A blogom bemutatkozása így hangzik: "kihagyhatatlan brit színészek és egyéb kulturális csemegék blogja", és a blogomat ismerve talán nem lepődik meg senki, ha elmondom, hogy nemcsak kedvenc (kihagyhatatlan) brit színészeim vannak, de kedvenc (kihagyhatatlan) brit sportolóim is. Egy egészen biztosan: Tom Daley, brit műugró, a férfi 10 méteres szinkronugrás bajnoka. 

Tom Daley a 2024-es párizsi olimpián a közönség soraiban, éppen köt

Tom Daley 7 évesen kezdte a műugrást, 2008-ban, 14 évesen pedig már a pekingi olimpiai játékokon ugrott medencébe. Eddig öt olimpián vett részt és öt érmet nyert: három bronzot egy aranyat és egy ezüstöt. 

Tom Daley a tokiói olimpián került a figyelem középpontjába. Egyrészt azért, mert fantasztikus ugrással ő és partnere, Matty Lee a kínai párost is maga mögé utasította, és aranyérmet szerzett férfi 10 méteres szinkronugrásban. Másrészt azért, mert több olyan felvétel is megjelent, amelyen az látható, hogy Tom Daley ül a nézőtéren, és sporttársait (vagy éppen a fonalat) félszemmel figyelve köt. 

Azóta Tom Daley többször elmesélte, hogy a karantén ideje alatt kezdett kötni, hogy megnyugtassa és elfoglalja magát, azóta pedig annyira megszerette, hogy abba sem tudja hagyni. Közösségi felületein már tanítja is az embereket, hogy hogyan kell kötni és horgolni. 

A tokiói olimpia után úgy tűnt, Tom Daley visszavonul a sporttól. 15 hónappal ezelőtt azonban úgy döntött, szeretné, ha fiai látnák őt még egyszer ugrani. Kitartása fantasztikus eredményt hozott: partnerével, Noah Williamsszel ezüstérmet szereztek férfi 10 méteres szinkronugrásban (a kínaiakat ezúttal nem sikerült maguk mögé utasítaniuk). Mindez pár napja történt, a 2024-es párizsi olimpián.

És Tom Daley természetesen az idei olimpián is kötött. Két olimpiai kardigánja már biztosan van.:) A "tovább" mögött videókon mutatom meg, hogyan ugrik és hogyan köt Tom Daley, kattintsatok.;)

J. Kovács Judit drámapedagógus 15 éve indította el baba-mama mondókás foglalkozáshálózatát, és ebben a másfél évtizedben megalkotott 21 mondókás kötetet is. Az évforduló kapcsán beszélgettünk a kezdetekről és arról, mit adhatnak a mondókák a gyerekeknek és a szülőknek. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júliusi számában olvashatjátok.

fotó: Léderer Anita

15 éves a Kerekítő, mesélnél a kezdetekről?

Amikor a legkisebb, harmadik gyerekem is elkezdte az óvodát, akkor nem angoltanári pályára léptem, ahogy terveztem, hanem a drámapedagógiai és a Hagyományok Házában eltöltött tanulmányaimhoz nyúltam vissza. A gyesen töltött 9 év során a mondókázás a mindennapjaim része volt, bújtam a népi forrásokat. Nemcsak a saját gyerekeimet varázsoltam el a bábozással, ölbeli játékokkal. Amikor a legkisebb is elkezdte az óvodát, baba-mama foglalkozásokat indítottam, ekkor még nem Kerekítő néven. Addigra már mondókáskönyv gyűjtővé váltam és azt tapasztaltam, hogy nincs olyan szülő- és gyerekbarát mondókáskönyv a könyvkínálatban, ami kifejezetten szülőkhöz szól, gyerekkézbe is való, és nem „ömlesztve” találhatók benne a játékok. Ezért a Kerekítő-könyvek egy gyerekkézbe való, kisméretű, korosztályhoz illő, vidám hangulatú, igényesen illusztrált, egy oldalpár- egy ölbeli játék, játékmód leírásával kialakított tematika mentén készülnek. Benne Kerekítő manóval, aki a baba-mama foglalkozásokon, bölcsikben, óvodákban is életre kelhet. Ez a tematika a mai napig egyedülálló.

