Aki figyelmesen olvassa a blogot, tudhatja, hogy én szeretem az igazán jó vámpíros történeteket. Legyen szó a klasszikus Drakuláról, a Halhatatlan szeretőkről vagy a Being Humanről, odavagyok a vámpírokért. Így aztán, amikor megtudtam, hogy Damian Hardung, a Maxton Hall főszereplője, legutóbbi szerepében éppen egy vámpírt alakít, tudtam, hogy a Love Sucks című sorozatból legalább egy részt látnom kell. Damian Hardung ebben a sorozatban alakítja Bent, a 287 éves vámpírt.

Szerencsére a sorozatot gyártó német ZDF csatorna az első rész föltette a youtube-ra angol felirattal, így azt meg tudtam nézni. Kiderül belőle, hogy a Love Sucks napjainkban játszódik Frankfurtban. Főszereplője Zelda (Havana Joy Josephine Braun), aki egy vidámparban dolgozik a családjával, pénzért bokszol a látogatókkal. Egy nap a ringben találkozik Bennel (Damian Hardung), és ki is üti. A fiatal férfi azonnal beleszeret Zeldába, azonban mindkettejüknek sötét titka van. Ben vámpír, és Zelda is rejteget valamit...

Az első rész alapján a Love Sucks kellően misztikus és izgalmas, megvan benne a lehetőség, hogy igazán jó sorozat legyen. Remélem, egyszer eljut hozzánk is az egész, és akkor továbbnézhetem. Ben karakterében megvan az a rejtelmes szomorúság, ami minden vámpírban annyira vonzó.

Most azonban szilveszter alkalmából elhoztam nektek is az első részt, a "tovább" mögött megnézhetitek, kattintsatok. :) Én ezzel kívánok nektek nagyon boldog, jó sorozatokban, izgalmas könyvekben, remek színházi élményekben gazdag új évet!

És jövőre is olvassátok a blogot! :)  Jövök jobbnál jobb ajánlókkal és interjúkkal. És a Maxton Hall is visszatér, amiről írni fogok, úgyhogy Damian Hardungot egészen biztosan látni fogjuk még! :)

Szabó T. Anna folyamatosan dolgozik, ír és fordít. Gyerekkönyvet tizenhároméves korában fordított először. Most is éppen a gyerekkönyvek fordítása kapcsán kezdünk beszélgetni. Mekkora felelősség gyerekkönyvet fordítani? Mire taníthat egy jó fordítás? És Jennifer Aniston vajon milyen gyerekkönyvet írt? Emellett természetesen szóba került az ünnepi várakozás, a boldogság és a karácsony színei. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin decemberi számában olvashatjátok.

Miért fordultál a gyerekkönyvek fordítása felé?

Több oka is van ennek. Életem legelső fordítása is gyerekkönyv volt, tizenhárom éves koromban édesapám ideadta a híres nyelvész nagyapámtól örökölt, angol nyelvű Mesék Indiából című könyvet, azzal a kecsegtető ígérettel, hogy ha lefordítom, keres neki magyar kiadót. Neki is veselkedtem, és le is fordítottam úgy háromnegyedéig, aztán elfogyott a lendület, és soha nem fejeztem be. Később, amikor már gyermekeim voltak, és elkezdtem nekik is írni, eszembe jutott, hogy milyen jó lenne fordítani is nekik, és éppen akkor kértek fel az első gyerekkönyv fordítására. Nagyon szerencsés volt ez így, mert beleilleszthető volt az életembe kisgyerekes anyaként, hiszen mindig is otthon dolgoztam, a gyerekeim pedig szinte mindig ott voltak mellettem (bölcsödébe nem jártak, az óvodából és az iskolából is hazajöttek rögtön a tanítás után), ők megkövetelték a figyelmet, viszont sokáig le lehetett őket kötni a szép színes gyerekkönyvekkel. „Nézzétek, milyen jó mesét hoztam!” - vezettem fel az új fordítást, ők pedig odaültek mellém, felolvastam nekik angolul (vagy az adott nyelven, mert más nyelvekből is fordítok), és ott helyben lefordítottam nekik, illetve voltaképpen velük együtt alakítottuk a mondatokat, beleszólhattak a szöveg formálásába. Utána már csak le kellett írni, és miután kidolgoztam a fordítást (mert azzal nyilván még volt munka), megint felolvastam nekik, ők pedig megtették kritikai megjegyzéseiket, ezeket általában elfogadtam, hiszen a gyerekek ismerik a legjobban a gyereknyelvet, ők tudják, mi jó nekik. Csak ezután került a szöveg a szerkesztőhöz, miután már kipróbáltam az otthoni gyerekközönségemen.

