Reméljük, a születésnapját ma ünneplő Benedict Cumberbatch hamarosan eljátssza Hamletet, mert már nagyon szeretné. Addig is, a mai különleges ajánlóban mi nézzük meg, milyen William Shakespeare, amikor szerelmes. Önmagába vagy gyönyörűséges fiatal lányokba.

Először is jöjjön egy dal a BBC Horrible Histories c. műsorából. A Horrible Histories egy ismeretterjesztő műsor érdeklődő gyerekeknek és gyermeklelkű történészhallgatóknak, kiváló szórakozás. Az egyik epizódban Shakespeare (Mat Baynton) szerényen arról énekel, hogy ő alkotta meg a modern angol nyelvet. Mindent ő írt le, vagy mondott ki először, ez van. Nagyon szereti is magát ezért. Bárhogy is van, a dalt nem lehet megunni.

A tovább után aztán végre ott van az igazi szerelmes Shakespeare, Joseph Fiennes. Sőt, ha jól figyeltek, még Hugh Laurie is föltűnhet, mint minden drámaírók legnagyobbika, hihetetlen szőke parókában és természetesen önmagába szerelmesen. Az ajánlót a Szerelmes Shakespeare-ről 2008-ban, vizsgaidőszak közben írtam, a szövegén nem változtattam.

A filmajánló legvégén pedig ott van még egy videó, még egy Shakespeare-rel. Vajon ki lehet a 4. Shakespeare? Olvassátok el az ajánlót, és derítsétek ki! Jó szórakozást!

Ma ünnepli 37. születésnapját a csodálatos hangú és csodálatos nevű zseniális brit színész Benedict Timothy Carlton Cumberbatch. Születésnapja alkalmából Benedict is verset mond itt, a blogon, csak úgy, mint Alan Rickman és Hugh Laurie. Méghozzá John Keats Óda egy csalogányhoz című versét. A vers szövege angolul és magyarul, Tóth Árpád fordításában, megtalálható a tovább mögött.

Minden kislányos rajongás nélkül komolyan mondom, hogy kattintsatok a videóra, majd csukjátok be a szemeteket, dőljetek hátra, és merüljetek el a versben! Megéri!

Ajánló 2010-ből, mert Dumbóval 27 évesen sem lehet betelni!

20 évvel ezelőtt anyukám rendszeresen hazahozott nekem egy mesét a Magyar Nemzeti Filmarchívum videótárából. Walt Disney Dumbó című rajzfilmjét. Dumbó hatalmas fülű  kiselefánt, ezért mindenki gúnyolja és megalázza, sőt még édesanyjától is elválasztják... Egyetlen barátja marad, egy melegszívű, csavaros eszű kisegér, aki végül megmutatja a világnak, hogy Dumbó bizony igazi csoda. Három évesen egyszerűen nem tudtam betelni Dumbó kalandjaival. S hogy miért mondom most el Nektek mindezt? Nos, nincs mit tenni, be kell ismernem, tegnap rájöttem: 23 évesen sem tudok betelni Dumbó kalandjaival.

Történt ugyanis, hogy hosszú hónapokkal ezelőtt megjegyeztem Vikinek – akivel imádunk együtt twisterezni és filmeket végigbeszélgetni, s akitől mindig fantasztikus ajándékokat kapok -, hogy szerintem a Dumbó az egyik legaranyosabb Disney film, kiskoromban elmondhatatlanul szerettem és úgy megnézném még egyszer. A baj csak az, hogy sehol sem lehet kapni. S ennyiben maradtunk. Aztán jött a varázslat. Karácsonykor Viki széles mosollyal nyújtotta át az ajándékát: „Múltkor azt mondtad, úgy megnéznéd még egyszer!”

Neil Gaiman Sosehol c. rádiójátékát még nem volt időm végighallgatni. De a könyvet már elolvastam, és teljesen elvarázsolt. Ezek után a Coraline-t is el kell olvasnom még egyszer. Addig is álljon itt, mit gondoltam Coraline-ról 2009 nyarán. Így tényleg érdekes lesz újra elolvasni!

Ismeritek azt az érzést, amikor körülvesz Benneteket a könyv, amit a kezetekben tartotok? Én nagyon ismerem. Olvasok és nem látok magam körül egyebet csak Pemberley-t, a Roxfortot, a borogyinói csatateret vagy épp a Pendragonok ősi várát. Aztán valaki szól hozzám, én pedig, mintha álomból riadnék föl megrázkódom és körülnézek.

