Tegnap mutatták be a magyar mozik a Tajtékos napok című fimet. Ennek örömére nézzük meg, milyen filmmel rabolta el a nézők szívét Romain Duris 2010 nyarán.

A film, a Szívrablók eredeti címe egy remek, és így persze lefordíthatatlan, francia szójáték: L’arnacoeur. A címnek, ha így írják, csupán egyetlen értelmes eleme van: coeur, azaz szív. Viszont az egész címet ugyanúgy ejtik, mint a l’arnaqueur szót. A l’arnaqueur jelentése pedig nem más, mint szélhámos. Szív és szélhámos.  Ígéretes, nem? S hogy ki játszik a szívekkel? Nos, a neve Alex Lippi.

Alex szerint a párkapcsolatban élő nők három csoportba sorolhatók: vannak, akik boldogok, természetesen, vannak, akik boldogtalanok, de ezt tudják is magukról és végül vannak, akik boldogtalanok, de ezt maguknak sem vallják be. S ekkor, a családjuk vagy a barátaik kérésére - busás fizetségért -, jön Alex, aki mindent bevet, hogy fölnyissa e harmadik csoportba tartozó nők szemét. Időt, pénzt, a charme-ját és a színészi tehetségét nem kímélve mutatja meg a nőknek, hogy még keresniük kell az igazit. A be nem vallottan boldogtalan nők pedig nem tudnak mást mondani csak ennyit: köszönöm. Merci. C’est tout. Alexnek két aranyszabálya van. 1. Boldog párokat sosem választ szét. 2. Sosem esik szerelembe olyan nővel, akit éppen el kell csábítania.

A Vészhelyzet volt az első igazi tévésorozat, amit tudatosan, kitartóan és lelkesen néztem. 15 éven át. 2010. augusztusában írtam róla, azokban a napokban, amikor már nagyon vártam, hogy az utolsó évadát végre Magyarországon is bemutassák. Azóta tényleg elbúcsúzott a magyar nézőktől is a sorozat. George Clooney valóban visszatért egy epizód erejéig, de sajnos végül nem a megszokott és szeretett magyar hangján élvezhettük a mondatait. Szabó Sípos Barnabás 2010. októberében jelentette be, hogy nem szinkronizál többé. Sok minden változott tehát azóta, hogy megírtam ezt az ajánlót. Én most mégsem változtatok a szövegen semmit. Megmutatom Nektek, milyen volt 2010. augusztusában várni, hogy a Vészhelyzet utolsó évadát végre nálunk is bemutassák. Ez az ajánló most nagyon hosszú, így két részletben teszem föl. Íme, a második  rész. (Az első részt itt olvashatjátok.)

Átlagos kedd este, 22 óra 30 perc. Már mindenki alszik, kivéve engem. A fürdőszobában állok, hátamat a falnak vetem, szenvedélyesen telefonálok. Hiszen Vészhelyzet volt. Több mint tíz éve minden kedden van. A mai részben bűnőzök lepték el a kórházat, Lukát elkábították, Abby elájult, és a kisbabájuk! Mi lesz a kisbabájukkal? És, jaj nekem! Ez volt az évadzáró! Várhatok októberig, mire kiderül! Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Egy igazi sorozatfüggő ilyet már nem hagyhat szó nélkül. Föl kell hívnia egy másik sorozatfüggőt. Hiszen a sorozat nézésben az a legjobb, hogy van kivel megbeszélni, mi történik. Ezért telefonáltam olyan későn, olyan szenvedélyesen. A vonal másik végén egyébként Viki volt, akivel gimnázium óta nézzük együtt a Vészhelyzetet.

