Ugye, milyen hideg van már esténként? Ilyenkor kell megnézni a Mamma mia!-t. Ez nem is kérdés!

Mamma mia how can I resist you? – 2008. júliusban hetekig zengett e kérdés a szobámban. Igen, bevallom a fedők hollétének kérdése akkoriban kicsit háttérbe szorult, mert éppen arra vártam, hogy bemutassák végre a Mamma Mia! című filmet. S végre láthassam, jobban mondva hallhassam, ahogyan Colin Firth énekel. Hiszen ő egyike azoknak, akiknek valóban nem tudok ellenállni.

Tényleg elmentem hát 2008 júliusának végén a moziba, ahol aztán hamar kiderült, hogy nemcsak a lágy barna szempár, hanem a film maga is ellenállhatatlan. A Mamma Mia! színtiszta öröm. Bánat éppen annyi akad benne, hogy értékelni tudjuk boldogságunkat. Ez az, ami számít, így nem is értem, sokak miért róják föl hibájául, hogy a története bugyuta. Na és? Meryl Streep, Pierce Brosnan, Colin Firth, Stellan Skarsgard és Julie Walters máig megunhatatlan ABBA dalokat énekelnek, közben pedig felszabadultan táncolnak egy gyönyörű görög szigeten és élvezik! Nagyon élvezik! Bárcsak minden bugyuta film ilyen lenne!

Az utóbbi években nagyon megszerettem a Jane Eyre 2011-es filmváltozatát, ott van a gyűjteményemben, és igen, Michael Fassbender is teljesen elbűvölt már. Mégis érdemes megőrizni, hogyan láttam Cary Fukunaga rendező Jane Eyre-filmjét, 2011-ben. Így hát, a következő ajánlót minden változtatás nélkül teszem közzé. De a könyv mellett ma már a 2011-es Jane Eyre-filmet is szívből ajánlom mindenkinek!

Én tényleg elhatároztam, hogy szeptembertől rendes leszek. Robin Hood ellenállhatatlan ellenségét, Sir Guy of Gisborne-t csak hetente egyszer csodálom, szombatonként a TV-ben. Egyébként pedig mindennap korán elmegyek aludni. Elvégre elkezdődött az egyetem. Elhatározásom nagyon szép volt. Csakhogy aztán jött Mr. Rochester. Magam sem tudom, hogyan lehetséges, hogy Charlotte Brontë először 1847-ben megjelent leghíresebb regényét eddig nem olvastam. És egyetlen filmfeldolgozását sem láttam még. Az elmúlt hetekben azonban lelkesen és izgatottan kezdtem el pótolni a lemaradást. Először elolvastam a regényt magyarul, majd megnéztem az Amerikában már idén márciusban bemutatott legújabb Jane Eyre – filmet. Hogy a regény tetszett, azt talán mondanom sem kell. Néha ugyan hiányzott belőle a derű és a humor, de szenvedélyes volt, izgalmas és borzongató, teljesen magával ragadott. Éjszakába nyúlóan olvastam, nappal pedig szinte mindenkivel megbeszéltem volna, hogy éppen mi történik, és mit érzek, ha Jane Eyre-re vagy Mr. Rochesterre gondolok. A legújabb filmet is nagyon vártam. Az előzetese csupa jót ígért. Sajnos – ahogy az máskor is gyakran megesik – maga a film közel sem lett olyan jó.

