Benedict Cumberbatch 44. születésnapját igencsak megünnepeltük itt a blogon. Összesen öt filmjéről írtunk lelkesen. Ezekután természetesen a 45. születésnapja mellett sem mehetek el szó nélkül, legalább egy filmjéről írnom kell. A jeles nap alkalmából végül az Utolsó utazás című filmet választottam. A 2010-ben bemutatott kisköltségvetésű független film megható alkotás, négy, még a nagy kiugrás előtt álló, kiváló fiatal színésszel a főszerepben.

A történet főhőse James (Benedict Cumberbatch), aki 29 éves, de 30 már sosem lesz. Rákos beteg, és egy utolsó nagy utazásra készül. A három legjobb barátja, Bill, Miles és Davy kíséri el. Az úti cél egy lélegzetelállító szépségű öböl, Pembrokeshire-ben, Walesben, a Barafundle Bay. Ez az öböl James számára a legszebb hely a világon, és még egyszer utoljára látni akarja. A terület csak gyalogosan közelíthető meg, így a négy jóbarátnak egy nagy szakaszon túráznia kell, ha el akarják érni. A túra pedig folyamatosan kihívások elé állítja őket. A legnagyobb kihívás mind közül az, hogy mindannyiuknak szembe kell nézniük az életükkel.

Gyerekkora óta két dolog érdekli: az emberek és az ételek. Legújabb könyvében, amelynek címe, Sandwich grófja és a nápolyi pizza, a gyerekek kedvenc ételeinek történetét meséli el, könnyed, humoros formában, izgalmas információkkal gazdagon. Ez a könyv több, mint tankönyv: megtanít minket, gyermekeket és felnőtteket egyaránt, hogy tudatosan együnk, élvezzük és értékeljük azt, ami az asztalunkra kerül. Kalas Györgyivel beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júliusi számában olvashatjátok.

Amint kézhez kaptam, egyszuszra elolvastam a könyvedet.

Jaj, de jó! Már pár éve megfogalmazódott bennem ennek a könyvnek az ötlete, bár akkor még csak a pizza történetén gondolkodtam. Pizzamániás vagyok, el is utaztam Nápolyba, egy csomó régi pizzériát megnéztem, hogy milyen az eredeti olasz pizza. Hazatérve úgy éreztem, hogy a pizzának rendkívül érdekes a története, a gyerekek pedig nagyon szeretik, miközben nem tudnak róla semmit, csakúgy eszik. Arra gondoltam, milyen érdekes lenne nekik elmondani, hogy mi az egyik kedvenc ételük története. Azt, hogy hogyan kapcsolódik a pizzán lévő sajthoz és paradicsomhoz az olasz zászló, hogyan találták ki a receptet. Tehát a könyv ötlete az én egyéni érdeklődésemből fakadt, a pizza az egyik kedvenc ételem, a jó pizzát egyszerűen nem tudom megunni. Két iskolás lányom van, úgyhogy elkezdtem arra tudatosan figyelni, hogy egyáltalán nincsen szó az iskolában az ételek történetéről. De nemcsak a történetükről, magáról a gasztronómiáról sem esik szó a tanórákon.

A Robyn Carr népszerű regényfolyamából készülő sorozatból már a 3. évad érkezik július 9-én a Netflixre, úgyhogy itt az ideje, hogy megnézzük, mi a helyzet Virgin Riverben.

Ahogy az első szezon premierje után írt kritikából is kiderült, a széria főhőse Mel Monroe, aki nővér, egészen pontosan diplomás ápoló és bába. A fiatal nő a férje halála után költözik Los Angeles-ből a címbéli észak-kaliforniai kisvárosba, hogy a környezetváltozás segítségével megküzdjön gyászával és bűntudatával. A sorozatról írt teljes bejegyzésemet a sorozatjunkie oldalán találjátok meg, ITT.

Alább pedig megtekinthetitek a 3. évad előzetesét.

A tovább mögött pedig még vár rátok egy jelenet a 3. évadból, amelyből kiderül, hogy Melnek és Jacknek azért még küzdenie kell a boldogságért. Lesz itt dráma, lesz itt izgalom.