Miközben arra készültem, hogy írjak Nektek a Vészhelyzetről sokszor megkérdeztem magamtól, ki is a kedvenc szereplőm. Dr. Luka Kovač vágtam rá magamnak egyből, minden alkalommal. Hiszen az „óriás horvát” egyetlen mosolyáról több bekezdést tudnék írni. S nagyon irigyeltem Dr. Abby Lockhartot, amikor feleségül ment hozzá. Szeretem Kovač dokit, mint Vuk a vadászatot, ez nem is kérdés. De most, hogy tényleg leültem írni, már tudom, hogy Dr. John Carter fog a leginkább hiányozni, miután a magyar tévén is végére értem a 15. évadnak. John Carter összesen 254 Vészhelyzet epizódban szerepel, ezzel magasan vezet minden állandó karakter előtt. Talán ezért is lehet, hogy övé az egész sorozat utolsó mondata. Magabiztos orvosként hív magához egy kezdőt, hogy az tanulhasson. Pedig először ő is csak dadogni tudott. John Carter fiatal orvostanhallgatóként jelenik meg az első részben. Megtehetné, hogy nem csinál semmit, csak elkényeztetett milliomos csemete lesz, aki néha jótékonykodik. Carter mégis inkább úgy dönt, bebizonyítja magának és családjának, képes a kemény munkára. Ettől kezdve folyamatosan fejlődik. Neki köszönhető, hogy a sorozat alkalmanként elhagyja a sürgősségi osztály zárt világát és távolabbra tekint. Általa ismerjük meg Afrika menekülttáborait. Végül azonban mindig visszatér a Megyei Kórházba.

Luca, a macskám a napokban lett 4 éves. Úgyhogy most írhatnék is gyorsan egy szép bejegyzést arról, hogy milyen fantasztikus is Luci. Elmesélhetném, hogy Lucica a világ legjobb fej macskája, de tényleg! Csakhogy én nem ezt teszem! Helyette inkább egy megunhatatlan Monty Python jelenettel köszöntöm Lucit.

Szóval, van egy jelenség, amelynek megnevezésére még az állatorvosok sem találták meg eddig a megfelelő szót. A macskánk csak ül és ül és mi úgy érezzük, akkor se fog már megmozdulni többet ez a macska, ha közben a világ darabokra hullik is körülötte. Mit tegyünk ilyen helyzetben? Hogyan zavarjunk össze egy macskát? Nos, az alábbi jelenetből megtudhatjuk, hogyan. Mert az biztos, hogy néha minden macskát jól össze kell zavarni. Ezért hát én most ajánlom ezt a jelenetet minden kedves macska ismerősömnek, és minden kedves macska ismerősöm gazdájának. Jó szórakozást! Vagy összezavarodást.

Most pedig azért megmutatom, milyen az, amikor Luci a fentebb leírt megnevezhetetlen állapotban szuggerálja a fényképezőgépet. A háttérben Maci kutya bölcsen a távolba tekint. Imádnivalók.

A Vészhelyzet volt az első igazi tévésorozat, amit tudatosan, kitartóan és lelkesen néztem. 15 éven át. 2010. augusztusában írtam róla, azokban a napokban, amikor már nagyon vártam, hogy az utolsó évadát végre Magyarországon is bemutassák. Azóta tényleg elbúcsúzott a magyar nézőktől is a sorozat. George Clooney valóban visszatért egy epizód erejéig, de sajnos végül nem a megszokott és szeretett magyar hangján élvezhettük a mondatait. Szabó Sípos Barnabás 2010. októberében jelentette be, hogy nem szinkronizál többé. Sok minden változott tehát azóta, hogy megírtam ezt az ajánlót. Én most mégsem változtatok a szövegen semmit. Megmutatom Nektek, milyen volt 2010. augusztusában várni, hogy a Vészhelyzet utolsó évadát végre nálunk is bemutassák. Ez az ajánló most nagyon hosszú, így két részletben teszem föl. Íme, az első rész.

Átlagos kedd este, 22 óra 30 perc. Már mindenki alszik, kivéve engem. A fürdőszobában állok, hátamat a falnak vetem, szenvedélyesen telefonálok. Hiszen Vészhelyzet volt. Több mint tíz éve minden kedden van. A mai részben bűnőzök lepték el a kórházat, Lukát elkábították, Abby elájult, és a kisbabájuk! Mi lesz a kisbabájukkal? És, jaj nekem! Ez volt az évadzáró! Várhatok októberig, mire kiderül! Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Egy igazi sorozatfüggő ilyet már nem hagyhat szó nélkül. Föl kell hívnia egy másik sorozatfüggőt. Hiszen a sorozat nézésben az a legjobb, hogy van kivel megbeszélni, mi történik. Ezért telefonáltam olyan későn, olyan szenvedélyesen. A vonal másik végén egyébként Viki volt, akivel gimnázium óta nézzük együtt a Vészhelyzetet.