Elmesél mindent, amit kell, ez nem vitás. Jane Eyre gyötrelmes gyerekkora után nyugalomra és boldogságra lel Thornfield Hallban, mint Mr. Rochester gyámleányának nevelőnője. S amikor már azt hinné, boldogabb nem is lehet, fény derül Mr. Rochester sötét tikára… Bámulatba ejtő táj, csodálatos díszletek, szép jelmezek, jó színészek, és van néhány hatásos, nagyon jó jelenet is. Például Jane és Mr. Rochester első beszélgetései, majd fájdalmas elválásuk. A film egésze mégis szaggatott és felületes. Hiányzik belőle Jane Eyre. A Világirodalmi Lexikon így ír a könyvről: „A regényben az izgalmat nem a külső események okozzák. Jane érzései keltik a feszültséget, a melodramatikus helyzetek mögött mindenütt igaz szenvedély lüktet.” A filmben azonban minden csupán külső esemény marad. Mindaz, amit a könyvben Jane érzésein, vívódásain, gondolatain keresztül ismerünk meg és élnünk át, egyszerűen csak elvonul a szemünk előtt. Szépen és pontosan, ez igaz, de nem hagy mély nyomot. Egyszerűen hiányzik mindaz, ami Jane Eyre történetét hihetővé, élővé és lüktetővé teszi.

Ajánló 2009 szeptemberéből, amikor még a politológus szakdolgozatomat írtam. Nem véletlen, hogy a kezdő sorai eszembe jutottak most, amikor újra kezdetét vette a szorgalmi időszak...

Szeretek én iskolába járni. Nincs is annál jobb, mint HÉV-re szállni és egyetemre menni, ha éppen az a feladat. Azonban, ha arról van szó, én bizony a vakáció minden cseppjét kiélvezem. Így esett, hogy, amikor a szünidő utolsó hetének egyik napján a déli harangszó még pizsamában talált nem estem pánikba. Sőt! A Downing Streeti éveket tisztelettel félretettem, az Egy nehéz nap éjszakája DVD-t pedig föltettem. Egy későnyári napon nem is kell több a boldogsághoz, mint a Beatles első mozifilmje.

Jonh, Paul, George és Ringo egy tévéfelvétellel egybekötött koncertre igyekeznek, ám az odavezető út nem éppen egyszerű. A rajongó lányok őrültek, a menedzserek idegesek és még Paul nagypapája is elcsavarog. 1964 tavaszán különleges film született. Egy film, amelyben négy vidám fiú az egyik percben még a vonaton ül, a másik percben már a vonat mellett rohan nevetve, hogy egy vágással később már újra a vonaton csevegjen. Egy film, amelyben az egyik percben még keményen próbál a Beatles, a másik percben John, Paul, George és Ringo már önfeledten játszik egy mezőn. Fogócskáznak és ugrálnak, kész burleszkjelenet. Az élményt csak fokozza, hogy helikopterről veszik őket, közben pedig a Can’t buy me love szól. Ösztönösen följebb tekerem a hangerőt. Nem véletlen, hogy Richard Lester rendezőt a „videóklipek atyjának” nevezik. Rövid jelenetek gyors egymásutánban és zene, amit rögtön dúdolok. Persze Alun Owen forgatókönyvíró a humorról sem feledkezett meg, ott van például a fergeteges sajtótájékoztató, amelyen George Harrisonnak szegezik a kérdést: „- What would you call that hairstyle you’re wearing? – Arthur.” – hangzik a határozott válasz.

Tudjátok, mire jöttem rá a múlt héten? Arra, hogy Woody Allen filmjeit nem lehet megunni. Én egészen biztosan nem tudok betelni velük. Rövid nyaralásom alatt két filmjét is láttam: a Kasszandra Álmát, majd a legújabb Blue Jasmine-t. Mindkét film nagyon hatott rám, még mindig ott motoszkálnak a fejemben a jeleneteik. Tényleg mindkét film nagyon jó, nézzétek meg őket Ti is! Mivel azonban mindkettő reménytelenül sötét képet fest a világról, én most úgy gondoltam, hogy Woody Allen három másik filmjéről írok Nektek. Három vidámabb, reményteli filmről. Mert az élet azért mégiscsak szép! Szóval, készüljetek, lesz itt milliókat érő, csodás sütemény, mágikus erejű skorpió és rejtélyes angol arisztokrata is. A filmeket nemcsak hogy Woody Allen írta és rendezte, de játszik is bennük, úgy, ahogy csak ő tud!