Kedves Kihagyhatatlanok!:)

Ne haragudjatok, nagyon elmaradtam az ünnepi terveimmel, de éppen karácsony előtt kapott el a megfázás, és most kezdek kijönni belőle. Úgyhogy rögtön hoztam is nektek egy különlegességet karácsony ünnepe és a blog 12. születésnapja alkalmából. Meséltem már, hogy szeptember óta posztgraduális képzésben gyermek- és ifjúsági irodalmi szakembernek tanulok. Nagyon izgalmas, hogy remek társaságban, minden héten alkalmam nyílik könyvekről beszélgetni, könyveket elemezni. A legkülönfélébb mesék és ifjúsági regények kerülnek terítékre, így én már írhattam Mona Kasten Save me című regényéről is. Ezt az írást hoztam most el nektek, bejgli, szaloncukor és fenyőillat mellé. Fogadjátok szeretettel!

Mona Kasten német írónő* Save Me – ments meg című regénye, bár német alkotás, Angliában játszódik, szereplői is angolok. A regény először 2018-ban jelent meg, népszerűségnek első hullámát a TikTok hozta el. Nemzetközi ismertségre 2024-ben tett szert, amikor az Amazon bemutatta a belőle készült filmsorozatot. A sorozat címe Maxton Hall, amely az iskola neve, ahol a történet játszódik. A sorozat indulása óta a Maxton Hall címet a könyv borítóján is föltüntetik, Magyarországon is így jelent meg, a sorozat premierje után nemsokkal. Írásomban én is Maxton Hallként fogok hivatkozni a regényre, mivel ilyen címen ismertem meg.

Egy anyuka és kisfia belső monológjait ismerhetjük meg a Falaink című regényben. A monológok hol egymás mellett haladnak, hol egymásba fonódnak, de vajon találkozhatnak-e igazán? Tudunk-e változni, őszintébbek lenni egymással? Légrádi Gergely érzékeny, realista és mágikus regényében mindenki magára ismerhet, és megtalálhatja a saját falait. A regény kapcsán a szerzővel valóságérzékelésről, fizikai és lelki falainkról és a képek erejéről beszélgettünk. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin decemberi számában olvashatjátok.

Mi adta kiindulópontot, inspirációt Falaink című regényedhez?

A regény két dologból indult el. Egyrészt abból a kérdésből, hogy a valóságérzékelésünk, ha úgy tetszik, a saját mozink, mennyire relatív, és ebből milyen felelősségünk fakad. A Falaink esetében ehhez a kérdéskörhöz még hozzájött egy konkrét esemény: elmentem az egyik gyermekem szülői értekezletére, amelynek témája az volt, hogy az osztályban egy kisfiú annyira rosszul viselkedett, hogy sok szülő megrettent, esetleg bánthatja a többi gyereket. Ezen a szülői értekezleten az agresszív kisfiú anyukája kifakadt, hogy az ő fia senkinek semmi rosszat nem akar, a külvilág nem is tudja, hogy ők hogyan élnek, valójában senki sem ismeri a dolgok hátterét. Már ott rögtön az anyuka monológja közben azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon ez a kisfiú miért lehet más, mint a többiek. Ez a kisfiú hogyan láthatja a világot? Hogyan látja az anya a saját gyerekét, és hogyan látja a külvilág a gyereket? És itt kapcsolódik be az első témakör, hogy mindenkinek más a valóságérzékelése. Ez a történet, ez az esemény aztán annyira belém ivódott, hogy elkezdtem fölépíteni magamban a kisfiú alakját. Annyit tudtam biztosan, hogy ez a kisfiú valamilyen módon különbözik a társaitól, amelyet a pedagógusok, az osztálytársai és azok szülei is devianciaként dekódolnak, amelytől tartani, menekülni kell. Úgy éreztem, senki sem figyelemmel és megértéssel közelít ehhez a kisfiúhoz. Ugyanis az ilyen helyzetekben a többségi társadalmi konszenzus a védekezés, a félrenézés és a kiközösítés.  Ez volt a regény kiindulópontja.

Az ünnepi várakozás kezdetén három sorozatra hívnám fel a figyelmeteket, amelyek decemberben és januárban kínálnak izgalmat és örömteli perceket.

Kezdjük a sort Strike-kal és Robinnal. 2024. december 16-án érkezik a BBC-re A koromfekete szív adaptációja, és remélem, nem sokkal utána hozzánk a Maxra is megérkezik, ahogyan az lenni szokott. A Robert Galbraith hatodik regényét feldolgozó minisorozathoz előzetes még nincsen, de a BBC már kiadott egy-két képet. 

Robin és Strike szerepében: Holliday Grainger és Tom Burke (fotó: BBC/ Bronte Film & TV/Rob Youngson)

A Koromfekete szív egy nagyon is modern problémát dolgoz fel. Egy internetes zaklatás vezet gyilkossághoz. Nyomozás közben Strike-nak és Robinnak szembe kell néznie azzal, hogy viselkedésünk az online térben, hogyan hat egyéni viselkedésünkre, és egész társadalmunkra. Ha tehetitek, olvassátok el a regényt is!