Coraline már hetek óta mindenhova elkísért. Ajánlották plakáton, újságban, tévében, rádióban. Végül föladtam, nem tehettem mást. A kedvenc idegennyelvi könyvesboltomban éppen Margaret Thatcher önéletrajzára vártam, amikor megpillantottam Coraline-t a pulton. Nem tudtam otthagyni. Otthon aztán egyre csak vártam, hogy Neil Gaiman könyve körbevegyen hogy ne lássak mást, csak Coraline-t, aki kinyitott egy ajtót, amit nem kellet volna...

Ajánló 2011-ből, tökéletes nyári guilty pleasure. Most, hogy vége a vizsgaidőszaknak talán meg is nézek egy-két részt. A sorozatot már nem adja a tévé - bár a BBC talán ismétli néha - de a szöveg kivételesen úgy tetszik, ahogy van, így nem változtattam rajta semmit.

A számítógépem nagyon veszélyes tud ám lenni nyári estéken. Hordozható és szép nagy képernyője van. Tökéletesen alkalmas arra, hogy filmeket, sorozatokat nézzek rajta. Nyáron akár még akkor is, amikor már rég aludnom kellene. Még jó, hogy eljön majd újra az egyetem és a korán kelés ideje. Addig is elmesélem Nektek, kiért izgulok mostanában. Este 22:00 után. Robin Hoodért. Na jó, beismerem, igazából érte izgulok a legkevésbé. De ne szaladjunk ennyire előre! A BBC 2005 végén jelentette be, hogy új, Robin Hoodról szóló sorozat forgatásába kezd Magyarországon. 2006 és 2009 között 39 epizód készült el a Mafilm fóti stúdiójában és a sherwoodi erdőként is nagyon szép Dobogókőn.

Engem éppen az fogott meg ebben a sorozatban, ami másokat talán elriaszthat tőle: az, hogy nagyon modern. Természetesen valamikor 1192 körül játszódik, Robin Hood – mint mindig – Oroszlánszívű Richárd távollétében rabol a gazdagoktól és ad a szegényeknek. Rendíthetetlenül  küzd az igazságtalanság ellen. Az alkotók azonban láthatóan nem törekedtek rendíthetetlen történelmi hitelességre. A fegyverek, a ruhák, sőt gyakran még a párbeszédek stílusa sem korhű. Robin Hood maga egy 24 éves fiú. Kétségtelenül jól áll rajta a csuklya és  kezében az íj, sokszor mégis inkább emlékeztet egy mai egyetemistára, mint egy legendás törvényenkívüli hősre. Sir Guy of Gisborne jelmeze pedig már olyan mértékben elüt a környezetétől, hogy egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. A tetőtől talpig fekete bőrből készült ruhát egyértelműen egy XXI. századi divatbemutatón kellene fölvenni. Nem pedig Nottingham várában, ráadásul mindennap. De tény, hogy Sir Guy rendkívül jól mutat benne, és vállaltan ez a lényeg. A mese így sem vész el: a nottinghami bíró minden percben azon gondolkodik, hogyan tehetné el láb alól Richárd királyt és vehetné át a hatalmat egész Angliában. Robin azonban mindig ott van, hogy megvédje királyát, akár a saját élete árán is. Suhognak a kardok, félelmetes sebességgel repülnek a nyílvesszők. Ahogy kell.

Ajánló 2009-ből. Mert Szerb Antallal tanulni mindig jó.

Nemrég új könyvespolcot kaptam. Egyebek mellett azért, mert, mint azt édesanyám nemrég találóan megfogalmazta: ha én egyszer bemegyek egy könyvesboltba, muszáj vennem valamit, kizárt, hogy csak nézelődjek. Az új könyvespolc pedig természetesen alapos könyvrendszerezést kívánt. Így találtunk egymásra újra, Bátky János meg én.

Bátky János, aki a British Museum Könyvtárában lelkesen kutatja a XVII. századi misztikusokat, nem más, mint Szerb Antal a rendkívüli magyar író, irodalomtörténész és műfordító sziporkázó iróniával megrajzolt önarcképe, a Pendragon Legenda című regény főhőse. Első alkalommal faltam e nem mindennapi könyvet, másodjára megízleltem minden ízét. Lassan haladtam, de megérte, hisz a Pendragon Legendában csúcsosodik ki mindaz, amit a lexikonok a tanáros komolyság és a szárnyaló művészi képzelet egyesüléseként írnak le Szerb Antal munkásságáról szólva. S valóban Bátky János hiteles, nagy tudású idegenvezetőként vezeti végig olvasóját Wales kísértet lakta tájain, eközben egyetlen lábjegyzetet sem ír, csak mesél. Az olvasó pedig észre sem veszi és rengeteget tanul, miközben a misztikus alakok egyre másra elevenednek meg és egy nagyon is e világi örökösödési harc újabb és újabb izgalmakkal szolgál.

Mert jó lenne végre Csillával megnézni egy filmet. (Vagy többet.) Mert jó lenne azték arany után kutatni a Karib-tengeren. De most megyek, inkább újra elolvasom az Aranybullát...

