Meséltem már, hogy szeptember óta posztgraduális képzésben gyermek- és ifjúsági irodalmi szakembernek tanulok. Nagyon izgalmas, hogy remek társaságban, minden héten alkalmam nyílik könyvekről beszélgetni, könyveket elemezni. A legkülönfélébb mesék és ifjúsági regények kerülnek terítékre, így én már írhattam Mona Kasten Save me című regényéről is. Most pedig egy magyar ifjúsági regényről szóló írásomat hoztam el nektek, fogadjátok szeretettel!

Vészits Andrea 9-12 éves korosztálynak ajánlott Agáta és a jegenyenyár című ifjúsági regénye áradó, izgalmas mű. Ezt már Bölecz Lilla a könyvborítón látható illusztrációja is jelzi. A képen Agáta szerepel virágok szerteágazó dzsungelében, egy gyönyörű, fantáziadús világban.

Agáta egy igazán különleges tízéves kislány. Tourette-szindrómája van. A Tourette-szindróma olyan idegrendszeri elváltozás, amely azzal jár, hogy a beteg akaratlan mozdulatokat tesz, üt, vág, rugdos. Gyakori tünete emellett a kontrollálatlan káromkodás. Agáta azonban ebben is különleges. Nem káromkodik, helyette a legkülönbözőbb helyzetekben feltartóztathatatlanul sorolja a növényneveket. Agáta minden nehézsége ellenére szerethető és szeretetre éhes kislány. Állapota miatt azonban igazán jól csak a kutyájához, Mázlihoz tud kapcsolódni. Mázli mindenben megérti őt, és mellette van. Ketten élnek egy gazdag fantáziavilágban, amelyet Agáta határtalan képzelőereje népesít be. Agáta világa egyébként rendkívül képszerű, ezt jól megmutatják Bölecz Lilla belső illusztrációi is. A képek fekete-fehérek, mi mégis színesnek láthatjuk őket, mert élőek, mozgalmasak.

És mit csinál anya és apa? Az Amíg én oviban vagyok különleges mesekönyv. Főhőse, Berci azon gondolkodik, mit csinál a családja, amíg ő óvodában van. De a kötet illusztrációi és a szöveg ezúttal különböző történeteket mesélnek el. Ezzel pedig arra hívják az olvasót, hogy mindent alaposan megfigyeljen és átgondoljon, a végén pedig egy jót beszélgessen. Révész Emese művészettörténésszel, a nem mindennapi mesekönyv szerzőjével beszélgettünk. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin januári számában olvashatjátok.

Az Amíg én oviban vagyok, igazán különleges könyv, máshogy mesél el egy történetet, mint ahogy azt megszoktuk. Elmondanád, mi adta a könyv ötletét?

Tudni kell, hogy én művészettörténész vagyok, nagyon sok klasszikus mintakép van a fejemben. Emellett foglalkozom illusztráció történettel és kortárs illusztrációval. Az alapvető ötletem, ami egyébként nem teljesen rendhagyó, az volt, hogy úgy meséljek el egy történetet, hogy ugyanazt látjuk, párhuzamos időkben, különböző színhelyeken. Olyan ez, mint amikor egy filmen osztott képernyőn látjuk az eseményeket. A könyv készítésekor engem ez a dramaturgiai kihívás érdekelt. Hogyan lehet bonyolítani egy történetet úgy, hogy különböző színhelyeken látjuk a szereplőket egyazon időben.

Bizony, a mai naptól elérhető a Maxon két epizód a Vészhelyzet Pittsburghben című sorozatból. ITT már írtam a sorozatról, hogy az érdekessége az, hogy 15 részben dolgoz fel egy 15 órás kórházi műszakot. A maradék 13 epizód gondolom hetente érkezik majd. 

