Benedict Cumberbatch, a Föld leghatalmasabb varázslója, ma ünnepli 44. születésnapját. Ennek örömére szuper csapat állt mellém, hogy közösen írjunk a tehetséges brit színész karrierjéről. A következő hetekben Erzsi, Csilla, Gáspár, Tamás és én több filmről fogunk írni, az igényes tévéfilmektől egészen a szuperprodukciókig, hogy így ünnepeljük Benedict Cumberbatch művészetét. Első lépésként négyen írtunk a színész főszereplésével készült, Brexit: Háborúban mindent szabad című filmről. Fogadjátok szeretettel!

Bori

Aki rendszeresen olvassa ezt a blogot, az jól tudja, hogy én imádok mindent, ami brit. Van ebben az imádatban elvakult rajongás is, az biztos, de leginkább mégiscsak azt jelenti, hogy nagyon érdekel engem a brit társadalom és kultúra. Ezért nem meglepő, hogy már az első szakdolgozatomat is a britek és Európa kapcsolatáról írtam. Így természetesen a Brexit alakulását is különleges érdeklődéssel figyeltem.

Nagy-Britannia és az Európai Közösség kapcsolata sosem volt éppen egyszerű. Az egykori világbirodalom, amelyet szoros szálak kötnek hajdani gyarmataihoz, azon belül pedig Amerikához kiemelten különleges kapocs fűz (Special Relationship), nehezen fordult Európa többi állama felé. És azt sem mondhatjuk, hogy a folyamatosan fejlődő gazdasági közösséget kialakító európai államok könnyen befogadták volna a szigetországot. Charles de Gaulle például többször is hevesen ellenezte a britek csatlakozását. Ezért is történhetett, hogy Nagy-Britannia végül csak 1973-ban csatlakozott az Európai Közösséghez. És a kapcsolat ezután sem lett könnyebb. Margaret Thatcher brit miniszterelnök például parázs vitákat folytatott Jacques Delors bizottsági elnökkel arról, mennyi visszatérítést kaphatnak a britek a közösségtől. A vita tehát a felszínen a pénzről szólt, a mélyén azonban már ekkor ott húzódott Nagy-Britannia és a közösség többi tagjának legnagyobb ellentéte: hogyan tovább? A szoros unió felé menjenek, vagy az európai együttműködés ne legyen más, csupán nemzetállamok laza együttműködése? Nagy-Britannia már ekkor a lazább együttműködést választotta volna, és tulajdonképpen már ettől az időszaktól kezdve külön utakon járt a közösségen belül. Azonban ahhoz, hogy a teljes elválás, a britek kilépése megvalósulhasson, David Cameron választási ígérete kellett.

A konzervatív párti miniszterelnök a 2015-ös választási kampányban ígérte meg, hogy amennyiben újraválasztják, népszavazást fog kiírni arról, hogy országa bent maradjon-e az Európai Unióban. Ez a pillanat, David Cameron ígérete az, ahonnan az a film indul, amelyet most ajánlunk nektek. A Brexit: Háborúban mindent szabad című filmet 2019-ben mutatta be az HBO. Tulajdonképpen fölróhatnám hibájául, hogy az előzményekkel nem foglalkozik, mindaz, amit fentebb elmondtam, csak néhány vágóképben jelenik meg, de ez jól láthatóan tudatos döntés: ez a film csak és kizárólag azt akarja megmutatni, ami velünk, itt és most történik, mindazt, aminek mi is részesei vagyunk. És ezt nagyon hatásosan és izgalmasan teszi, David Cameron ígéretével rögtön benne vagyunk az események sűrűjében, és innentől már nincs megállás. Feszülten figyeljük ahogy politikusok és kampánystratégák csapnak össze egy totális háborúban, amely a szavazatokért folyik.