Süti, nem süti

Ray (Woody Allen) ügyetlen, kisstílű bűnöző, de egy bomba ötlete mindig van. Most éppen az, hogy pizzériát nyit a feleségének, Frenchynek (Tracey Ullman). S amíg Frenchy odafönt pizzát süt, ő szépen alagutat ás a közeli bankba… Frenchy azonban pizzát sütni nem tud, csak sütit. De azt nagyon. Így miközben Ray szépen betör a közeli ruhaboltba (fordítva tartotta a térképet…), a sütibolt hatalmas siker lesz. Ray és Frenchy egy csapásra New York-i újgazdaggá lesz. És itt kezdődik minden bonyodalom. Hiszen hirtelen mindenki a sütimágnásokra kíváncsi, de természetesen senki sem őszinte velük…

Na hát, amíg én a Balaton mellett éveztem a Nyár utolsó napjait, addig a messzi Angliában befejezték a Sherlock 3. évadának forgatását. Most már csak láthatjuk valamikor azt a 3. évadot! Ennek örömére most megmutatom nektek a kedvenc House/Sherlock rajongói videómat. Mert azt ugye mindenki tudja, hogy Doktor Gregory House Sherlock Holmes édesapja?

Hugh Laurie és Benedict Cumberbatch a 2003-as A negyedik X (Fortysomething) című sorozatban játszott apát és fiút. 2004-ben aztán elindult a Doktor House, amelyben Hugh Laurie játszotta, a zseniális, de kiállhatatlan Doktor House-t, akinek alakját egyértelműen Sherlock Holmes ihlette. Benedict Cumberbatch 2010 óta alakítja magát Sherlock Holmest.

daasgrrl, aki minden bizonnyal lelkes House és Sherlock rajongó, valamint profi youtube felhasználó, egy alig négy perces videóban a House, a Sherlock és a Fortysomething jeleneteinek zseniális fölhasználásával mutatja be House és Sherlock bonyolult kapcsolatát, mindazt, ami összeköti őket. A videót én a mai napig nem tudom megunni, pedig már sokszor láttam. Mindenkinek jó szórakozást kívánok hozzá!

A Cat's in the Cradle című dal szövege, és még egy kis Fortysomething a tovább mögött!

Kedves Olvasók!

Ma végre én is elindulok nyaralni! Egy dolgos nyár után megyek végre sült halat enni, és olvasni, ó, igen, rengeteget olvasni! Szeptemberben aztán visszatérek újabb ajánlókkal és sok minden más jó dologgal! Addig is egy gyönyörű verssel búcsúzom Tőletek, különleges előadásban. Élvezzétek még a Nyár utolsó napjait!

A vers szövegét a tovább mögött olvashatjátok!

Stephen Fry, a magyar származású zseniális brit színész, komikus, író és még sok egyéb, egyszerűen szólva egy kincs, ma ünnepli 56. születésnapját. Születésnapja alkalmából Stephen Drakuláról mesél ma nekünk, itt a blogon, nem is akárhogyan!

Tudom, hogy Alan Rickman, Hugh Laurie és Benedict Cumberbatch idén mind verset mondott nekünk, itt a blogon, születésnapja alkalmából, nem is akárhogyan. Stephen Fry is tudna verset mondani, természetesen, hiszen ő mindent tud. A levél című monológja azonban egyszerűen annyira zseniális, hogy most muszáj szakítanunk a hagyománnyal, és azt meghallgatunk. A monológnak, amelyet Stephen huszonévesen írt Cambridge-ben, minden perce tele van nyelvi leleménnyel, így még csak nem is gondolhatok arra, hogy lefordítsam a szöveget, de angolul minden szavát megtaláljátok a tovább mögött.