Most, a premier alakalmából elhoztam nektek a sorozat hosszú előzetesét, a "tovább" mögött megnézhetitek. És maradjatok utána is, mert hoztam híreket a Strike-sorozat legújabb évadáról is. :)

A társadalom ma már empatikus az autizmussal élőkkel, de amit tenni tud értük, az csupán szimbolikus. Nagyon komoly szociálpolitikai lépésekre lenne szükség ahhoz, hogy az autizmussal élő, nehézségekkel küzdő emberek, minőségi, hasznos életet élhessenek. A Világom Alapítvány civil kezdeményezésként jött létre, hogy az autista fiatalok lakhatását megteremtse, mindennapjait segítse. Az alapítvány céljairól, küldetéséről Sztojcseva Eszterrel beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin januári számában olvashatjátok.

Kérlek, amennyit lehet, mesélj el a személyes történetedből, hogyan kapcsolódsz, miért fontos számodra a Világom Alapítvány?

Az idősebbik fiam, Ábel, három éves korában kapott autizmus diagnózist – ennek lassan már tizennégy éve. Hatalmas lendülettel és lelkesedéssel vetettem bele magamat akkoriban a munkába, ami az ő fejlesztésével járt, mert tudtam, hogy az energia, amit a kisgyermekkor éveiben a fejlesztésekbe befektetünk, meg fog térülni, és örök életére meghatározó lesz. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy bármennyit is dolgozunk közösen, akár otthon, akár fejlesztő foglalkozásokon, felnőtt korában nem fog tudni önállóan élni, mindig szüksége lesz segítségre. Mindeközben bennem is élt az az egészséges igény, ami bármely más szülőben él, hogy eljöhessen az az idő, amikor felnő, és én elengedhetem a kezét. Látva az állapotából fakadó kiszolgáltatottságát, pontosan tudtam, hogy csak olyan emberek kezébe merem majd helyezni a sorsát, akikkel kölcsönösen tökéletes bizalmat tudunk kialakítani. Visszagondolva, azon a napon, amikor először mentem érte az iskolába délután, fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy itt nekem még nagyon sok tennivalóm lesz, ha szeretnék neki emberhez méltó és boldog életet teremteni. A gondolat tehát megszületett, a megerősítéseket folyamatosan kaptam pozitív és negatív oldalról egyaránt, látva, hogy az ő állapota és ezzel párhuzamosan az én nyugalmam mennyire erősen függ a vele foglalkozó szakemberek hozzáállásától és kompetenciájától. A tényleges munka azonban még éveket váratott magára. El kellett, hogy jöjjön az az idő, amikor már látható távolságba került a bűvös felnőttkor, és a jövőjéről nem csak gondolkodni kellett, hanem el kellett kezdeni aktívan tenni azért, hogy minden, amit megálmodtam neki, meg is valósulhasson. Ezen kívül pedig természetesen kellett a sok külső megerősítés azzal kapcsolatban, hogy rengeteg felnőtt autista ember élete megoldatlan, az elhelyezésük problémás. Sok szülőtárssal beszélgettem az évek során, és ezekből a beszélgetésekből mindig kiderült, hogy valamennyiünket nyugtalanítja a gondolat, hogy mi fog történni velünk, a családunkkal, a gyermekünkkel, ha a közoktatás évei leperegnek. Hogyan fogunk tudni dolgozni, kapcsolatot tartani a világgal, és mi lesz a gyermekeinkkel, ha mi már nem leszünk? Régi álmom volt, hogy a segítő szakmában helyezkedjek el, lehetőleg civil szervezetnél, ezért el is kezdtem a szociális munka képzést, és ezzel párhuzamosan szülőtársakkal összefogva létrehoztuk a Világom Alapítványt. Így értek össze a szálak az életemben, és így kezdhettem el azon dolgozni, hogy otthont teremtsek nemcsak a saját, autizmussal élő gyermekemnek, hanem a társainak is.