Ilyen melegben nem rossz egy kicsit álmodozni, és összegyűjteni, mit fogunk nézni hűvösebb napokon. Ezért most megmutatom nektek két sorozat és két film előzetesét, hogy mi vár ránk idén, és jövő év elején streamingen és moziban. Nagy összecsapások, szerelem, gyilkosság és még rinocéroszok is, bizony!

Kezdjük Aidan Turner új sorozatával! A Rivals Jilly Cooper 1988-ban megjelent azonos című regényéből készült. A nyolc epizód várhatóan idén év végén érkezik a Disney+-ra. Az alábbi kedvcsináló előzetes a történetből sokat nem árul el, de engem már a zenéje megvett. Az biztos, hogy sok rivalizálásra, ármányra és szerelemre számíthatunk:

A másik sorozat szintén egy regény adaptációja. Elin Hilderbrand The Perfect Couple című regénye 2018-ban jelent meg. A történet szerint Amelia nagyon boldog, mert férjhez készül menni, és vőlegénye családja szeretettel fogadja. Amikor azonban a család összegyűlik az esküvőre, egy holttestet találnak a tengerparton. Minden fölborul és mindenki gyanús lesz. A sorozatban csak úgy sorakoznak a sztárok:  Nicole Kidman, Liev Schreiber, Dakota Fanning, Eve Hewson és Billy Howle. 2024 szeptember 5-én érkezik a Netflixre:

A "tovább" mögött jöjjenek a Gladiátorok és Amerika Kapitány. Érdemes lesz moziba menni.:)

Kutatások szerint ma Magyarországon közel hatvanezer gyermek küzd krónikus fájdalommal, amely rontja az életminőséget és gátolja a mindennapi tevékenységek elvégzését. A helyzet a felnőttek esetében sem jobb. Dr. Major János fájdalomkezelő szakorvos és a Bethesda Gyermekkorház Fájdalomkezelő Centrumának csapata ezért is írt Fájdalomkezelő kisokost, segítséget kívántak nyújtani szülőknek és gyermekeknek egyaránt, hogy hogyan küzdhetnek meg a fájdalommal. Dr. Major Jánossal a könyv kapcsán arról beszélgettem, miért fontos, hogy érezzük a fájdalmat, lehet-e a fájdalomnak lelki oka, milyen módszerek vannak a fájdalom leküzdésére, és vajon kell-e fájdalomcsillapítót szednünk. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júliusi számában olvashatjátok.

Mi a fájdalomérzékelés, és miért fontos?

A fájdalomérzékelés a szervezetünk védelmező rendszere. Azért érzünk fájdalmat, hogy a testünk megvédjen minket a további sérülésektől, ha valami bajunk van, arról jelzést kapjunk és felkeressük az orvost. Torokgyulladás esetén a fájdalom például azt jelzi, hogy a torkunkba valami olyan kórokozó jutott, amely a testünk egységét veszélyezteti. A fájdalomnak tehát evolúciós szempontból is fontos szerepe van, nem tudunk létezni nélküle. Van olyan betegség, ahol nem fejlődik ki a fájdalomérzés, ilyen esetben az ember rövidebb ideig, sok sérüléssel él. A fájdalomérzés tehát egy nélkülözhetetlen riasztórendszer, de nem úgy működik, mint más érzékeink, például a látás vagy a hallás. Egy koncerten általában mindenki ugyanazt hallja, egy magazinban ugyanazokat a betűket látja, olvassa. A fájdalom nem így működik. A fájdalomérzékelésnek mindig van egy érzelmi komponense és egy szubjektivitása. Ha valakinek éppen rossz napja van, nehéz feladatot kell végrehajtania, akkor sokkal erősebb fájdalmat él át, ha mondjuk elesik és beveri a fejét, mintha mindez akkor történik, amikor épp egy születésnapi ünnepségen van és nagyon boldog. Vizsgálatok kimutatták, hogy harctéri katonák súlyos sérülései sokkal kisebb fájdalommal járnak, mint egy polgári személy ugyanolyan sérülése, mert a katonák számára a sérülés azt jelenti, hogy kórházba, onnan pedig esetleg már haza is mehetnek, ami teljesen más kontextusba helyezi, és csökkenti a fájdalmat.