A "tovább" mögött két olyan sorozat vár titeket, amelyhez már előzetes is van, kattintsatok!

Agáta különleges és szeretetreméltó kislány. Osztálytársai mégis kirekesztik, szülei pedig minden jó szándékuk ellenére keveset törődnek vele. Agátát azonban határtalan képzelőereje segíti a mindennapokban. Amikor találkozik egy különleges kisfiúval, mi olvasók is átélhetjük, milyen fontos a fantázia, a barátság és a szeretet ereje. Vészits Andreával, az Agáta és a jegenyenyár szerzőjével beszélgettünk szülői helytállásról, kirekesztésről és környezetvédelemről. Arról, hogy egy kicsit mindannyian lehetünk titkos fák. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin novemberi számában olvashatjátok.

A könyved rendkívül sok fontos kérdést érint, kirekesztettség, magány, családi nehézségek, de benne van a barátság és a szeretet ereje, sőt a környezetvédelem ügye is. Hogyan lett a történet ilyen szerteágazó?

Sok-sok évvel ezelőtt szerettem volna készíteni egy gyerekfilmet. A filmszakmából indultam, dramaturg voltam több mint harminc évig, és mindig úgy gondoltam, nagyon fontos, hogy gyerekeknek is csináljunk filmeket, mert, ha nem látnak róluk szóló, jó magyar filmeket gyerekként, akkor nem várhatjuk, hogy felnőttként beüljenek magyar filmekre. Agáta történetéből ezért először gyerekfilmet akartam írni. Az volt az elképzelésem, hogy filmen nagyon jól meg lehetne mutatni, Agáta határtalan fantáziája hogyan színezi át a valóságot. Az alaptörténet - Agáta talál a szomszéd házban egy kisfiút, aki úgy gondolja, hogy ő egy fa, akit elszakítottak a családjától - a kezdet kezdetétől megvolt. Ahogy aztán elkezdtem írni a regényt, úgy jelentek meg benne hívatlanul a különböző problémák. Nem volt ez szándékos, de írás közben magam is rájöttem, hogy rengeteg szociális és társadalmi probléma is belesűrűsödött ebbe a történetbe. Óhatatlanul egyik szál hozta magával a másikat: az alkoholizmusból következett például a kilakoltatás. Agáta története sokkal többről szól, mint én azt eredetileg gondoltam. Azt mondhatom, hogy a történet írta magát. Ez sokszor előfordul.

Kedves Kihagyhatatlanok!:)

November eleje óta gyötört a gondolat, hogy 2024. november 23-ára, pontosan arra a napra, amikor a blog 12 éves lesz, nem fogok tudni ünnepi ajánlót írni. Így is lett. Sajnos nem készültem el időben. De időközben rájöttem, nem kell nekem üvöltenem, hogy bizonyítsam, fontos nekem ez a blog, és remélem, hogy ti is szeretitek. Ünnepi ajánló lesz, csak egy kicsit később.

Addig is két zeneszámot ajánlok nektek. :) Akkor hallottam őket, amikor a Maxton Hall című sorozatot néztem. Az egyik Billy Raffoul Acoustic című dala, amely éppen arról szól, hogy az egyszerű dolgok (mint ez a bejegyzés) is lehetnek különlegesek, lehetünk halkak, egyszerűek.

Mikor kell a hallásunk védelmét elkezdeni? Lehet-e a halláscsökkenés átmeneti? A fülhallgató használatának gyakorisága vagy a hangereje számít a fülünk védelme szempontjából? Szabad-e pálcikával tisztítanunk a hallójáratot? Idegrendszerünk állapota befolyásolja-e hallásunkat? Ezekről és más fontos kérdésekről beszélgettem Dr. Gáborján Anita fül-orr-gégész, audiológus szakorvossal, a Semmelweis Egyetem szakértőjével. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin novemberi számában olvashatjátok.

Mikor kell a hallásunk védelmét elkezdeni? Kisbabák mellett mennyire lehet hangosan beszélni?