Aki figyelmesen olvassa a blogot, tudhatja, hogy én szeretem az igazán jó vámpíros történeteket. Legyen szó a klasszikus Drakuláról, a Halhatatlan szeretőkről vagy a Being Humanről, odavagyok a vámpírokért. Így aztán, amikor megtudtam, hogy Damian Hardung, a Maxton Hall főszereplője, legutóbbi szerepében éppen egy vámpírt alakít, tudtam, hogy a Love Sucks című sorozatból legalább egy részt látnom kell. Damian Hardung ebben a sorozatban alakítja Bent, a 287 éves vámpírt.

Szerencsére a sorozatot gyártó német ZDF csatorna az első rész föltette a youtube-ra angol felirattal, így azt meg tudtam nézni. Kiderül belőle, hogy a Love Sucks napjainkban játszódik Frankfurtban. Főszereplője Zelda (Havana Joy Josephine Braun), aki egy vidámparban dolgozik a családjával, pénzért bokszol a látogatókkal. Egy nap a ringben találkozik Bennel (Damian Hardung), és ki is üti. A fiatal férfi azonnal beleszeret Zeldába, azonban mindkettejüknek sötét titka van. Ben vámpír, és Zelda is rejteget valamit...

Az első rész alapján a Love Sucks kellően misztikus és izgalmas, megvan benne a lehetőség, hogy igazán jó sorozat legyen. Remélem, egyszer eljut hozzánk is az egész, és akkor továbbnézhetem. Ben karakterében megvan az a rejtelmes szomorúság, ami minden vámpírban annyira vonzó.

Most azonban szilveszter alkalmából elhoztam nektek is az első részt, a "tovább" mögött megnézhetitek, kattintsatok. :) Én ezzel kívánok nektek nagyon boldog, jó sorozatokban, izgalmas könyvekben, remek színházi élményekben gazdag új évet!

És jövőre is olvassátok a blogot! :)  Jövök jobbnál jobb ajánlókkal és interjúkkal. És a Maxton Hall is visszatér, amiről írni fogok, úgyhogy Damian Hardungot egészen biztosan látni fogjuk még! :)

Szabó T. Anna folyamatosan dolgozik, ír és fordít. Gyerekkönyvet tizenhároméves korában fordított először. Most is éppen a gyerekkönyvek fordítása kapcsán kezdünk beszélgetni. Mekkora felelősség gyerekkönyvet fordítani? Mire taníthat egy jó fordítás? És Jennifer Aniston vajon milyen gyerekkönyvet írt? Emellett természetesen szóba került az ünnepi várakozás, a boldogság és a karácsony színei. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin decemberi számában olvashatjátok.

Miért fordultál a gyerekkönyvek fordítása felé?

Több oka is van ennek. Életem legelső fordítása is gyerekkönyv volt, tizenhárom éves koromban édesapám ideadta a híres nyelvész nagyapámtól örökölt, angol nyelvű Mesék Indiából című könyvet, azzal a kecsegtető ígérettel, hogy ha lefordítom, keres neki magyar kiadót. Neki is veselkedtem, és le is fordítottam úgy háromnegyedéig, aztán elfogyott a lendület, és soha nem fejeztem be. Később, amikor már gyermekeim voltak, és elkezdtem nekik is írni, eszembe jutott, hogy milyen jó lenne fordítani is nekik, és éppen akkor kértek fel az első gyerekkönyv fordítására. Nagyon szerencsés volt ez így, mert beleilleszthető volt az életembe kisgyerekes anyaként, hiszen mindig is otthon dolgoztam, a gyerekeim pedig szinte mindig ott voltak mellettem (bölcsödébe nem jártak, az óvodából és az iskolából is hazajöttek rögtön a tanítás után), ők megkövetelték a figyelmet, viszont sokáig le lehetett őket kötni a szép színes gyerekkönyvekkel. „Nézzétek, milyen jó mesét hoztam!” - vezettem fel az új fordítást, ők pedig odaültek mellém, felolvastam nekik angolul (vagy az adott nyelven, mert más nyelvekből is fordítok), és ott helyben lefordítottam nekik, illetve voltaképpen velük együtt alakítottuk a mondatokat, beleszólhattak a szöveg formálásába. Utána már csak le kellett írni, és miután kidolgoztam a fordítást (mert azzal nyilván még volt munka), megint felolvastam nekik, ők pedig megtették kritikai megjegyzéseiket, ezeket általában elfogadtam, hiszen a gyerekek ismerik a legjobban a gyereknyelvet, ők tudják, mi jó nekik. Csak ezután került a szöveg a szerkesztőhöz, miután már kipróbáltam az otthoni gyerekközönségemen.

