Hugh Laurie, a jelenleg éppen Didn't it rain című második blues lemezével turnézó zseniális brit színész, ma ünnepli 54. születésnapját. Azok, akik már az első perctől kezdve követik a blogot, és tudják, honnan jön a PuffCinq név, most egy kicsit sem lepődhetnek meg, hogy ma itt a blogon nagyon megünnepeljük Hugh Laurie-t!

Februárban Alan Rickmant Shakespeare szonettel ünnepeltük. Most Hugh Laurie is verset fog mondani. (Nem is egyet, mindjárt hármat.) Mi másban, mint egy A Bit of Fry and Laurie jelentben? A jelenet szövege magyarul, Kövesdi Miklós fordításában, a tovább mögött. Ne feledjétek, ha nyaralni mentek, mindig legyen nálatok megfelelő vershordozó utazótáska. Jó szórakozást!

És még mindig vizsgaidőszak van. Mialatt én - csak egy kicsit, pihenésképpen - arról álmodozom, hogy milyen jó lenne inkább aludni egy nagyot, de legalábbis olyan gyorsan tanulni a vizsgatételeket, amilyen gyorsan Neo tanult kung-fuzni a Mátrixban, nos ezalatt Ti nézzétek meg helyettem is az Eredetet!

Az Eredetet 2010-ben egész évben nagyon reklámozták. Máig nem értem, hogy lehet, hogy én egyik előzetesét sem néztem meg az interneten. Tény, hogy meglepetés várt, amikor 2010. szeptemberében beültem a moziba. Csak ámultam és bámultam. Nem kell ide 3D, elég egy csavaros álom, 3 szinten. A film kiindulópontja az, hogy miközben alszunk a tudatunk védelmi rendszere gyenge. Ezt a gyengeséget használja ki munkája során Dom Cobb (Leonardo DiCaprio). Nem is akárhogyan. Dom Cobb ugyanis gondolat tolvaj. Mesterien tulajdonít el információkat mások tudatalattijából. Éppen ezért az igazi kihívást legújabb feladata jelenti számára: nem lopnia kell. El kell helyeznie egy gondolatot egy üzletember agyában. Pontosabban egy gondolat eredetét kell elhelyeznie, hogy az ébredéskor saját gondolatként születhessen meg az üzletember agyában.

Mindehhez Cobbnak és csapatának három szint mélyre kell a kérdéses üzletember tudatalattijába hatolnia. Csoportos álomlátogatás alkalmával, mindenkinek pontosan kell tudnia, hogy mikor álmodik, és mikor van ébren. A tájékozódást a totem segíti. Egy kicsi, de annál különlegesebb tárgy, amelyet csak tulajdonosa ismer igazán. Cobb toteme egy apró búgócsiga, amely álmában megállás nélkül pörög, soha nem dől el. Miközben toteme folyamatosan mozog, Cobbnak egyre inkább szembe kell néznie saját emlékeivel és félelmeivel. Ha nem teszi, azzal mindenkit komoly bajba sodor…

Ha életem első történelem dolgozatára nem csillagos ötöst kaptam volna, ma egészen biztosan nem azért ülnék itt, hogy a Mi lett volna ha...? című könyvről írjak Nektek. Életem első történelem dolgozatára azonban igazi, hamisítatlan 5*-öst kaptam. Remélem, mire az ajánlóm végére értek, nem fogjátok nagyon bánni, hogy tizenhat évvel ezelőtt mindennél jobban tudtam, például, hogy a szerszámok anyaga szerint miképpen szakaszolhatjuk az őskort.

Úgy esett tehát, hogy az utóbbi két hétben a Mi lett volna ha...? volt az a könyv, amelyet minden percben olvastam volna, ha tehettem volna. Nick Hornby egészen biztosan büszke lett volna rám: ha valami miatt le kellett tennem, mindig alig vártam, hogy folytathassam. Olvastam korán reggel és késő éjjel, egyetemi előadóban és HÉV-en. Olvastam minden adandó alkalommal.

Tegnap mutatták be a magyar mozik a Tajtékos napok című fimet. Ennek örömére nézzük meg, milyen filmmel rabolta el a nézők szívét Romain Duris 2010 nyarán.

A film, a Szívrablók eredeti címe egy remek, és így persze lefordíthatatlan, francia szójáték: L’arnacoeur. A címnek, ha így írják, csupán egyetlen értelmes eleme van: coeur, azaz szív. Viszont az egész címet ugyanúgy ejtik, mint a l’arnaqueur szót. A l’arnaqueur jelentése pedig nem más, mint szélhámos. Szív és szélhámos.  Ígéretes, nem? S hogy ki játszik a szívekkel? Nos, a neve Alex Lippi.