Nagyon sok ember mindennapjaihoz tartozik hozzá szorosan, hogy sorozatot néz. Van, aki húszat, harmincat is képes figyelemmel kísérni egyszerre. Én csak kettőt. Itt szeretném megjegyezni, hogy – amint azt az Amerikai – magyar kulturális szótár is hangsúlyozza – a sorozat nem egyenlő a szappanoperával, még ha néha nehéz is elválasztani a kettőt. A szappanoperákról már régen leszoktam. Csak két sorozat maradt nekem. A Doktor House és a Vészhelyzet.

Erzsi és én már lefoglaltuk a jegyünket. Május 7-én, kedden 19:00 órára megyünk az Uránia moziba. A Shakespeare's Globe on Screen program keretében megnézzük a Sok hűhó semmiért közvetítését. Biztos vagyok benne, hogy hatalmas élmény lesz. A Sok hűhó semmiért szinte minden sorát tudom, igen, nagy részben azért, mert Kenneth Branagh zseniális filmjét félelmetesen sokszor megnéztem már. Most, hogy készülök az Uránia moziba, egyszerűen nem is tehetek mást, minthogy ajánlom nektek Kenneth Branagh Sok hűhó semmiért feldolgozását, és még két másik kitűnő filmjét. A filmekről 2009 májusában írtam. Azóta már nem az Európai Unió szakpolitikáit tanulmányozom, hanem például Owen Chadwick A reformáció című könyvét olvasom - ami egyébként roppant izgalmas foglalatosság -, de az ajánló szövegén mégsem változtattam semmit, mert a Kenneth Branagh filmjei iránti lelkesedésem sem változott semmit.

Régen jártam már az Óbudai Gimnáziumban, így sajnos nem tudom, hogyan fest ma az egyik kis terem a „B” épület félemeletén. Egy biztos, évekkel ezelőtt abban a bizonyos teremben az egyik hátsó pad büszkén hirdette, kik azok a színészek, akiket Erzsi, Csilla, Viki és Bori nagyon szeret. Sokat gondoltam mostanában arra padra, mert sokat gondoltam mostanában arra, milyen filmeket néznék, ha nem kellene az Európai Unió szakpolitikáit tanulmányoznom – ami egyébként roppant izgalmas foglalatosság -, és lenne időm filmet nézni.

Gondolatban végül Kenneth Branagh és Emma Thompson három nagyszerű filmjét néztem végig. Azt a három nagyszerű filmet, amelyet házasságuk hat éve alatt közösen készítettek. Papírra vetem most Nektek, ami eszembe jutott róluk, hátha kedvet kaptok, hogy Ti valóban megnézzétek, milyen jó is az V. Henrik, a Meghalsz újra vagy a Sok hűhó semmiért! Ha kicsit sok elragadtatott jelző szalad ki a kezem alól, miközben e filmekről írok, bocsássatok meg érte! Bármennyire érdekel is, a Közös Agrárpolitika ismertetése közben nem tobzódhatom a jelzőkben. Most viszont itt az alkalom!

V. Henrik

Kenneth Branagh első Shakespeare adaptációja, egy sikersorozat nagyszabású nyitánya. Monumentális és magával ragadó irodalom– és történelemóra, Oscar – díjas jelmezek és gyönyörű zene. Kenneth Branagh tiszteletet parancsoló V. Henrik, Emma Thompson tündöklő francia királylány.