Kedves Kihagyhatatlanok!:)

Ne haragudjatok, nagyon elmaradtam az ünnepi terveimmel, de éppen karácsony előtt kapott el a megfázás, és most kezdek kijönni belőle. Úgyhogy rögtön hoztam is nektek egy különlegességet karácsony ünnepe és a blog 12. születésnapja alkalmából. Meséltem már, hogy szeptember óta posztgraduális képzésben gyermek- és ifjúsági irodalmi szakembernek tanulok. Nagyon izgalmas, hogy remek társaságban, minden héten alkalmam nyílik könyvekről beszélgetni, könyveket elemezni. A legkülönfélébb mesék és ifjúsági regények kerülnek terítékre, így én már írhattam Mona Kasten Save me című regényéről is. Ezt az írást hoztam most el nektek, bejgli, szaloncukor és fenyőillat mellé. Fogadjátok szeretettel!

Mona Kasten német írónő* Save Me – ments meg című regénye, bár német alkotás, Angliában játszódik, szereplői is angolok. A regény először 2018-ban jelent meg, népszerűségnek első hullámát a TikTok hozta el. Nemzetközi ismertségre 2024-ben tett szert, amikor az Amazon bemutatta a belőle készült filmsorozatot. A sorozat címe Maxton Hall, amely az iskola neve, ahol a történet játszódik. A sorozat indulása óta a Maxton Hall címet a könyv borítóján is föltüntetik, Magyarországon is így jelent meg, a sorozat premierje után nemsokkal. Írásomban én is Maxton Hallként fogok hivatkozni a regényre, mivel ilyen címen ismertem meg.

Egy anyuka és kisfia belső monológjait ismerhetjük meg a Falaink című regényben. A monológok hol egymás mellett haladnak, hol egymásba fonódnak, de vajon találkozhatnak-e igazán? Tudunk-e változni, őszintébbek lenni egymással? Légrádi Gergely érzékeny, realista és mágikus regényében mindenki magára ismerhet, és megtalálhatja a saját falait. A regény kapcsán a szerzővel valóságérzékelésről, fizikai és lelki falainkról és a képek erejéről beszélgettünk. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin decemberi számában olvashatjátok.

Mi adta kiindulópontot, inspirációt Falaink című regényedhez?

A regény két dologból indult el. Egyrészt abból a kérdésből, hogy a valóságérzékelésünk, ha úgy tetszik, a saját mozink, mennyire relatív, és ebből milyen felelősségünk fakad. A Falaink esetében ehhez a kérdéskörhöz még hozzájött egy konkrét esemény: elmentem az egyik gyermekem szülői értekezletére, amelynek témája az volt, hogy az osztályban egy kisfiú annyira rosszul viselkedett, hogy sok szülő megrettent, esetleg bánthatja a többi gyereket. Ezen a szülői értekezleten az agresszív kisfiú anyukája kifakadt, hogy az ő fia senkinek semmi rosszat nem akar, a külvilág nem is tudja, hogy ők hogyan élnek, valójában senki sem ismeri a dolgok hátterét. Már ott rögtön az anyuka monológja közben azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon ez a kisfiú miért lehet más, mint a többiek. Ez a kisfiú hogyan láthatja a világot? Hogyan látja az anya a saját gyerekét, és hogyan látja a külvilág a gyereket? És itt kapcsolódik be az első témakör, hogy mindenkinek más a valóságérzékelése. Ez a történet, ez az esemény aztán annyira belém ivódott, hogy elkezdtem fölépíteni magamban a kisfiú alakját. Annyit tudtam biztosan, hogy ez a kisfiú valamilyen módon különbözik a társaitól, amelyet a pedagógusok, az osztálytársai és azok szülei is devianciaként dekódolnak, amelytől tartani, menekülni kell. Úgy éreztem, senki sem figyelemmel és megértéssel közelít ehhez a kisfiúhoz. Ugyanis az ilyen helyzetekben a többségi társadalmi konszenzus a védekezés, a félrenézés és a kiközösítés.  Ez volt a regény kiindulópontja.