Csilla barátnőm és én tántoríthatatlanok vagyunk. Mindig Norrington kapitánynak drukkolunk. Tudjuk, hogy semmi esélye, de így csak még izgalmasabb érte izgulni. James Norrington kapitány a 2003-ban bemutatott A Karib-tenger kalózai – A Fekete Gyöngy átka című film egyik szereplője. Nemes lelkű férfi és kiváló tengerész. Csilla és én mindig és végig neki drukkolunk, ahányszor csak megnézzük együtt a filmet, hogy végül ő nyerje el Elizabeth Swann szívét. A történetben azonban sajnos rendre föltűnik egy fiatal és tehetséges kovácsinas is: William Turner.

Hugh Laurie, a jelenleg éppen Didn't it rain című második blues lemezével turnézó zseniális brit színész, ma ünnepli 54. születésnapját. Azok, akik már az első perctől kezdve követik a blogot, és tudják, honnan jön a PuffCinq név, most egy kicsit sem lepődhetnek meg, hogy ma itt a blogon nagyon megünnepeljük Hugh Laurie-t!

Februárban Alan Rickmant Shakespeare szonettel ünnepeltük. Most Hugh Laurie is verset fog mondani. (Nem is egyet, mindjárt hármat.) Mi másban, mint egy A Bit of Fry and Laurie jelentben? A jelenet szövege magyarul, Kövesdi Miklós fordításában, a tovább mögött. Ne feledjétek, ha nyaralni mentek, mindig legyen nálatok megfelelő vershordozó utazótáska. Jó szórakozást!

És még mindig vizsgaidőszak van. Mialatt én - csak egy kicsit, pihenésképpen - arról álmodozom, hogy milyen jó lenne inkább aludni egy nagyot, de legalábbis olyan gyorsan tanulni a vizsgatételeket, amilyen gyorsan Neo tanult kung-fuzni a Mátrixban, nos ezalatt Ti nézzétek meg helyettem is az Eredetet!

Az Eredetet 2010-ben egész évben nagyon reklámozták. Máig nem értem, hogy lehet, hogy én egyik előzetesét sem néztem meg az interneten. Tény, hogy meglepetés várt, amikor 2010. szeptemberében beültem a moziba. Csak ámultam és bámultam. Nem kell ide 3D, elég egy csavaros álom, 3 szinten. A film kiindulópontja az, hogy miközben alszunk a tudatunk védelmi rendszere gyenge. Ezt a gyengeséget használja ki munkája során Dom Cobb (Leonardo DiCaprio). Nem is akárhogyan. Dom Cobb ugyanis gondolat tolvaj. Mesterien tulajdonít el információkat mások tudatalattijából. Éppen ezért az igazi kihívást legújabb feladata jelenti számára: nem lopnia kell. El kell helyeznie egy gondolatot egy üzletember agyában. Pontosabban egy gondolat eredetét kell elhelyeznie, hogy az ébredéskor saját gondolatként születhessen meg az üzletember agyában.

Mindehhez Cobbnak és csapatának három szint mélyre kell a kérdéses üzletember tudatalattijába hatolnia. Csoportos álomlátogatás alkalmával, mindenkinek pontosan kell tudnia, hogy mikor álmodik, és mikor van ébren. A tájékozódást a totem segíti. Egy kicsi, de annál különlegesebb tárgy, amelyet csak tulajdonosa ismer igazán. Cobb toteme egy apró búgócsiga, amely álmában megállás nélkül pörög, soha nem dől el. Miközben toteme folyamatosan mozog, Cobbnak egyre inkább szembe kell néznie saját emlékeivel és félelmeivel. Ha nem teszi, azzal mindenkit komoly bajba sodor…

Ha életem első történelem dolgozatára nem csillagos ötöst kaptam volna, ma egészen biztosan nem azért ülnék itt, hogy a Mi lett volna ha...? című könyvről írjak Nektek. Életem első történelem dolgozatára azonban igazi, hamisítatlan 5*-öst kaptam. Remélem, mire az ajánlóm végére értek, nem fogjátok nagyon bánni, hogy tizenhat évvel ezelőtt mindennél jobban tudtam, például, hogy a szerszámok anyaga szerint miképpen szakaszolhatjuk az őskort.

Úgy esett tehát, hogy az utóbbi két hétben a Mi lett volna ha...? volt az a könyv, amelyet minden percben olvastam volna, ha tehettem volna. Nick Hornby egészen biztosan büszke lett volna rám: ha valami miatt le kellett tennem, mindig alig vártam, hogy folytathassam. Olvastam korán reggel és késő éjjel, egyetemi előadóban és HÉV-en. Olvastam minden adandó alkalommal.