Mi a különbség a holló és az íróasztal között? A Bolond Kalapos kérdésére ugyan ő maga sem tudja a választ, de a rejtvény engem így is megihletett, amikor nemrég újra megnéztem a 2010-ben bemutatott Alice Csodaországban című filmet. Íme, itt az én rejtvényem, csak Nektek: Tudjátok mi a közös a macskában és a vízilóban? Én a megoldást is tudom ám: Stephen Fry. Stephen Fry, akinek anyai nagyapja még Magyarországon született, de ő már Nagy – Britanniában lett „kulturális jelenség”. Színész, komikus, író, a britek egybehangzó véleménye szerint igazi nemzeti kincs. Nem is csoda, hogy így vélik, hiszen bármihez is fog Mr Fry, biztos, hogy abból valami nagyon okos, nagyon vicces és igazán időtálló dolog kerekedik ki. Stephen Fry az, aki fenomenálisan játssza Reginald Jeeves, a páratlan komornyik szerepét, a Majd a komornyik! című sorozatban, ő az, aki Melchettként sokszor megkeseríti Fekete Vipera életét, ő az, akinek az angol nyelv természetéről írt monológja már akkor fölvidít, ha csak rágondolok, s ő az egyike azoknak, akiknek a hangját, bárhol, bármikor megismerem, és nagyon szeretem hallani. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy folyamatos „Stephen Fry-lázban” égek. Ezek után, gondolom nem csodálkoztok, ha elmondom, hogy az Alice Csodaországban egyik szereplőjének, a vigyorgó macskának Stephen Fry kölcsönzi a hangját. Na és a víziló?

A Víziló Stephen Fry második regénye, amit már nagyon el szeretnék olvasni újra, de addig ajánlom Nektek. A regény főhőse Ted Wallace, a kicsit ismert költő és nagyon kirúgott színikritikus. Ted egy vén víziló, vastag a bőre. Így egy lélegzetvételnyi habozás után elfogad a keresztlányától negyedmillió fontot. A pénzért cserébe nem kell mást tennie, mint figyelni, mi történik barátja, Lord Logan ősi birtokán. Egymást követik a rejtélyes események, amelyek végül arra késztetik Tedet, hogy kevesebb whisky-t igyon, és jobban tornáztassa az agyát...

Teljesen menthetetlen vagyok. Ez ellen már nincs mit tenni. Mindenről írni akarok Nektek. Pár hete, amikor a nővérem megígérte, hogy kölcsönadja A nagy balhét, nem kellett hozzá tükör hogy tudjam, megcsillant a szemem: újabb remek téma.

Az 1930-as évek Amerikájában Johnny és Luther, két jobb sorsra érdemes szélhámos véletlenül kirabolja Doyle Lonnegant, az egyik hírhedt maffiafőnököt. Lonnegan válasza nem késik sokat, megöleti Luthert. Johnny elhatározza, hogy bosszút áll, úgy, ahogy csak tőle telik: nem gyilkol, arra nem lenne képes. Helyette igazi nagy balhét szervez. Cseles átveréssel az utolsó fillérjétől is megfosztja Lonnegant. A nagy balhéban segítségére van Henry Gondorff, Luther régi barátja is…

2009 nyarán a nagynéném trafikjában dolgoztam és közben a politológus szakdolgozatom megírására készültem. A The Downing Streets Years c. könyvet azóta elolvastam, a szakdolgozatom elkészült, csak lottógép mögött ültem már régen. De annak a szép nyárnak az emlékét őrzi egy írás, amelyet minden változtatás nélkül mutatok most meg Nektek. Itt a blogon így emlékezünk a hétfőn elhunyt Margaret Thatcherre, aki 1979 és 1990 között volt Nagy-Britannia miniszterelnöke.