A Brexit: Háborúban mindent szabad főszereplője Dominic Cummings (Benedict Cumberbatch), a Leave, azaz a távozáspártiak főstratégája, aki egyszerre csodált, de meg nem értett zseni és kitaszított különc, akit senki sem szeret. Ezt a kettősséget, hogy Cummings egyszerre bennfentes és kívülálló, Benedict Cumberbatch mesterien könnyed színészi játékkal jeleníti meg. Dominic Cummings ismeri a szabályokat, de nem érdeklik a szabályok, ezzel forgatja ki sarkaiból a teljes brit politikai rendszert, és rengeti meg a társadalmat. Ő maga is tudja, a népszavazás veszélyesen leegyszerűsít egy bonyolult kérdést, de ha már népszavazás lesz, akkor a szavazatok megszerzéséért minden eszközt be lehet vetni. Az emberek érzelmeit kell elérni, úgy kell hatni a vágyaikra és a félelmeikre, hogy azt ők maguk ne vegyék észre.  

A film egyik legjobb jelenete számomra az, amikor Cummings maga is rádöbben, hogy amit tett, az visszafordíthatatlan. Pandóra szelencéje kinyílt, és már nincs visszaút, elszabadultak az indulatok.

Ne gondoljuk persze, hogy a másik oldalt jobb színben tüntetné föl a film: a Remain, azaz a maradáspártiak hatalmas hibát követtek el, amikor évtizedekig nem törődtek azzal, mit gondolnak az emberek az Európai Unióról, és pár nap alatt ezt a hibát nem lehet helyrehozni.

A 2016 júniusában megtartott népszavazáson a szavazók többsége végül arra szavazott, hogy Nagy-Britannia hagyja el az Európai Uniót. Hosszas tárgyalások után ez 2020. január 31-én történt meg. Nagy-Britannia 47 évig volt az Unió tagja. A Brexit: Háborúban mindent szabad az első, de egészen biztosan nem az utolsó film arról, hogyan ért véget a britek tagsága. És bárhogyan gondolkodunk is a Brexit kérdéséről, az is bizonyos, hogy ez a film kiindulópontnak tökéletes, ha meg akarjuk érteni, hogyan zajlott ez a folyamat, amely a mi életünkre is hatással van. És hatással is lesz még sokáig: hiszen az, hogy milyen lesz Nagy-Britannia és Európa kapcsolata a jövőben, még ebben a percben is alakul. Én egy dolgot tudok: én nem tudom elhagyni a briteket. Túl sok mindent adtak nekem ahhoz, hogy ne imádjak továbbra is mindent, ami brit. Én tehát maradok, a britek pedig hátha egyszer visszatérnek.

Tamás

„Everyone knows who won, but not everyone knows how”

A Brexit a legnagyobb filmportálok besorolása szerint: dráma, életrajz, történelmi film. Elsődleges műfaja azonban – nem tudni miért nem használják ezt a besorolást – egyértelműen szatíra. A szatírák kifejező eszköze a többféle módon megnyilvánuló gúny, és ezt a Brexit különösen a film első felében kifejezetten sokszor beveti a politikusok ellen, karikatúra-szerűen bohócnak és krónikus hazudozónak ábrázolva őket. A rendező, Toby Haynes úgy jeleníti meg a politikusokat mintha nem tudnának beszélni, mintha mit sem törődnének a választóikkal és minduntalan a szupergazdag emberek társaságát keresnék. A szupergazdagok pedig örömmel pénzelik a politikusokat, hátha valami újabb zsíros megbízáshoz juthatnak rajtuk keresztül, hisz igaz, hogy vagyonukkal kínjukban már nem tudnak mit kezdeni, de az anyagi javak örökös hajszolása már lételemükké vált. Nem érez a kedves olvasó ezek alapján némi párhuzamot jelen világunkkal?:)

A Brexit egy népszavazás történetét meséli el nekünk, azt a tényt amikor Nagy Britannia választói 2016. június 23-án megszavazták, hogy országuk kilép az Európai Unióból. A film a két ellentétes oldalon állók, a kilépés - és a maradáspárti tanácsadók és kampány-menedzserek szemszögéből mutatja be a történéseket, a népszavazás kiírásától egészen addig a fejezetig, amíg a szavazás után meg nem kezdődnek a vizsgálatok arról, hogy a két oldal betartotta-e a kampány során az aktuálisan érvényben lévő törvényeket.

