy visszarázódjunk a rendes kerékvágásba, kell egy kis bemelegítés, igaz? Ezért most két csodás talkshow-pillanatot hoztam el Nektek! Két csodás brit színésszel és egy amerikai komikussal. Nézzétek csak:

1. Tom Hiddleston és Stephen Colbert Shakespeare-párbaja:

Tom Hiddleston éppen az Árulás című darabbal van Amerikában, ennek kapcsán ugrott be a talkshowba. Természetesen szóba került a közelgő Loki-sorozat is, a színházi rituálék, és persze ki más mint Shakespeare. Ha Tom Hiddleston és Stephen Colbert találkozik, abból mindig valami szuper dolog születik:

A tovább mögött Andrew Scott érkezik!

Bár én még minden pillanatban Az ember a Fellegvárban világába merülnék, azt sem szabad elfelejtenem, hogy az élet a körülöttem nem állt meg, nagyon jó sorozatok jönnek nemsokára. Most két HBO produkciót mutatok Nektek.

Az első a Philip Pullman brit író nagy sikerű, Az Úr Sötét Anyagai trilógiájából készült sorozat. A könyvek izgalmasak, ezt nem is kell mondani, de az HBO olyan színészgárdát gyűjtött a mozgóképes adaptációhoz, hogy a lélegzetem is elállt. A mindig zseniális James McAvoy mellett a karrierjét rendkívül izgalmasan építő Ruth Wilson a főszereplő.

És ha mindez nem lenne elég, föltűnik még Lin-Manuel Miranda is, aki amellett, hogy tehetséges színész, megírta a Hamiltont, az utóbbi évek legszenzációsabb musicaljét, amellyel énekelve tanulhatunk történelmet. A musical ugyanis Alexander Hamiltonnnak, az Egyesült Államok első pénzügyminiszerének elképesztő életét tárja föl. De bocsánat, elkalandoztam, mert teljesen felvillanyozott, hogy Lin-Manuel Mirandát megláttam. Róla, és a Hamiltonról még feltétlenül írni fogok, de most térjünk vissza Az Úr sötét Anyagaihoz. Íme, az előzetes:

Nagy Katalin és Helen Mirren a tovább mögött vár Titeket!

Veronikának, aki mindig új világokat mutat nekem, hogy fölfedezzem a sajátomat.

A könyv három éve várt a polcon türelmesen. És idén nyáron végre eljött a pillanat: levettem. S persze most itt ülök, és csodálkozom: mi tartott ilyen sokáig? Az ember a Fellegvárban úgy szippantott be, mint jó régóta már egy könyv sem. Ez nem azt jelenti, hogy jó régóta nem olvastam jó könyveket, de azt igen, hogy Philip K. Dick klasszikusának különleges, magnetikus hatása van, és én örülök, hogy végre megtapasztalhattam.

A regény először 1962-ben jelent meg, a történetét nehéz összefoglalni, mivel azt valóban megtapasztalni kell, de azért kiindulópontra szükségünk van: Az 1960-as években vagyunk, csakhogy egy alternatív valóságban. A II. világháborút Németország és a Japán Birodalom nyerte meg. A két hatalom fölosztotta egymás között a világot. Japán uralja Ázsiát, Németország pedig Európát és Afrikát irányítja.

Az Amerikai Egyesült Államok három részre szakadt. A nyugati parti területeket Japán birtokolja, a keleti szakaszt Németország. A kettő között egy többé-kevésbé semleges zóna található a Sziklás-hegységben. Mindkét birodalom totalitárius rendszert épít a maga területén, ám Japán sokkal emberségesebb, a fenyegető gonoszt a nácizmus jelenti.

Lezárult egy korszak: vége a legjobb romantikus-bányászós, romantikus bányászos sorozatnak. Augusztus végén véget ért a Poldark, a BBC ennek kapcsán szívünk húrjain játszó nosztalgikus videóban foglalta össze Ross és Demelza Poldark múlhatatlan szerelmének történetét. Nézzétek csak:

A BBC tehát most egy időre biztosan búcsúzik a bányáktól, de én nem. Biztosan írok még a Poldarkról, Winston Grahamről és Cornwallról is. Addig is a tovább mögött elolvashatjátok, miként értékeltem a Poldark záróévadát!