Veronikának, aki mindig új világokat mutat nekem, hogy fölfedezzem a sajátomat.

A könyv három éve várt a polcon türelmesen. És idén nyáron végre eljött a pillanat: levettem. S persze most itt ülök, és csodálkozom: mi tartott ilyen sokáig? Az ember a Fellegvárban úgy szippantott be, mint jó régóta már egy könyv sem. Ez nem azt jelenti, hogy jó régóta nem olvastam jó könyveket, de azt igen, hogy Philip K. Dick klasszikusának különleges, magnetikus hatása van, és én örülök, hogy végre megtapasztalhattam.

A regény először 1962-ben jelent meg, a történetét nehéz összefoglalni, mivel azt valóban megtapasztalni kell, de azért kiindulópontra szükségünk van: Az 1960-as években vagyunk, csakhogy egy alternatív valóságban. A II. világháborút Németország és a Japán Birodalom nyerte meg. A két hatalom fölosztotta egymás között a világot. Japán uralja Ázsiát, Németország pedig Európát és Afrikát irányítja.

Az Amerikai Egyesült Államok három részre szakadt. A nyugati parti területeket Japán birtokolja, a keleti szakaszt Németország. A kettő között egy többé-kevésbé semleges zóna található a Sziklás-hegységben. Mindkét birodalom totalitárius rendszert épít a maga területén, ám Japán sokkal emberségesebb, a fenyegető gonoszt a nácizmus jelenti.

Ebben a fölszabdalt világban, a három részre szakadt Amerikában, jelennek meg a könyv karakterei, akiket kezdetben csupán egyetlen dolog köt össze: közvetve vagy közvetlenül, de mindannyijuk életére hatással van a Nehezen vonszolja magát a sáska­* című regény. A röviden csak A Sáskaként emlegetett regény a regényben egy képzeletbeli valóságot mutat be: olyat, amelyben Németország és Japán elvesztette a háborút. A betiltott, de rendkívül népszerű könyvet egy titokzatos ember írta, aki erődítményszerű otthonában a Fellegvárban lakik.

Eric Brown, aki maga is elismert sci-fi szerző, azt írja Philip K. Dick művét fölvezető előszavában, hogy a sci-fi irodalomban az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején jött el az az időszak, amelyben tehetséges írók egy csoportja megmutatta, mennyire kifinomult tud lenni ez a műfaj. És éppen Philip K. Dick munkássága az egyik gyönyörű példája annak, hogy egy tudományos-fantasztikus történetben nem feltétlenül az űrhajók és ellenséges űrlények a fontosak, hanem az, hogy mélységet kapjanak a karakterek, és hogy az elképzelt világban fölvetett társadalmi kérdéseket az író érzékenyen mutassa be.

Az ember a Fellegvárban a kifinomult sci-fi kiemelkedő darabja. Nem a diktatúra brutalitását helyezi a középpontba, nem is azt, hogy Németország már a végtelen űrt is uralma alá hajtaná, hanem a karaktereknek hagy teret, az embereket helyezi előtérbe. Juliana, a judo oktató, Frank, a volt férje, Mr. Baynes a titokzatos svéd üzletember, Mr. Tagomi, a japán kormánytisztviselő, Mr. Childan, a kereskedő, aki egyszerre csodálja és megveti a japánokat és Joe Cinnadella, a titokzatos olasz fiatalember, mindannyian boldogulni próbálnak az őket körülvevő világban. Van, aki aktívan cselekszik, van, aki csak passzívan sodródik, van, aki menekülne, van, aki rosszra tör, van, aki a békét keresi szüntelenül. Egy dolog biztos, végül valahogy mind összekapcsolódnak.