"A Disney+-ra érkező MCU-sorozatok első darabja, amelynek első része után így szóltam egy barátomhoz: nem tudom, mit láttam, de annak nagyon jó volt. Ez tökéletesen összefoglalja, milyen érzés ezt a sorozatot nézni: lenyűgözően szürreális." Ezt írtam 2021 májusában a WandaVision című sorozatról, és azóta is tartom. 

Ami a jelen bejegyzést szempontjából még fontosabb, a fent idézett posztban még ezt is írtam: "Akit azonban feltétlenül ki kell emelnem a szereplők közül, az Kathryn Hahn Agnes szerepében. Agnes először háttérbe húzódik, de fokozatosan uralni kezdi a sorozatot. Kathryn Hahn alakítása felkavaróan jó, olyan, amely napokkal azután is foglalkoztat, hogy megnéztél egy epizódot."

Nem is meglepő, hogy Agnes - akiről azóta tudjuk, hogy Agathának hívják, és ő állt minden mögött, azaz it was her all along, ez már nem spoiler - most saját sorozatot kapott. A bemutatója 2024. szeptember 19-én lesz a Disney+-on, rögtön két epizóddal. A tegnap kiadott előzetest megnézhetitek a "tovább" mögött. Csak annyit mondhatok, hogy az előzetesnek is vannak pillanatai, amikor fölkiálthatnék, "nem tudom, mit láttam éppen, de annak nagyon jó".

A Mindenki mászkál egy kísérleti képeskönyv, amely sok rajzzal és kevés szöveggel arra hív minket, hogy elmélyedjünk és böngésszünk, és esetleg fölfedezzük azokat a fura alakokat is, amelyek a mi fejünkben mászkálnak. A kötet szerzőjével, Dániel Andrással ki nem dobott cetlikről, csukott szemű bámészkodásról, és arról beszélgettem, mennyire fontos lenne, hogy a képeket ne csak nézzük és pörgessük, de megfigyeljük és meg is értsük. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júniusi számában olvashatjátok.

És bizony jól látjátok, ebben a hónapban három interjúm jelenhetett meg. Ennél is fantasztikusabb, hogy az alább olvasható beszélgetés egészen pontosan a 70. interjú, amit készítettem. Nagyon boldog és hálás vagyok (és büszke is, és gépelni is szeretek, tényleg:)), köszönöm mindenkinek, aki ezt lehetővé tette. És köszönöm mindenkinek, aki olvassa. Most pedig fogadjátok szeretettel a 70. interjút, a Dániel Andrással készült izgalmas beszélgetést:

Meg kell mondanom, a Mindenki mászkál fülszövege rögtön megragadott. El tudnád mesélni itt is, hogyan jött a könyv ötlete?

Én elég régóta készítek képeskönyveket, rajzolni pedig rajzolok, amióta csak ceruzát tudok venni a kezembe. Amikor éppen nem illusztrációkon dolgozom, akkor is mindig firkálok, mondjuk telefonálás közben. Egy jó ideje pedig úgy vagyok vele, hogy azokat a firkákat, amelyek valamiért megtetszenek, és úgy érzem, hogy tudom majd őket használni valamire, azokat el szoktam tenni. Néha a magam számára is meglepő dolgok születnek, abból, amiket csakúgy, félig, vagy oda se figyelve firkálgatok. Ezért egy napon az jutott az eszembe, mi lenne, ha ezt a sok kis cetlin heverő firkát összeterelném, csinálnék nekik egy randit egy könyvben, és megnézném, mit tudnak egymással kezdeni, mi történik, ha egymás mellé rakom őket. Így született meg a könyv.