Tegnap olyasmit műveltem, amit már nagyon régóta nem: elővettem egy DVD-t, és be is tettem a lejátszóba. Woody Allen 2011-es filmje, az Éjfélkor Párizsban már hetek óta jár a fejemben. Mert hát, az mégiscsak csodálatos, hogy a Loki-sorozat két főszereplője, Tom Hiddleston (Loki) és Owen Wilson (Mobius) nem először kalandozik együtt az Időben. Tíz évvel ezelőtt is véghez vitték ezt már, az Éjfélkor Párizsban című filmben. Akkor még a nagy kiugrás előtt álló (a Thort is éppen 2011-ben mutatták be) Tom Hiddlestonnak csak egy apró szerep jutott, de már akkor is látszott, hogy jó párost alkotnak ők ketten. Öröm volt újra megnézni az Éjfélkor Párizsban-t. Igazi derűs film, de nem a szó elcsépelt, túlzóan pozitív értelmében, hanem a lehető legjobb értelmében: egyszerűen jobban érezzük magunkat tőle, miután megnéztük. Szebb lesz a világ, ha tökéletes nem is.

A történet főhőse Gil Pender (Owen Wilson), a megcsömörlött amerikai forgatókönyvíró, aki menyasszonyával és annak szüleivel Párizsba utazik. Amíg útitársai a luxusboltokat és divatos múzeumokat keresik fel, addig Gilt maga a város kápráztatja el. Számára az 1920-as évek Párizsa az aranykor. Mindig is abba a korba vágyott, abban a korban akart élni. És most, hogy az első regényén dolgozik, de nem halad vele, még inkább vonzza őt a ’20-as évek vibráló kreativitása, romantikája és forró hangulata. A férfi magányosan sétál a gyönyörű városban, amikor az óra éjfélt üt. Hirtelen megáll mellette egy autó, fölveszi őt, és az 1920-as évek Párizsába száguld vele…

Régész és háromgyermekes anyuka, aki egy egész mesevilágot teremtett a gyerekeinek. Az Elvarázsolt Testvérek fantasztikus világát már bárki megismerheti – Löffler Zsuzsannával beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júniusi számában olvashatjátok.

fotó: Kovács Dénes

Lenyűgöz, hogy régész vagy.

Szerintem gyerekkorában mindenkinek van olyan korszaka, hogy régész szeretne lenni. Mindenki rögtön el akar menni Egyiptomba, múmiákat előásni. De itt Magyarországon is nagyon sok minden van, amit ki lehet ásni. A Kárpát-medence bővelkedik régészeti emlékekben. Az ásatás a munkánknak csupán az egyik szelete, de nyilván ez a legérdekesebb. Két fajta ásatás létezik. Az egyik, amit kevesen tudnak: ha vannak építkezések, amik lelőhelyeken mennek keresztül, akkor törvényileg szabályozott, hogy nekünk kötelező ezeket feltárni. Nagyon sokszor nem ott ásunk, ahol mi kitaláljuk, hogy hú, itt nagyon jó lenne, hanem tervezetten dolgozunk különböző építési munkálatok elött. A másik, amikor mi magunk dédelgetünk egy álmot, hogy szeretnék valamelyik lelőhelyet föltárni. Ezt általában pályázati pénzből valósítjuk meg, előre megtervezetten. az is a neve, hogy tervásatás. Az ilyen fajta ásatások néha évekig zajlanak, sőt régen, évtizedekig tartottak. Ez komplex feltárást jelent, hogy a lelőhely minél nagyobb részét megismerjük. Emellett a sok leletanyagot, ami bekerül a múzeumba, fel kell dolgoznunk. Először a leleteket a restaurátoraink megmossák, rendbe hozzák, restaurálják, de aztán nekünk régészeknek kell az elemeket egyesével lemérni és leltározni. Ha ez a része kész a munkának, akkor pedig egy-egy leletanyagot publikálnunk kell. Időnként tudományos cikkeket kell írnunk arról, hogyan haladunk a munkánkkal. Természetesen vannak konferenciák, szervezünk kiállításokat. Iskolákba is elszoktam menni pályaorientációs órákra, bemutatni a régészi munkát. A régészet nagyon érdekes munka, az időm nagyrészét valahol kint töltöm egy lelőhelyen, ami fizikailag kemény, de nagyon izgalmas. A terepbájárások alapján van egy előzetes koncepciónk, hogy mi lesz a lelőhelyen, de azért mindig nagy bennünk a kíváncsiság, hogy pontosan mi fog előkerülni. Úgyhogy ez egy kincskeresős munka.