Nos, mint a filmből nem mellesleg kiderül, a kilépéspárti oldalon nem tartották be ezeket a törvényeket. Dominic Cummings tanácsadó a kilépéspárti kampány vezére – akit a vérprofi Benedict Cumberbatch alakít – és csapata, az AggregateIQ és a Cambridge Analytica segítségével egyértelműen visszaélt a választók adataival, melyeket a különböző social media (pl. Facebook) platformokon gyűjtöttek össze. Mesterien elemezték azokat és a választóknak több mint egymilliárd (!) célzott hirdetést küldtek ki, melyek segítségével, ha nem is túl nagy fölénnyel, de megnyerték a választást. A social media adatai alapján pontosan meg tudták jósolni, hogy a választást az idősebbekkel és a kevésbé iskolázottakkal (a lenti ábrán a pirosan ábrázolt népesség) lehet megnyerni és ezt a kampányban profin végig is vitték. Meg tudták szólítani őket hangzatos szlogenekkel, tetszetős ígéretekkel, el tudták hitetni velük, hogy a kilépés több hasznot hoz számukra, mint veszteséget.

Cummings szerepe végig kettősséget mutat, olyan munkája van, amelyben állandóan pörög és az őrület határát súrolja a teherbírása, ugyanakkor amikor hazamegy gyermeket váró feleségéhez, az otthon és az együttlét csendje nyugodtságot, szeretetet áraszt. Cummings egy kis lakásban él és biciklivel jár dolgozni, ugyanakkor az ügyfelei, a politikusok előszeretettel élnek azokkal a kiváltságokkal, amelyeket csak a leggazdagabbak engedhetnek meg maguknak, amelyeket a helikopterek, a szuperdrága autók használata és a hatalmas luxusvillák birtoklása jelentenek.

Cummings végig racionális próbál maradni, és mint egy jó hadvezér vagy stratéga, fókuszáltan a munkájára koncentrál, azt keresi, hogy hogyan tudnak győzni, mi kell ahhoz még megszólítsanak szavazókat. Egy flipchart táblánál találja ki azokat a hívószavakat, amelyekre a választók majd érzékenyen reagálnak és próbálja megfejteni, hogy mit gondolhatnak a maradáspártiak tanácsadói, arra majd az ő oldalának milyen lépése lehet, miközben körülötte idétlenebbnél idétlenebb, felfúvódott, politikusnak csúfolt pojácák próbálják megtartani saját döntéseik látszatát, ez a szatíra.

Cumberbatch ügyesen viszi végig Cummings szerepét, amikor kell akkor el tudja megbízóival hitetni, hogy ő valóban egy kicsit különc tanácsadó, aki, ha éppen azt látja jónak, akár a takarítószer raktárba bújik el dolgozni.

Azonban a filmmel több dolog is hibádzik, amelyet nem szabad elhallgatni. A Brexitben a maradás pártiak (Cameron miniszterelnök és csapata) kevésbé vannak „elmeháborodottnak” ábrázolva, mint a kilépést pártoló politikusok (Boris Johnson, Nigel Farage). A rendező ezzel a cselekmények bemutatása során kvázi álláspontot is foglal, mégis a film vége puha marad és nem mer egyértelműen dönteni a két oldal között, nem meri a leendő nézők felének véleményét eleve leírni saját döntésével. Mindezzel viszont utat sem mutat a jövőre vonatkozóan, nincs tehát egyértelmű konklúzió, nem történik meg a katartikus felismerés a filmet néző által. Hiába a szatírába hajló humor, hiába a magasztos jelenetek, mint például, amikor az Örömóda zenéjére – ami az EU hivatalos himnusza (!) – vonul be teátrálisan az egyik fő kilépést pártoló politikus, vagy a színházban egymást észre vevő két kilépéspárti politikus burleszket idéző jelenete, és hiába Cumberbatch elhivatott játéka, mert nincs a filmnek kellőképpen katartikus vége. Az sajnos kevés, hogy a film végén dokumentarista stílusban elmondják, hogy mennyi hirdetést küldtek ki törvénytelenül az adatainkat felhasználva és megtudjuk, hogy az AggregateIQ és a Cambridge Analytica mögött az az ember áll, aki Donald Trump kampányában – ahol máig nem tisztázott az, hogy mennyire befolyásolták a választást törvénytelen eszközökkel – is a fő mecénás volt. Mindezek nem hozzák el a katarzist a végén, kevesek ehhez, ezzel elveszik a film sava-borsa.