Biztosan észrevettétek már, hogy imádok interjúkat készíteni.:) Szeretem ennek a munkának minden elemét. Attól a perctől kezdve, hogy megvan a feladat, hogy kivel kell beszélgetnem, egészen addig a pillanatig, amikor elolvasom a megjelent interjút az újságban. De azt be kell vallanom, hogy a gépelés néha kicsit monoton, néha lassan, nehezen megy. Ilyenkor kell felállni nyújtózkodni. Vagy egy 20-30 percig egészen mást csinálni. Például sorozatot nézni.

Így találtam rá az Amazon Prime idén májusban bemutatott sorozatára, amelynek címe Maxton Hall – A világ, ami elválaszt. A sorozat Mona Kasten német írónő regény trilógiája (Save Me, Save You, Save Us) alapján készül. Az Amazon annyira kedves volt, hogy a sorozat első részét mindenki számára elérhetővé tette a youtube-on, ITT. Rá is kattantam egy gépelés szüneteiben, és onnantól már nem volt megállás, meg kellett keresnem az egészet.

A Mesetorna című könyvben a világ minden tájáról érkezett állatok invitálják játékos tornára a gyerekeket. A nandu, pingvin és kenguru segítségével a bokakörüli izmokat, a macskát, medvét és kismajmot követve pedig a vázizmokat erősíthetjük. Az izgalmas meséknek és gyönyörű rajzoknak köszönhetően kalanddá válik a torna. A kötet szerzőjével, Mészöly Ágnes konduktorral többek között arról beszélgettem, miért veszélyes a mozgásszegény életmód, miért fontos a relaxáció, és hogy néha bambulnunk is kellene. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júniusi számában olvashatjátok.

Miért tartottad fontosnak, hogy megírd a Mesetorna című könyvet?

Egyre több olyan gyerekkel találkozom a közvetlen környezetemben, akinek már fiatalkorban, tehát nagyóvodás, kisiskolás korában komoly mozgásszervi problémái vannak, például súlyos bokasüllyedés/lábboltozatsüllyedés, komoly gerincferdülés. Konduktorként tudom, hogy az ilyen problémák fő oka a mozgásszegény életmód, az, hogy a gyerekek nem szaladgálnak, ugrálnak, másznak, csúsznak, kúsznak. Sokkal kevesebbet mozognak a kicsik ma, mint 20-30 évvel ezelőtt. Megváltozott az életmódunk, a felnőttek is sokkal több időt töltenek a képernyő előtt. Mindemellett azt is tudom, hogy ha egy hatéves gyereknek azt mondom: „figyelj, most tíz percet tornázunk”, akkor esetleg utálni fogja az egész helyzetet. Ugyanakkor a gyerekek szeretik a meséket és a közös játékot a szülőkkel. Így jutott eszembe, hogy ötvözhetném a két hivatásomat: az íróit és a konduktorit, a mozgásfejlesztést és a meséket. Egy jó történet motiválhatja a gyerekeket, hogy kedvvel és szeretettel tornázzanak. Tudományosan is igazolták már, hogy azok a tevékenységek, amelyeket jókedvvel és pozitívan csinálnak a gyerekek, sokkal hatékonyabbak és jobb eredményt hoznak, mint azok, amelyeket duzzogva és erőltetve végeznek. Nagy örömmel tölt el, hogy a Móra Kiadó partner volt a könyv megvalósításában. Úttörő kezdeményezés volt, hogy ne a szakemberek vagy a szülők, hanem a gyerekek nyelvén szólaljon meg egy tornagyakorlatokat tartalmazó könyv. A Móra Kiadó pedig mindenben támogatott. Kiváló szaklektorom volt például, Regős Ágota gyógytornász, aki minden gyakorlatot ellenőrzött, így azok úgy kerültek bele a könyvbe, hogy véletlenül sem okozhatnak semmi bajt.