Alex szerint a párkapcsolatban élő nők három csoportba sorolhatók: vannak, akik boldogok, természetesen, vannak, akik boldogtalanok, de ezt tudják is magukról és végül vannak, akik boldogtalanok, de ezt maguknak sem vallják be. S ekkor, a családjuk vagy a barátaik kérésére - busás fizetségért -, jön Alex, aki mindent bevet, hogy fölnyissa e harmadik csoportba tartozó nők szemét. Időt, pénzt, a charme-ját és a színészi tehetségét nem kímélve mutatja meg a nőknek, hogy még keresniük kell az igazit. A be nem vallottan boldogtalan nők pedig nem tudnak mást mondani csak ennyit: köszönöm. Merci. C’est tout. Alexnek két aranyszabálya van. 1. Boldog párokat sosem választ szét. 2. Sosem esik szerelembe olyan nővel, akit éppen el kell csábítania.

A Vészhelyzet volt az első igazi tévésorozat, amit tudatosan, kitartóan és lelkesen néztem. 15 éven át. 2010. augusztusában írtam róla, azokban a napokban, amikor már nagyon vártam, hogy az utolsó évadát végre Magyarországon is bemutassák. Azóta tényleg elbúcsúzott a magyar nézőktől is a sorozat. George Clooney valóban visszatért egy epizód erejéig, de sajnos végül nem a megszokott és szeretett magyar hangján élvezhettük a mondatait. Szabó Sípos Barnabás 2010. októberében jelentette be, hogy nem szinkronizál többé. Sok minden változott tehát azóta, hogy megírtam ezt az ajánlót. Én most mégsem változtatok a szövegen semmit. Megmutatom Nektek, milyen volt 2010. augusztusában várni, hogy a Vészhelyzet utolsó évadát végre nálunk is bemutassák. Ez az ajánló most nagyon hosszú, így két részletben teszem föl. Íme, a második  rész. (Az első részt itt olvashatjátok.)

Átlagos kedd este, 22 óra 30 perc. Már mindenki alszik, kivéve engem. A fürdőszobában állok, hátamat a falnak vetem, szenvedélyesen telefonálok. Hiszen Vészhelyzet volt. Több mint tíz éve minden kedden van. A mai részben bűnőzök lepték el a kórházat, Lukát elkábították, Abby elájult, és a kisbabájuk! Mi lesz a kisbabájukkal? És, jaj nekem! Ez volt az évadzáró! Várhatok októberig, mire kiderül! Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Egy igazi sorozatfüggő ilyet már nem hagyhat szó nélkül. Föl kell hívnia egy másik sorozatfüggőt. Hiszen a sorozat nézésben az a legjobb, hogy van kivel megbeszélni, mi történik. Ezért telefonáltam olyan későn, olyan szenvedélyesen. A vonal másik végén egyébként Viki volt, akivel gimnázium óta nézzük együtt a Vészhelyzetet.

Miközben arra készültem, hogy írjak Nektek a Vészhelyzetről sokszor megkérdeztem magamtól, ki is a kedvenc szereplőm. Dr. Luka Kovač vágtam rá magamnak egyből, minden alkalommal. Hiszen az „óriás horvát” egyetlen mosolyáról több bekezdést tudnék írni. S nagyon irigyeltem Dr. Abby Lockhartot, amikor feleségül ment hozzá. Szeretem Kovač dokit, mint Vuk a vadászatot, ez nem is kérdés. De most, hogy tényleg leültem írni, már tudom, hogy Dr. John Carter fog a leginkább hiányozni, miután a magyar tévén is végére értem a 15. évadnak. John Carter összesen 254 Vészhelyzet epizódban szerepel, ezzel magasan vezet minden állandó karakter előtt. Talán ezért is lehet, hogy övé az egész sorozat utolsó mondata. Magabiztos orvosként hív magához egy kezdőt, hogy az tanulhasson. Pedig először ő is csak dadogni tudott. John Carter fiatal orvostanhallgatóként jelenik meg az első részben. Megtehetné, hogy nem csinál semmit, csak elkényeztetett milliomos csemete lesz, aki néha jótékonykodik. Carter mégis inkább úgy dönt, bebizonyítja magának és családjának, képes a kemény munkára. Ettől kezdve folyamatosan fejlődik. Neki köszönhető, hogy a sorozat alkalmanként elhagyja a sürgősségi osztály zárt világát és távolabbra tekint. Általa ismerjük meg Afrika menekülttáborait. Végül azonban mindig visszatér a Megyei Kórházba.

Luca, a macskám a napokban lett 4 éves. Úgyhogy most írhatnék is gyorsan egy szép bejegyzést arról, hogy milyen fantasztikus is Luci. Elmesélhetném, hogy Lucica a világ legjobb fej macskája, de tényleg! Csakhogy én nem ezt teszem! Helyette inkább egy megunhatatlan Monty Python jelenettel köszöntöm Lucit.