Összességében azonban nem rossz film ez, de talán túl korán jött. A történések ilyen rövid idő alatt nem lehettek a végletekig tisztázhatóak a politológus szakértők, vagy az újságírók által, ezért aztán a rendező sem mert állást foglalni egyértelműen.

Kár a végéért…

Nálam ez a film 10-ből 7,5-öt ér, ajánlott darab.

Erzsi és Gáspár

A kérdés Hamlet óta keveset változott: (EU-ban) lenni vagy nem lenni? Ez itt a kérdés.

A Brexit, azaz Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépése körüli történések hosszú évekig uralták az ország, de sokszor még a kontinens politikai témáit is. A világ politikai és gazdasági összetettsége miatt az előre nem látható következmények még az EU-n is túlmutatnak. Nem csoda, hogy egy ilyen meghatározó folyamatról több film is készült (tudomásunk szerint ez az első játékfilm a Brexitről, de biztosan nem az utolsó – A szerk.), mi a 2019-es HBO változatot tettük a célkeresztbe szülinaposunk, Benedict Cumberbatch főszereplésével.

A film eleje egy történelmi arcképcsarnok: a legendás indulózene, Beethoven 9. szimfóniájának első tétele (ami rögtön egy utalás is az EU himnuszára, az Örömódára, a 9. szimfónia 4. tételére) alatt egyesével megjelennek a szereplők. Egy gyors felirat bemutatja őket, majd kapnak egy bélyegzőt, mely mutatja, hogy kilépés vagy maradáspártiak-e. Nagyon tetszett, hogy már itt megjelenik a film humora, azzal, hogy egyes szereplők a "very leave" (nagyon kilépéspárti) bélyegzőt kapják.

Az indítás kémfilmbe illő: rövid, hangulatfestő narráció után egy képtárban vagyunk és apró pillantások nyomán indul meg az első párbeszéd a kilépési kampány vezetéséről (a Bosszúálló pandák fedőnevű csoport munkája nyomán :) ). A kémfilmes, hírszerzői elemek később is meg-megjelennek vicces formában: lesz még titkos találkozó uszodában, parkban és az Operában is.

A film első konfliktusa a kilépési kampány titkos elindulása után természetesen, hogy ki is legyen a kampány vezetője. Adódik is egy kissé különc, ámde kitűnő szakember: "végy egy nagy adag Benedict Cumberbatch-et, abból baj nem lehet!" - gondolhatták a filmkészítők. És igazuk volt :) A Sherlock, a Hawking, a Frankenstein, a Dr. Strange, a Kódjátszma, és még Bori tudja, hány film után, ismét Benedict kapta a zseni karakterét, aki persze társas viselkedését tekintve kissé furcsa, különc. Ahogy ellenfelei jellemzik, ő egy "magamutogató, anarchista kocka”, valamint egy "egoista, aki tarolni akar".

Ami a sablonoktól eltekintve nagyon tetszett nekünk, az a szereplő stílusa: Dominic Cummings, azaz Dom jelleme szó szerint úgy vonul végig a filmen, mint egy győztes hadvezér. Átható pillantása mindenkit térdre kényszerít, biciklis-sapkája tábornoki fejfedőre emlékeztet, foszforeszkáló láthatósági mellényében egyszerre tűnik hétköznapi alaknak és jelentőségteljes vezetőnek. Dom egy személyben zseni, tudós, történelemcsináló, lelkes újító, filozófus, jó szervező és vezető. Inkább szókimondó, nem megalkuvó, a konfliktusokat bárhol bárkivel felvállalja. Emellett lelkes babaváró kispapa, aki szabad perceiben a "So you're going to be a dad?" (Szóval, apuka leszel?) című könyvet olvassa, és még ebből is ihletet merít a kampányához. :) Szellemi kihívást keres, de saját kampánya sokkal többről szól, mint gondolná.