Philip K. Dick alkotása egészen különleges hangulatú remekmű. A nagyrészt érzékeny belső monológokban kibontakozó történetben az olvasó szinte lebeg, álomszerű állapotba kerül. A belső monológoknak pedig éles kontrasztot adnak a gyakran pergőtűzszerű párbeszédek, a kiélezett, rövid, nem ritkán szerkezetileg hiányos, egy-két szavas mondatok. Eric Brown le is írja, hogy Philip K. Dick 120 szót ütött le az írógépén egy perc alatt, és saját bevallása szerint gépelés közben találta ki, hogy mi történjen éppen a műveiben, minden a pillanatban rejlett.

Azt tudjuk, hogy Philip K. Dick munkái mindig is remek filmalapanyagot adtak, gondoljunk csak a Szárnyas fejvadászra (1982) vagy a Különvéleményre (2002). De vajon meg lehet-e filmesíteni egy ilyen finomszövetű, álomszerű regényt, mint Az ember a Fellegvárban? Ezt 2015-ben az Amazon mutatta meg. A stúdió sorozatot indított a könyv alapján. A készítők pedig szerencsére szenvedéllyel és szakértelemmel fogtak a feladathoz. Az eredmény az lett, hogy a mozgóképes adaptáció hozzáadott valamit az alapanyaghoz, nem elvett belőle. Nem azt mondom persze, hogy a sorozat jobb, mint a könyv, az lehetetlen is lenne, mert például éppen a lebegős, fátyolos érzésből keveset kapunk. De az biztos, hogy a sorozat saját jogán is zseniális alkotás lett, nem kell elbújnia a regény mellett. Mesterien építik föl benne Philip K. Dick alternatív világát. A könyvbéli karakterek háttértörténetet kapnak, több ponton kapcsolódnak össze, életre kelnek.

A színészek közül én most Rufus Sewellt emelném ki, aki szuggesztív játékával minden pillanatban lenyűgöz. Kiváló érzékkel, lépésről-lépésre építi fel karakterét: Obergruppenführer John Smitht, aki egyébként ilyen néven nem is szerepel a regényben. A konzul, akiből a sorozatban magas rangú katona és központi figura lett, a könyvben sajnos kevés lehetőséget kap, hogy megmutassa magát. Pedig nagyon érdekes lenne többet tudni róla. A sorozatban biztosan ezért is nagyították föl a szerepét. John Smith – bár rendkívül hétköznapi neve azt sugallja, hogy lecserélhető, csupán egy valaki a tömegből, amely a Birodalmat szolgálja – az egyik legösszetettebb, legizgalmasabb szereplő a sorozatban. Türelmetlen kíváncsisággal várom, hogyan alakul a sorsa a sorozat negyedik, utolsó évadában, amely idén novemberben érkezik az Amazonra.

És itt most mondhatnám, hogy Az ember a Fellegvárban című könyvet mindenkinek el kell olvasnia, mert rólunk szól. A mi valóságunkról, a mi döntéseinkről, hogy hogyan élünk a világban. De nagy szavak helyett inkább egyszerűen csak azt mondom, hogyha elétek kerül a regény, ti ne várjatok három évet, amíg kinyitjátok. Nyissátok ki rögtön, és a többit bízzátok a könyvre. Nem fogjátok megbánni!

                                                                                                 Bori 

*Utalás a Prédikátorok könyve 12. fejezetére: „Minden halmocskától is félnek, és mindenféle ijedelmek vannak az úton, és a mandolafa megvirágzik, és a sáska nehezen vonszolja magát, és kipattan a kapor; mert elmegy az ember az ő örökös házába, és az utczán körül járnak a sírók.” (Károli Gáspár fordítása)

Philip K. Dick 1928-ban született Chicagóban, de életének legnagyobb részét Kaliforniában töltötte. 1982-ben bekövetkezett haláláig több mint 30 tudományos-fantasztikus regényt és 112 novellát írt. Az ember a Fellegvárban című regénye 1963-ban elnyerte az Hugo-díjat. Ennek ellenére munkájára nem figyeltek fel, a közönség szeretete és a kritikai elismerés későn jött: halálának évében, amikor bemutatták a Szárnyas Fejvadász című filmet. A film az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye alapján készült.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.