Szóval, van egy jelenség, amelynek megnevezésére még az állatorvosok sem találták meg eddig a megfelelő szót. A macskánk csak ül és ül és mi úgy érezzük, akkor se fog már megmozdulni többet ez a macska, ha közben a világ darabokra hullik is körülötte. Mit tegyünk ilyen helyzetben? Hogyan zavarjunk össze egy macskát? Nos, az alábbi jelenetből megtudhatjuk, hogyan. Mert az biztos, hogy néha minden macskát jól össze kell zavarni. Ezért hát én most ajánlom ezt a jelenetet minden kedves macska ismerősömnek, és minden kedves macska ismerősöm gazdájának. Jó szórakozást! Vagy összezavarodást.

Most pedig azért megmutatom, milyen az, amikor Luci a fentebb leírt megnevezhetetlen állapotban szuggerálja a fényképezőgépet. A háttérben Maci kutya bölcsen a távolba tekint. Imádnivalók.

A Vészhelyzet volt az első igazi tévésorozat, amit tudatosan, kitartóan és lelkesen néztem. 15 éven át. 2010. augusztusában írtam róla, azokban a napokban, amikor már nagyon vártam, hogy az utolsó évadát végre Magyarországon is bemutassák. Azóta tényleg elbúcsúzott a magyar nézőktől is a sorozat. George Clooney valóban visszatért egy epizód erejéig, de sajnos végül nem a megszokott és szeretett magyar hangján élvezhettük a mondatait. Szabó Sípos Barnabás 2010. októberében jelentette be, hogy nem szinkronizál többé. Sok minden változott tehát azóta, hogy megírtam ezt az ajánlót. Én most mégsem változtatok a szövegen semmit. Megmutatom Nektek, milyen volt 2010. augusztusában várni, hogy a Vészhelyzet utolsó évadát végre nálunk is bemutassák. Ez az ajánló most nagyon hosszú, így két részletben teszem föl. Íme, az első rész.

Átlagos kedd este, 22 óra 30 perc. Már mindenki alszik, kivéve engem. A fürdőszobában állok, hátamat a falnak vetem, szenvedélyesen telefonálok. Hiszen Vészhelyzet volt. Több mint tíz éve minden kedden van. A mai részben bűnőzök lepték el a kórházat, Lukát elkábították, Abby elájult, és a kisbabájuk! Mi lesz a kisbabájukkal? És, jaj nekem! Ez volt az évadzáró! Várhatok októberig, mire kiderül! Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Egy igazi sorozatfüggő ilyet már nem hagyhat szó nélkül. Föl kell hívnia egy másik sorozatfüggőt. Hiszen a sorozat nézésben az a legjobb, hogy van kivel megbeszélni, mi történik. Ezért telefonáltam olyan későn, olyan szenvedélyesen. A vonal másik végén egyébként Viki volt, akivel gimnázium óta nézzük együtt a Vészhelyzetet.

Nagyon sok ember mindennapjaihoz tartozik hozzá szorosan, hogy sorozatot néz. Van, aki húszat, harmincat is képes figyelemmel kísérni egyszerre. Én csak kettőt. Itt szeretném megjegyezni, hogy – amint azt az Amerikai – magyar kulturális szótár is hangsúlyozza – a sorozat nem egyenlő a szappanoperával, még ha néha nehéz is elválasztani a kettőt. A szappanoperákról már régen leszoktam. Csak két sorozat maradt nekem. A Doktor House és a Vészhelyzet.

Erzsi és én már lefoglaltuk a jegyünket. Május 7-én, kedden 19:00 órára megyünk az Uránia moziba. A Shakespeare's Globe on Screen program keretében megnézzük a Sok hűhó semmiért közvetítését. Biztos vagyok benne, hogy hatalmas élmény lesz. A Sok hűhó semmiért szinte minden sorát tudom, igen, nagy részben azért, mert Kenneth Branagh zseniális filmjét félelmetesen sokszor megnéztem már. Most, hogy készülök az Uránia moziba, egyszerűen nem is tehetek mást, minthogy ajánlom nektek Kenneth Branagh Sok hűhó semmiért feldolgozását, és még két másik kitűnő filmjét. A filmekről 2009 májusában írtam. Azóta már nem az Európai Unió szakpolitikáit tanulmányozom, hanem például Owen Chadwick A reformáció című könyvét olvasom - ami egyébként roppant izgalmas foglalatosság -, de az ajánló szövegén mégsem változtattam semmit, mert a Kenneth Branagh filmjei iránti lelkesedésem sem változott semmit.