A szereplőket tekintve a főhősön túli világban is van ám élet, nem is akármilyen! Elsőként a Craig Olivert alakító Rory Kinneart kell megemlítenünk, aki méltó ellenpontja Benedictnek. A Black Mirrorban miniszterelnökként megjelenő színész ebben a filmben hitelesen alakítja a brit miniszterelnök tanácsadóját. A bennmaradási kampány vezetőjeként a "másik oldal" nagyon is emberi arcát mutatja: a háromgyermekes édesapa, mély érzésű, okos, az értelemben és az érvekben bízó, a változásoktól tartó kampányfőnök ő, aki későn veszi észre, hogy milyen fontos eszközöket és társadalmi jelenségeket hagyott figyelmen kívül. Craig szerethetősége és megismerése abban a Kontroll című filmbe illő jelenetben csúcsosodik ki, amikor Dommal találkoznak a metró két szemközti peronján, majd beülnek egy kocsmába iszogatni. A beszélgetésük kész aranybánya, egy egész összehasonlító elemzést lehetne róla írni, annyira jól megvilágítja a két különböző nézőpontot.

A két oldal ellentéte a film során sok területen megnyilvánul: az egyik oldal az észérvekre, míg a másik inkább az érzelmekre hagyatkozik, az egyik oldal kockázatkerülőbb, míg a másik oldal nem fél a változástól, az egyik oldal inkább a hagyományos kampány híve, plakátokkal, szórólapokkal, a TV-vel, és szokványos közvélemény-kutatásokkal, míg a másik oldal inkább földalatti mozgalomként építkezik: a kocsmában és az internetről tájékozódik, eljut olyan helyekre is, ahol más még nem járt.

A mellékszereplők is remekelnek, emellett minden szereplő jelképez valamit: a politikai szereplők személyében megtestesülnek a látható érdekek, míg a gazdasági szereplők a láthatatlan érdekeket mutatják meg. Nagyon jól eltalálták a karaktereket, pl. Michael Gove, Boris Johnson, Nigel Farage és Aaron Banks mind könnyen megjegyezhető arcok és jellemek. Az arcjátékuk és a testbeszédük nagyon változatos, Boris Johnson alakjában pedig egy jobb sorsra érdemes Draco Malfoy veszett el. :) Több esetben láthatunk az arcjátékokkal érdekes lassításokat, montázsokat, amik csak az arcokat és a különböző reakciókat mutatják egymás után: pl. amikor kiderül a szavazás eredménye. A Nigel Farage-t alakító Paul Ryan arcát például bármelyik kisgyermek megirigyelhetné.

A film gondolatvilágát tekintve a háborús-hadvezéres hasonlat végigvonul a művön, a film alcíme, a "The uncivil war" is utal erre. Dom, mint egy modern Guy Fawkes, a puskaporos összeesküvés élére áll. Ahogy Szun-Ce: A háború művészetében olvasható (amely nekünk Szabó Levente csodálatos grafikájával, a Helikon Kiadó gondozásában van meg), Dom taktikája az, hogy a maradáspártiakat ismeretlen terepre terelje, ahol már könnyebb győzedelmeskedni felettük. Előzetes kocsmai és nagy mintájú online közvélemény-kutatásai által megalapozott "gránátokat" dob be a hírekbe, pl. Törökország EU-s belépését, hogy a kockázatkerülő ellenfelet kockázatosnak állítsa be. Interneten folytatott háborújáról az ellenfél mit sem sejt, miközben ő gépi tanulást és algoritmikusan személyre szabott üzeneteket tesztel. Ezzel kinyitja Pandóra szelencéjét is: az egyének célzott érzelmi befolyásolását lehetővé tevő eszköz végérvényesen megváltoztatja a politikát, a TV-hez képest már-már veszélyesen hatékonnyá téve a tömegek pillanatnyi befolyásolását (sokat mondó az a tény, hogy a népszavazás után mennyire megnőtt az internetes keresések száma, hogy egyáltalán mi is az az EU...).

A hadtudományok rajongóin kívül bölcsészeknek, a klasszikus irodalom és a filozófia kedvelőinek szintén aranybánya a film: tele van utalásokkal. Csak úgy röpködnek a nevek: Thuküdidész, Kipling, Tolsztoj, Szókratész, Szun-Ce, Odüsszeusz... Lehetetlen nem észre venni, mennyire jól alkalmazza a mai korra Dom, amit már egyszer megtanultunk a történelem folyamán, s mennyire igyekszik valami valóban új dolgot, újító gondolatot létrehozni.