Délután két óra. A kulcsot elfordítottam a zárban, a redőnyt fölhúztam, a lottógépet és a tévét újra bekapcsoltam. A pulton rend van, a söröskorsónyi limonádé (sok jéggel) a kezem ügyében, Margaret Thatcher önéletrajza az ölemben. Minden rendben, jöhetnek a kedves vevők. S alig olvasok két mondatot, már jönnek is. Akad, aki észre sem veszi a pénztárgép mellett fekvő hatalmas könyvet, mások elismerően mosolyognak. („Milyen vastag! S ilyen jól tud angolul?”) Egy valaki pedig egyenesen megvenné tőlem. Én azonban nem adom, semmi pénzért. Jóllehet, ma még nem tudom, milyen lesz a végeredmény, így, hogy az Ági trafikban eltöltött egy hónap alatt naponta jó, ha féloldalt haladtam, szilárd elhatározásom, hogy márciusra lesz egy szép bőrkötéses diplomamunkám, rajta a cím: Margaret Thatcher Európa képe. Ezért olvasom most Margaret Thatcher The Downing Street Years című önéletrajzát. S bár az utóbbi hetekben tényleg nem jutott annyi időm rá, mint szerettem volna, nem hátrálok meg. Margaret Thatcher is megmondta: „The lady’s not for turning.”*

Mit tehet egy igazi sorozatfüggő, ha éppen francia nyelvvizsgára készül, de közben a sorozatokról sem akar lemondani? Természetesen keres magának egy francia sorozatot! Én, mint igazi sorozatfüggő, így találtam rá a Les Revenants (A visszatérők) című francia sorozatra. A cím visszatérő halottakra utal. Hát, kell ennél több egy nyelvvizsgázónak? Nem, sőt! Meg kell mondanom Nektek, nincs is annál jobb, mint zombikkal fejleszteni a hallott szövegértési készséget/képességet. (Szigorúan magyar felirat nélkül!) Pláne, hogy ezek a zombik egyáltalán nem is olyanok, mint amilyeneknek a zombikat általában elképzeljük. Nem fölismerhetetlen holttestek, amelyek hörögve szállnak ki a sírból, hogy élők agyát egyék reggelire.

Nem, ezek a zombik ránézésre teljesen normális (sőt, néhányan nagyon is szép) emberek, valóban élő halottak. Előtűnnek a semmiből, nem emlékeznek rá, hogy meghaltak, és ott szeretnék folytatni az életüket, ahol abbahagyták. A Les Revenants egy gyönyörű, hegyek közt elterülő, magába zárkózott francia városkában játszódik. Ide tér vissza négy élőhalott: Camille, a kamaszlány, aki egy buszbalesetben vesztette életét. Családja, szülei és ikertestvére, Léna, már négy éve gyászolja. Simon, az ellenállhatatlanul vonzó fiatal fiú, aki tíz évvel ezelőtt autóbaleset áldozata lett, éppen akkor, amikor mennyasszonya már az oltár előtt várt rá. Serge, a sorozatgyilkos, aki hét éve halt meg, tisztázatlan körülmények között. Valamint Victor, a 10 év körüli, titokzatos kisfiú, róla a sorozat elején csak annyit tudhatunk biztosan, hogy nagyon magányos.

Fürge rókalábak, surranó kis árnyak, hipp-hopp, jön Vuk! Híres nagy vadászok, jobb ha félre álltok, hipp-hopp jön Vuk! Az elmúlt napokban jártamban-keltemben ezt a kis dalocskát dúdoltam serényen. Csak csendben. Csak halkan, hogy senki meg ne hallja. Csak magamnak. Csakúgy. Mert szeretem, mindig fölvidít. Nagy odaadással daloltam. El lehet rólam képzelni, hogy ezek után nem nézem meg a Vukot? Ki tudja, hanyadszorra? Ugye, hogy nem? Bizony, nagy odaadással le is kaptam a Vukot a polcról.

Fekete István 1965-ben megjelent kisregénye nyomán Dargay Attila 1981-ben készített rajzfilmet. Egy rajzfilmet, amely az eltelt évek alatt, önállóan, az alapjául szolgáló könyv nélkül, a könyv mellett lett legendás alkotássá. Hiszen Dargay Attila filmjét egyszerűen képtelenség nem szeretni. Vagy azért szeretjük nagyon, mert kicsik vagyunk még, vagy azért, mert amikor kicsik voltunk még, nagyon szerettük. Vagy egyszerűen azért szeretjük, mert egy igazán jó mesét a felnőttek is nagyon tudnak szeretni.