A napokban magyarul is megjelent az Amerikai Prométheusz, a könyv, amely Christopher Nolant az Oppenheimer című film elkészítésre inspirálta. Ez a hír pedig asszociációs láncot indított el bennem. Eszembe jutott, hogy tavaly nyáron én is részt vettem a Barbenheimer-élményben. Megnéztem moziban először az Oppenheimer majd a Barbie című filmet. Fantasztikus közösségi élmény volt. Erről pedig eszembe jutott, hogy Ryan George kanadai humorista és youtuber zseniális Pitch Meetinget készített a Barbenheimerhez. És itt el is érkeztünk ehhez a bejegyzéshez. Rájöttem ugyanis, hogy itt az ideje, hogy megmutassam, milyen is egy Pitch Meeting Ryan George-módra.

Ryan George a harmadik leghíresebb kanadai Ryan. Az a kanadai Ryan, akinek nincs kockahasa (Ryan Goslingnak és Ryan Reynoldsnak bizonyíthatóan van), de ez nem gátolja meg abban, hogy zseniális videókat készítsen. A 6-8 perces jeleneteket ő írja, játssza el és veszi fel. Pitch Meetingjei azt a találkozót mutatják be, amikor a Forgatókönyvíró megpróbálja "eladni" filmötletét a Producernek. Ahogy mondtam mindkét karaktert Ryan George alakítja, de olyan jól kialakította a két külön karakter jellegzetességeit, beszédmódját, visszatérő mondatait és olyan átéléssel és lelkesen játssza el őket, hogy egy-egy Pitch Meeting végére már el is felejtjük, hogy a videóban csak egy embert látunk, ő csinál mindent egyedül. Ryan George kivételes humorral és éleslátással mutat rá egy-egy már létező film logikátlanságára, a cselekménybeli lyukakra vagy egyszerűen csak a film bizarr alapötletére. Mi pedig, miközben gyakran már a könnyeinket törölgetjük a nevetéstől, csak azt kérdezzük magunktól: "egyáltalán hogyan lehetett ebből film?!".

A Barbenheimer Pitch Meeting még magasabbra teszi a lécet, hiszen három szereplő és két film jelenik meg benne egyszerre. Megtudhatjuk belőle, miben hasonlít egymásra az első látásra egyébként egymástól nagyon távol álló két film. Amikor terveztem ezt a bejegyzést, arra gondoltam kiválogatok a Pitch Meetingből néhány kiváló mondatot, hogy kedvet csináljak hozzá. De aztán arra jutottam, hagylak titeket, hogy élvezzétek minden percét, anélkül, hogy bármit "lelőnék". A "tovább" mögött tehát a Barbenheimer Pitch Meetingje, három Ryan George-dzsal és két film ötletével. 

Magánéletünkben a halál és a gyász még mindig tabu, pedig nagyon fontos lenne, hogy a szülők őszintén, saját szomorúságuk elfojtása nélkül beszélgessenek a gyerekekkel az elmúlásról. Ebben segíthet a Boldogan éltek, míg meg nem haltak...és azután? című könyv, amely a gyászfeldolgozást segítő gyakorlatokat is tartalmaz. A könyv szerzőjével, Singer Magdolna gyásztanácsadóval beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júniusi számában olvashatjátok.

Hogyan fogalmaznád meg, milyen ma a kapcsolatunk a halállal és a gyásszal?

Jelenleg kettősséget tapasztalhatunk. Egy olyan folyamat látható, hogy már szinte trenddé vált a halál. A nyilvánosságban cikkek, blogbejegyzések, podcastok jelennek meg a témában, ilyen módon már nem tabu a halál, és mindenképpen azt mutatja, hogy nyitottabbak az emberek a téma iránt. A személyes tapasztaltom viszont az, hogy a hétköznapi életünkben nem akarunk szembenézni a halállal. Hozzám sokszor jött már olyan gyászoló, akitől, ha megkérdeztem, mit gondol a lélek túléléséről, nem is vallási értelemben, hanem csak úgy egyáltalán, mint az élet része, akkor azt a választ kaptam, hogy ő még soha nem gondolkodott el ezen. Ez döbbenetes, és sajnos azt mutatja, hogy még gondolatban sem szívesen foglalkozunk az elmúlással.