Miközben itt a saját blogomon is elég aktív vagyok most, szerencsére, az utóbbi időben a Sorozatjunkie-n is gyakran föltűntem. Szeretek nekik írni, mert nagyon jó közösség. Vegyük is most sorra azt a négy sorozatot, amelyekről a legutóbb írtam a Junkie-ra. Jön három zseniális nyomozó és egy legendás polihisztor, ne hagyjátok ki!:)

Strike  4. évad (Lethal White/Halálos fehér)

"A történet ezúttal két főszálon indul el. Egyrészt egy zavart fiú betör Strike és Robin irodájába, és elmondja, hogy húsz éve látta, ahogy valaki megfojt egy kislányt. A fiú gyorsan elmenekül, és egyáltalán nem biztos, hogy amit elmondott, az meg is történt, Strike mégis úgy dönt, hogy nyomozni kezd, mert, ha valakit tényleg meggyilkoltak, azt nem hagyhatja annyiban…" - a teljes írást ITT olvashatjátok.

Már nagyon régóta szerettem volna nektek írni a Láttam a fényt (I Saw the Light) című filmről. És most, hogy június 9-én megérkezik a Loki-sorozat, végre itt a tökéletes alkalom. Megmutathatom, mit csinál Tom Hiddleston, amikor éppen nem a cselszövés isteneként kápráztat el minket. Például country dalokat énekel, méghozzá nagyon is jól.

A Láttam a fényt egy 2015-ben bemutatott alkotás, amely Hank Williams (Tom Hiddleston) country énekes életét tárja elénk. Hank Williams 1923-ban született, az Egyesült Államok délkeleti részén fekvő Alabama államban. Innen indulva lett a XX. század egyik legmeghatározóbb énekes-dalszerzője, az amerikai kultúra megkerülhetetlen alakja. Mindössze 29 éves volt, amikor, egy fellépésre tartva, gyógyszerekkel és alkohollal meggyötört szíve feladta, és meghalt az autójában.

Május 28-án felkerült a Netflixre a Lucifer 5. évadjának folytatása. Meg is néztem gyorsan esténként, mert Isten érkezése után nem lehetett sokat várni arra, hogy megtudjam, mi történik. Szerencsére nem kellett csalódnom, bármikor, amikor úgy éreztem, kicsit már túlzásba viszik a poénokat vagy az (ön)iróniát, jött egy jelenet, egy fordulat vagy akár csak egy mondat, amely értelmet, jelentőséget adott az epizódnak.

Érzelemgazdag családi drámát kaptunk az 5. évad második felében, amelyben két fiú, Lucifer és Amenadiel próbálja elnyerni apja szeretetét. Mindeközben Lucifer azért is küzd, hogy méltó legyen Chloe szerelmére. Michael pedig a háttérben ármánykodik. Kiderül, hogy az égiek bizony éppen olyanok, mint mi emberek. Isten karakterét egyébként nagyon jó arányérzékkel hozták be a sorozatba, a jelenléte nem uralta az egész sorozatot, de a történet szempontjából fontos volt. Ellával való kapcsolata pedig meghatóan alakult, megmutatta, hogy mind szeretnénk hinni - önmagunkban és az égiekben -, még ha néha nagyon nehéz is.

Régésznek készült, nemzetközi mesemondó lett. A meséket nem ő írja, de megtalálja, összeszővi, újrameséli őket. Mindig úgy, ahogy arra a közönségnek éppen szüksége van. Imád mesélni, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Zalka Csenge Virággal beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin májusi számában olvashatjátok.