A hallásunk védelmére a kezdetektől figyelni kell, de a hallásvédelem tárgya azért nem a normál beszédhangerő. Egy pici baba mellett nyugodtan lehet normál hangerővel beszélni, még akkor is, ha alszik. Egy normál érzékenységű gyereket a körülötte zajló beszéd nem fog felébreszteni. Igaz, ez már szokás kérdése is: ha valahol mindig nagyon csönd van, és a kisbaba azt szokja meg, egy hangosabb hang fölébresztheti. De ha például valaki már harmadik gyerek a családban, és mindig történik körülötte valami, akkor ő már kevésbé érzékeny a hangokra. Hogy mi okozhat károsodást? Az, ha valaki kiabálásnyi hangerőt hallgat folyamatosan. A kiabálásnyi hangerő nyolcvan decibel körül mozog. De a gyerekek esetében még ennél is óvatosabbak vagyunk az ajánlással: ha mondjuk egy nyolcórás időtartamot veszünk, akkor ez alatt az idő alatt a hetven decibelt ne haladja meg a hangerő. Vagy rövidebb idő alatt hangosabb hanghatás ne érje.

Oké, biztos akad, aki vitatkozna a bejegyzés címével, de az biztos, hogy engem régen ragadott magával úgy sorozat, mint pár hete a Riválisok. Pedig majdnem nem is néztem öt percnél tovább. Az első túlfűtött jelent megriasztott, és majdnem kikapcsoltam. Csak az tartott vissza, hogy kíváncsi voltam David Tennantre és Aidan Turnerre. És ők valóban fantasztikusak is, gyakorlatilag nincs egyetlen rossz szereplő sem a sorozatban. De aki végül teljesen a képernyő elé szegezett, az Alex Hassell volt, Rupert Campbell-Black szerepében. Milyen jól tettem, hogy nem kapcsoltam ki a tévét. Alex Hassell minden percben lenyűgöző.

A Riválisok a Disney+ nyolcrészes sorozata, amely Jilly Cooper angol írónő azonos című regénye alapján készült. 1986-ban játszódik, délnyugat Angliában, a (Jilly Cooper által) kitalált Rutshire megyében. Itt vezeti a Corinium nevű független kereskedelmi televíziótársaságot Lord Tony Baddingham (David Tennant). Tony újgazdag, de céljainak megfelelően arisztokrata családba házasodott. Tévétársaságához most hozott egy ambiciózus amerikai producert, Cameron Cookot (Nafessa Williams), hogy segítsen bővíteni a Corinium kínálatát. Cameron érkezésével egy időben Tony elcsábítja a BBC-től Declan O'Harát (Aidan Turner), hogy nála készítsen új, dinamikus magazinműsort. Hamar kiderül azonban, hogy Declan és Tony erkölcsről, hűségről és egyáltalán, a minőségi televíziózásról alkotott nézetei homlokegyenest eltérőek, és megkezdődik a rivalizálás...

Az idő múlásával szembenézni nehéz, főleg, ha nincs előttünk jó példa, hogyan lehet igazán élni a B oldalon. A napos B oldal és a Csakazértis szerelem című kötet történeteivel és szakértői meglátásaival éppen abban próbál segítséget nyújtani, hogy az öregedés ne félelmetes mumus legyen, hanem egy izgalmakkal és aktivitással teli időszak, amelyben a boldogságot is megtalálhatjuk. A könyvek szerzőjével Jakupcsek Gabriellával beszélgettünk, társadalmi elvárásról, dacról, pozitív energiákról, boldogságról, csakazértis szerelemről! A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin novemberi számában olvashatjátok.

Visszatérhetünk arra pontra, amikor A napos B oldalt írtad? Egy valami adta az ötletet vagy az összegyűlt tapasztalataidat akartad megosztani?

Rengeteg tapasztalatom gyűlt össze. Majd’ harminckét évig talkshow-t vezettem, napi adásokat. Ezernyi emberi történetet megismertem. Munkám során megismertem azt is, hogy a nők hogyan szorulnak ki bizonyos területekről. Emellett én is megküzdöttem a saját korommal. Hatalmas szerencsém, hogy a munkám során mindig azzal foglalkozhattam, ami engem érdekelt. Amikor a Jakupcsek Plusz véget ért, akkor számomra már világos volt, hogy írni fogok, mert 2016 óta éreztem, hogy nekem kevés a tévé. Azt pedig tudtam, hogy ami engem a legjobban érdekel, az életemnek az a szakasza, ami még előttem van. Így született meg A napos B oldal. Igen, abban a könyvben van dac és düh. Írás közben úgy gondoltam, hogy én már megtehetem, hogy tabukat döntögessek, hogy elkezdjek olyasmiről beszélni, amiről az emberek többsége nem mer, vagy nem tud kivel beszélni róla. Egyébként, amikor az emberek kérdezték, hogy miről írok, az elején próbáltam körbeírni, és mindig odajutottam, hogy a B oldalról. Sokan mondták, hogy: „Te jóisten, nehogy ezt a címet add a könyvnek, mindenkinek az öregedés fog eszébe jutni!”. És ezzel pontosan rátapintottak a problémára, ami miatt megírtam a könyvet. A B oldal majdnem ötven év, nagyon nem mindegy, hogy mi történik velünk, és hogyan fogjuk fel.