Neil Gaiman Sosehol c. rádiójátékát még nem volt időm végighallgatni. De a könyvet már elolvastam, és teljesen elvarázsolt. Ezek után a Coraline-t is el kell olvasnom még egyszer. Addig is álljon itt, mit gondoltam Coraline-ról 2009 nyarán. Így tényleg érdekes lesz újra elolvasni!

Ismeritek azt az érzést, amikor körülvesz Benneteket a könyv, amit a kezetekben tartotok? Én nagyon ismerem. Olvasok és nem látok magam körül egyebet csak Pemberley-t, a Roxfortot, a borogyinói csatateret vagy épp a Pendragonok ősi várát. Aztán valaki szól hozzám, én pedig, mintha álomból riadnék föl megrázkódom és körülnézek.

Coraline már hetek óta mindenhova elkísért. Ajánlották plakáton, újságban, tévében, rádióban. Végül föladtam, nem tehettem mást. A kedvenc idegennyelvi könyvesboltomban éppen Margaret Thatcher önéletrajzára vártam, amikor megpillantottam Coraline-t a pulton. Nem tudtam otthagyni. Otthon aztán egyre csak vártam, hogy Neil Gaiman könyve körbevegyen hogy ne lássak mást, csak Coraline-t, aki kinyitott egy ajtót, amit nem kellet volna...

Vártam, hogy az ajtón túli világ elnyeljen engem is. Vártam, hogy én is ott lehessek Coraline mellett, aki kíváncsiságával nagy bajt okozott és most a szülei életéért kell küzdenie egy hátborzongató világban, ahol semmi nem az, aminek látszik. Ehelyett azonban kezdetben szinte minden percben előrelapoztam: biztos, hogy nem könnyített változatot vettem? Igen, biztos. A mondatok szánt szándékkal ilyen egyszerűek és lekerekítettek, helyenként szikárak. Végül ezt még élveztem is. Az ágyam, a párnám, a lámpám azonban csak nem akart eltűnni. Végig tudtam, hogy igen, én most a szobámban olvasok. S nagyon mérges voltam Neil Gaimanre. Megteremtett egy fantasztikus, látványos, félelmetes világot, amelyet megismerni tanulságos és nagyon izgalmas lehet, erre engem, az olvasót nem enged be igazán a titkos ajtón. Az angol kiadásban 185 oldalnyi terjedelemben (a magyar kiadás még ennél is rövidebb) rohanvást megmutat mindent, de igazán közel semmihez sem kerülhetek, olyan mintha üveg mögül nézném az eseményeket. A Coraline egy pillanatig sem unalmas – ezt bizonyítja az is, hogy világszerte nagy siker - , de igazán jó akkor lett volna, ha Neil Gaiman egy kicsit jobban elvész saját, borzongatóan vonzó, fantáziavilága részleteiben. Ha nem csak kinyitja, de rögtön szélesre tárja a tikos ajtót. Azonban ezt valamiért egyszer sem merte megtenni miközben mesélt, helyette inkább gyorsan be is csukta. Én pedig most itt gépelek a szobámban kissé csalódottan, mert a Coraline társaságában töltött órák alatt mindvégig hiába vártam hogy halálra rémüljek, ahogy azt a címlapon megígérték. S tudom, hogy nem rajtam múlott: én aztán igazán meg tudok ijedni, ha kell!

                                                                                     Bori

2009. februárjában mutatták be a Coraline című regény alapján készült filmet, a Coraline és a titkos ajtót. Henry Selick rendező/forgatókönyvíró a mai animációs technika adta lehetőségekkel valamivel szélesebbre tárta a titkos ajtót, mint Neil Gaiman. A film azonban helyenként így is inkább vontatott, mint ijesztő. Dakota Fanning (Coraline hangját adja) hangjátékára azonban nem lehet panasz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.