Régen jártam már az Óbudai Gimnáziumban, így sajnos nem tudom, hogyan fest ma az egyik kis terem a „B” épület félemeletén. Egy biztos, évekkel ezelőtt abban a bizonyos teremben az egyik hátsó pad büszkén hirdette, kik azok a színészek, akiket Erzsi, Csilla, Viki és Bori nagyon szeret. Sokat gondoltam mostanában arra padra, mert sokat gondoltam mostanában arra, milyen filmeket néznék, ha nem kellene az Európai Unió szakpolitikáit tanulmányoznom – ami egyébként roppant izgalmas foglalatosság -, és lenne időm filmet nézni.

Gondolatban végül Kenneth Branagh és Emma Thompson három nagyszerű filmjét néztem végig. Azt a három nagyszerű filmet, amelyet házasságuk hat éve alatt közösen készítettek. Papírra vetem most Nektek, ami eszembe jutott róluk, hátha kedvet kaptok, hogy Ti valóban megnézzétek, milyen jó is az V. Henrik, a Meghalsz újra vagy a Sok hűhó semmiért! Ha kicsit sok elragadtatott jelző szalad ki a kezem alól, miközben e filmekről írok, bocsássatok meg érte! Bármennyire érdekel is, a Közös Agrárpolitika ismertetése közben nem tobzódhatom a jelzőkben. Most viszont itt az alkalom!

V. Henrik

Kenneth Branagh első Shakespeare adaptációja, egy sikersorozat nagyszabású nyitánya. Monumentális és magával ragadó irodalom– és történelemóra, Oscar – díjas jelmezek és gyönyörű zene. Kenneth Branagh tiszteletet parancsoló V. Henrik, Emma Thompson tündöklő francia királylány.

Mi a különbség a holló és az íróasztal között? A Bolond Kalapos kérdésére ugyan ő maga sem tudja a választ, de a rejtvény engem így is megihletett, amikor nemrég újra megnéztem a 2010-ben bemutatott Alice Csodaországban című filmet. Íme, itt az én rejtvényem, csak Nektek: Tudjátok mi a közös a macskában és a vízilóban? Én a megoldást is tudom ám: Stephen Fry. Stephen Fry, akinek anyai nagyapja még Magyarországon született, de ő már Nagy – Britanniában lett „kulturális jelenség”. Színész, komikus, író, a britek egybehangzó véleménye szerint igazi nemzeti kincs. Nem is csoda, hogy így vélik, hiszen bármihez is fog Mr Fry, biztos, hogy abból valami nagyon okos, nagyon vicces és igazán időtálló dolog kerekedik ki. Stephen Fry az, aki fenomenálisan játssza Reginald Jeeves, a páratlan komornyik szerepét, a Majd a komornyik! című sorozatban, ő az, aki Melchettként sokszor megkeseríti Fekete Vipera életét, ő az, akinek az angol nyelv természetéről írt monológja már akkor fölvidít, ha csak rágondolok, s ő az egyike azoknak, akiknek a hangját, bárhol, bármikor megismerem, és nagyon szeretem hallani. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy folyamatos „Stephen Fry-lázban” égek. Ezek után, gondolom nem csodálkoztok, ha elmondom, hogy az Alice Csodaországban egyik szereplőjének, a vigyorgó macskának Stephen Fry kölcsönzi a hangját. Na és a víziló?

A Víziló Stephen Fry második regénye, amit már nagyon el szeretnék olvasni újra, de addig ajánlom Nektek. A regény főhőse Ted Wallace, a kicsit ismert költő és nagyon kirúgott színikritikus. Ted egy vén víziló, vastag a bőre. Így egy lélegzetvételnyi habozás után elfogad a keresztlányától negyedmillió fontot. A pénzért cserébe nem kell mást tennie, mint figyelni, mi történik barátja, Lord Logan ősi birtokán. Egymást követik a rejtélyes események, amelyek végül arra késztetik Tedet, hogy kevesebb whisky-t igyon, és jobban tornáztassa az agyát...

Teljesen menthetetlen vagyok. Ez ellen már nincs mit tenni. Mindenről írni akarok Nektek. Pár hete, amikor a nővérem megígérte, hogy kölcsönadja A nagy balhét, nem kellett hozzá tükör hogy tudjam, megcsillant a szemem: újabb remek téma.

Az 1930-as évek Amerikájában Johnny és Luther, két jobb sorsra érdemes szélhámos véletlenül kirabolja Doyle Lonnegant, az egyik hírhedt maffiafőnököt. Lonnegan válasza nem késik sokat, megöleti Luthert. Johnny elhatározza, hogy bosszút áll, úgy, ahogy csak tőle telik: nem gyilkol, arra nem lenne képes. Helyette igazi nagy balhét szervez. Cseles átveréssel az utolsó fillérjétől is megfosztja Lonnegant. A nagy balhéban segítségére van Henry Gondorff, Luther régi barátja is…