Nagyon tetszett nekünk a filmben, hogy a mű több tudományterület aktuális ismereteit is felöleli, pl. politika, diplomácia, pszichológia, szociológia, marketing, IT, vezetés, csapatépítés és a politikai játszmák hátterébe is bele lehet pillantani. Látszik, hogy egy jól kimunkált, tudatos alkotás, amely korunk megértését több nézőpontból is segíti. Rengeteg jelenetéből lehet tanulni, ha nem csak a cselekményt nézzük, hanem metaszinten is értelmezzük.

A film részletes látlelet a politikáról, ábrázolja, hogyan mozgatják anyagi érdekek szellemi tartalom helyett, hogyan tör előre a nyereségvágy az eszmeiség helyett: úgy láttatják a politikát, mint egy terméket, amit közvetlenül értékesíteni kell, célpiacot kell neki találni, meg kell nyerni a célközönséget, kész marketing lesz a politikatudományból.

A film rengeteg aktuális kérdést feszeget, melyekről jó elgondolkodni: valóban vakok vagyunk-e, a nagy tömegek csak a piros ruhás nőt látják, mint a Mátrixban? Miért nem érdemes igen/nem szavazást indítani összetett kérdésekről? Vajon az észérvek vagy az érzelmek hatnak jobban az emberre? Vannak-e jelenleg és mik a politikában az etikai normák, íratlan szabályok? Mekkora hatalmat jelent manapság az adat, a személyes életünkről begyűjtött másodlagosnak tűnő információk és milyen következtetéseket lehet belőlük levonni?

Ami a filmtechnikai eszközöket illeti, a fényképezés kimagasló, másodpercre pontos kameraállások vannak, fantasztikus a vágás, pl. azoknál a jeleneteknél, ahol Dom kocsmai közvélemény-kutatást végez, illetve az arcjátékokat részletesen ábrázoló montázsoknál is. :)

Végezetül néhány kedvenc jelenet: amikor Dom és újdonsült kampányvezető csapata elfoglalják irodai tárgyalótermüket, amely főhadiszállásukká válik majd és ahonnan kilátásuk nyílik a Westminsterre. Dom megjelenik biciklis-sapkájában és láthatósági mellényében az öltönyös alakok mellett, és azonnal megjeleníti, ki a vezető: testbeszéde, nézése, a teljes kommunikációja arra irányul, hogy szabad kezet és teljes támogatást kapjon és mindent ő tudjon irányítani. Ezt a jelenetet tanítani kellene minden csoportdinamikával foglalkozónak (akárcsak másik kedvencünket, a 12 dühös ember című filmet).

Egy másik kimagasló jelenet ebből a szempontból, amikor Domot az őt nem kedvelő, a nem szokványos módszerei miatt benne nem bízó politikai vezetők félre próbálják állítani: Dom ekkor testbeszédével és szellemi fölényét kiaknázva dobja be magát a tárgyalásba. Ezt a jelenetet meg a tárgyalástechnikai képzésekre ajánljuk szeretettel! :)

Összességében ez a film egy életszagú, humoros alkotás, amiből sok területen lehet tanulni. Többször nézhető abban az értelemben, hogy második-harmadik alkalommal sem unalmas, mindig tartogat új, egyre mélyebb felismeréseket. Mind a színészi játék, mind a kamerakezelés, mind a jelenetek dramaturgiája kimagasló, nem is beszélve a monumentális klasszikus zenéről a jelenetek alatt, igazi hadvezéri eposz! Csak ajánlani tudjuk! Ennek szellemében egy Szun-ce idézettel búcsúzunk:

"Az a hadvezér vezethet sikeres támadást, akinek ellenfele nem tudja, mit is kellene megvédenie." - A háború művészete: Erős és Gyenge pontok

a képek forrása:

IMDB

https://www.imdb.com/

(2020. 07. 15.)

Wikipédia

https://hu.wikipedia.org/wiki/2016-os_népszavazás_az_Egyesült_Királyság_EU-tagságáról

(2020. 07. 15.)

A Szun-ce idézetet Tokaji Zsolt fordította.

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :) 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.