Hogyan lettél mesemondó?

Mindig nagyon szerettem mesélni. A mesélés állandó volt az életemben, gyerekkoromtól kezdve. Nagyon sokat meséltek nekem a szüleim, a nagyszüleim, én is szerettem történeteket mondani másoknak. Az egyetemen régészetet tanultam, közben tudtam meg, hogy léteznek hivatásos mesemondók a világban. Azonnal tudtam, hogy én ezt szeretném csinálni. Már az egyetem alatt elkezdtem fellépő mesemondóként dolgozni. Kimentem Amerikába egy évre ösztöndíjjal. Rengeteg képzésen, konferencián vettem részt, megismerkedtem amerikai mesemondókkal. Miután befejeztem itthon a régészetet, még egyszer visszamentem Amerikába, hogy mesemondó diplomát szerezzek. Ez nem kötelező ahhoz, hogy valaki mesemondó legyen, de kiváló lehetőség volt arra, hogy néhány évet Amerikában töltsek, és tanuljak különböző nemzetközi mesemondóktól. Így kezdődött, és most már lassan 15 éve vagyok hivatásos mesemondó.

Milyen pluszt ad, hogy van mesemondó diplomád?

Nagyon jó képzésben vettem részt: tanultunk mesepszichológiát, nyelvészetet, antropológiát, mesemondástörténetet. Rengeteg gyakorlati óránk is volt: hangtechnika, mikrofonhasználat, marketing. Nyaranta mindig voltak tematikus kurzusok, például afrikai mesemondás, a mesemondás és a képzőművészet, mesemondás és zene. Rengeteg gyakorlatot szerezhettünk, iskolákba, óvodákba jártunk mesét mondani. Hallgattuk a profikat is, építettük a kapcsolatainkat.

…és egyenesen a közepébe talál. Legalábbis nálam biztosan. Pedig én nagyon sokáig úgy voltam vele, hogy „MCU? Jaj, csak azt ne!" Az MCU, azaz a Marvel Cinematic Universe, a Marvel-képregények mozis univerzuma, és én méltóságomon alulinak tartottam, hogy képregényfilmeket nézzek. Szerencsére aztán, körülbelül nyolc éve, jobb belátásra tértem. Egy egyetemi vizsga után beültem Csillával a moziba. Hétköznap délelőtt volt, és feliratos vetítést választottunk. Így aztán csak ketten ültünk a tágas teremben: csevegve, nevetve néztük a filmet, a Thor: Sötét világ volt az. Nem a legjobb Marvel-film, de én akkor is ámulva néztem, hogy Anthony Hopkins és Stellan Skarsgård is feltűnik a vásznon.

De a szemem végül egy vékony, delejes tekintetű brit színészen akadt meg, aki az egész filmből kiragyogott. Abban a percben, hogy megláttam, gazdagabb lettem egy egész univerzummal. A mai napig szeretem és követem a Marvel filmjeit, és most már sorozatait is. Ma már tudom, hogy ezek az alkotások megkerülhetetlen részei a tömegkultúrának. Szerepüket sem lebecsülni, sem túlértékelni nem szabad, de nagyon is jó, ha nyitottak vagyunk, megismerjük, és esetleg (mint én is) megszeretjük őket. Nem utolsó sorban pedig elgondolkodunk azokon a kérdéseken, amelyeket ezek a filmek és sorozatok fölvetnek.

Én most az eddig látott két Marvel-sorozatról, a WandaVisionről (WandaVízió) és a The Falcon and the Winter Soldierről (A Sólyom és a Tél Katonája) szeretnék Nektek írni. A sorozatok végkifejletét természetesen egyik esetben sem fogom ismertetni, de az írás akkor is spoileres lesz, hiszen ahhoz, hogy bemutathassam ezeket a sorozatokat, néhány dolgot el kell mondanom. Úgyhogy aki még nem látta őket, de majd szeretné, és szeretne mindenen meglepődni, mert egészen idáig minden spoilert elkerült, az ne olvasson tovább.