Az ünnepi várakozás kezdetén három sorozatra hívnám fel a figyelmeteket, amelyek decemberben és januárban kínálnak izgalmat és örömteli perceket.

Kezdjük a sort Strike-kal és Robinnal. 2024. december 16-án érkezik a BBC-re A koromfekete szív adaptációja, és remélem, nem sokkal utána hozzánk a Maxra is megérkezik, ahogyan az lenni szokott. A Robert Galbraith hatodik regényét feldolgozó minisorozathoz előzetes még nincsen, de a BBC már kiadott egy-két képet. 

Robin és Strike szerepében: Holliday Grainger és Tom Burke (fotó: BBC/ Bronte Film & TV/Rob Youngson)

A Koromfekete szív egy nagyon is modern problémát dolgoz fel. Egy internetes zaklatás vezet gyilkossághoz. Nyomozás közben Strike-nak és Robinnak szembe kell néznie azzal, hogy viselkedésünk az online térben, hogyan hat egyéni viselkedésünkre, és egész társadalmunkra. Ha tehetitek, olvassátok el a regényt is!

A "tovább" mögött két olyan sorozat vár titeket, amelyhez már előzetes is van, kattintsatok!

Agáta különleges és szeretetreméltó kislány. Osztálytársai mégis kirekesztik, szülei pedig minden jó szándékuk ellenére keveset törődnek vele. Agátát azonban határtalan képzelőereje segíti a mindennapokban. Amikor találkozik egy különleges kisfiúval, mi olvasók is átélhetjük, milyen fontos a fantázia, a barátság és a szeretet ereje. Vészits Andreával, az Agáta és a jegenyenyár szerzőjével beszélgettünk szülői helytállásról, kirekesztésről és környezetvédelemről. Arról, hogy egy kicsit mindannyian lehetünk titkos fák. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin novemberi számában olvashatjátok.

A könyved rendkívül sok fontos kérdést érint, kirekesztettség, magány, családi nehézségek, de benne van a barátság és a szeretet ereje, sőt a környezetvédelem ügye is. Hogyan lett a történet ilyen szerteágazó?

Sok-sok évvel ezelőtt szerettem volna készíteni egy gyerekfilmet. A filmszakmából indultam, dramaturg voltam több mint harminc évig, és mindig úgy gondoltam, nagyon fontos, hogy gyerekeknek is csináljunk filmeket, mert, ha nem látnak róluk szóló, jó magyar filmeket gyerekként, akkor nem várhatjuk, hogy felnőttként beüljenek magyar filmekre. Agáta történetéből ezért először gyerekfilmet akartam írni. Az volt az elképzelésem, hogy filmen nagyon jól meg lehetne mutatni, Agáta határtalan fantáziája hogyan színezi át a valóságot. Az alaptörténet - Agáta talál a szomszéd házban egy kisfiút, aki úgy gondolja, hogy ő egy fa, akit elszakítottak a családjától - a kezdet kezdetétől megvolt. Ahogy aztán elkezdtem írni a regényt, úgy jelentek meg benne hívatlanul a különböző problémák. Nem volt ez szándékos, de írás közben magam is rájöttem, hogy rengeteg szociális és társadalmi probléma is belesűrűsödött ebbe a történetbe. Óhatatlanul egyik szál hozta magával a másikat: az alkoholizmusból következett például a kilakoltatás. Agáta története sokkal többről szól, mint én azt eredetileg gondoltam. Azt mondhatom, hogy a történet írta magát. Ez sokszor előfordul.