Most már nem is maradt más hátra, minthogy megkérjelek benneteket, hallgassátok meg A levelet, amelyből kiderül, hogyan találkozott egymással az ifjú ügyvéd, John Lawson Particle és Drakula gróf. A monológ legemlékezetesebb pillanata számomra egyértelműen az, amikor Drakula gróf egyszerűen csak annyit mond: oh, shit, vagyis, a francba. De az a hangsúlyozás! Ó, az a hangsúlyozás! Azt nem lehet megunni, azzal Drakula mindent elmond! Én pedig csak annyit mondhatok el még egyszer, hogy hallgassátok meg A levelet! Kihagyhatatlan élmény! UPDATE: Az eredeti videót sajnos a BBC eltávolíttatta, a szerzői jogok miatt. Találtam egy másik változatot, ami sajnos rövidebb, de az oh...shit... benne van. Ne hagyjátok ki.:)

Ajánló, amely 2009. augusztus 20-án jelent meg először. Azt hiszem, többet most nem is kell mondanom. Csak élvezzétek a Liliomfit!

Hirtelen át akartam élni újra. Hirtelen újra el akartam olvasni azt a két-három mondatot, amit hosszú évekkel ezelőtt a Budakalászi Faluház színpadán mondtam el lelkesen. Valahol még mindig megvan a szövegkönyvem és egy plakát, amely kitartóan hirdeti, hogy a Kalász Suli színjátszóköre hamarosan előadja Szigligeti Ede Liliomfiját. Sajnos azonban annyira jól elraktam őket, el ne vesszenek, hogy azóta sem találom egyiket sem. Hol, melyik fiókom, dobozom mélyén rejlenek? Ez a kérdés még Sherlock Holmes számára is fejtörést okozna.

Így aztán maradt a Liliomfi diákkönyvtár kiadása, amelyet ugyanolyan élvezettel lapoztam föl, mint egykor a szövegkönyvet. Szerb Antal utánozhatatlan megfogalmazása szerint Szigligeti Ede életműve „vizenyős drámák” sorozata, amelyet itt-ott megszakít néhány kiemelkedő darab, mint például a Liliomfi. S valóban az 1849-ben született mű minden sorában megmutatkozik írója legnagyobb erőssége: a cselekményszövés. Fordulat fordulatot követ, és miközben a macskám összegömbölyödve szuszog az ölemben, én egyre csak izgulok a fotelban. Liliomfi és Mariska, Gyuri és Erzsi története ma is éppen annyira magával ragadó, mint 160 évvel ezelőtt. Ugyanez igaz akkor is, ha az 55 éve, 1954-ben készült filmet nézzük. Makk Károly alkotása tényleg olyan, ahogy a DVD-borítón jellemzik „egyszerűen megunhatatlan”! Darvas Ivánba én is minden alkalommal beleszeretek, nemcsak Krencsey Marianne. Soós Imre és Ruttkai Éva csodálatosak, mint Gyuri és Erzsi. S Dajka Margit, mint Camilla...arra nem is találok szavakat! Nézzétek meg magatok!

                                                                                               Bori   

Ma van a Balkezesek Világnapja. Mivel én is büszke balkezes vagyok, jöjjön most egy különleges balkezes ajánló 2008-ből, a szokásosnál több - balkezes - képpel és videóval. Jó szórakozást kívánok minden Kedves Olvasómnak, és balkezes vagy tiszteletbeli balkezes barátomnak!

Minden mozdulatomat figyeltem az elmúlt öt percben. Először is a balkezemmel letettem a – jó nagy – teásbögrét az asztalra, majd a bal kezemmel beburkoltam magam egy – jó nagy – takaróba (na, jó ebben kicsinyt segített a jobbkezem is). Most már itt ülök kedvenc – jó nagy – fotelemben, ölemben a füzetem, balkezemben a tollam, (bal)oldalamnál pedig Ed Wright Balkezesek a világtörténelemben című könyve. Egyre csak nézem Ádám Életre váró bal kezét, Napóleont, Viktória királynőt, Chaplint, Bill Gates –t a címlapon és minden egyre csak kavarog...

Nem akarom, hogy félreértsetek, a Balkezesek a világtörténelemben remek életrajzi gyűjtemény, nagyon élvezetes olvasmány. Lapjain tényleg föltárul valami 26 kivételes képességű ember sorsából és tehetségéből. Engem pedig, ha lehet, még nagyobb büszkeséggel tölt el, hogy balkezes vagyok, mint eddig – miközben olvasom. Egy dolog azonban mindvégig ott motoszkál bennem: soha, semmit nem szabad túlértékelni.

A kedvenc ajánlóm eddig mind közül. Tényleg szeretem, pedig én írtam. Most pedig megmutatom Nektek, változatlan szöveggel. Emlékeztek még, milyen hideg volt 2011 nyara?

A lemez, amelyen kedvenc angol színészem blues klasszikusokat énekel és A visszaeső bűnös című kötet történetei nagyon illenek egymáshoz. Májusban, amikor először meghallgattam a Let them talk című albumot, rögtön O. Henry jutott eszembe. A blues zene keserű, mégsem kilátástalan hangulata pontosan olyan, mint O. Henry történeteinek hangulata. El is határoztam, hogy augusztusban, amikor jó meleg lesz, s kiülhetek olvasni és zenét hallgatni, akkor bizony O. Henryről írok majd Nektek. Apróra elterveztem mindent. Gondolatban már láttam magam, amint a diófa árnyékában ülve jéghideg limonádét kortyolgatok, miközben Hugh Laurie-t hallgatok és O. Henryt olvasok. Az augusztusi jó melegből végül különösen nagy hideg lett, így a diófa árnyékát pulóverre és takaróra, a jéghideg limonádét pedig forró teára cseréltem. Szerencsére Hugh Laurie és O. Henry így sem hagyott el, így az élmény sem maradt el.

O. Henry úgy élte az életét. mintha csak maga is egyik kiváló novellájának szereplője lett volna. Igazi nevén William Sidney Porter 1862-ben született Greensboro városában, Amerikában. Rövid iskolai tanulmányai után öt évig dolgozott nagybátyja gyógyszertárában. Később Texasban segédmunkás, hivatalnok majd banktisztviselő lett. 1896-ban Hondurasba menekült, miután sikkasztással vádolták meg. Nincs rá meggyőző bizonyíték, hogy valóban lopott volna, de az igaz, hogy hanyagul kezelte a bank pénzét, és ezzel kárt okozott. Felesége halálos ágyához tért haza, s 1898 és 1901 között letöltötte börtönbüntetését. Írói álnevének egyik érdekes magyarázata szerint az O. Henry név a börtön nevének betűiből származik: Ohio State Penitentiary. Annyi bizonyos, hogy O. Henry a börtönben kezdte írni novelláit, amelyek híressé tették. Szabadulása után New Yorkban élt és alkotott. 1910-ben, tüdőbajban halt meg. 1918-ban díjat alapítottak az emlékére, amely ma már rangos amerikai irodalmi díj. Évenként ítélik oda a legkiválóbb elbeszélések, novellák szerzőinek. O. Henry összesen közel hatszáz elbeszélést írt, amelyek az újságok vasárnapi mellékleteinek köszönhetően már életében hatalmas népszerűséget hoztak számára. „Nagy mesélőnek”, kora legnagyobb novellaírójának tartották. O. Henry életműve jelentős, különleges állomás az amerikai irodalom – és természetesen az elbeszélés, mint műfaj – történetében, ehhez kétség sem fér. Világa nyomasztó: a XIX. század végi New Yorkban reménytelenül egyhangú életet élő bolti eladók, bútorozott szobák és panziók lakói, kitörni vágyó festőművészek és színészek kergetik álmaikat. Reményt a keserűségben O. Henry a hőseinek és az olvasóinak is csupán azzal ad, hogy rendkívüli szeretettel, megértéssel és nem utolsó sorban humorral ír róluk és nekik.