Tamás Rita újságíró, a Ne pánikolj, sportolj! mozgalom alapítója ötvenévesen döntött úgy, hogy Norvégiában kezd új életet. Élj végre magadért! című könyvében magával ragadó, ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel mesél arról, milyen hosszú utat tett meg testben és lélekben, hogy szembenézzen önmagával, leküzdje az akadályokat és merjen végre önmagáért is élni. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júniusi számában olvashatjátok.

Tamás Rita és kutyája, Grészi

Könyved nagyon hiteles és őszinte, hogyan volt erőd, ihleted elkezdeni írni?

A kezdetektől írtam naplót, ugyanis terveztem, hogy írok könyvet. Nem tudhattam, hogy mi fog történni Norvégiában, de már a norvég kaland előtt is olyan sok minden történt velem, hogy éreztem, ezekből a megélésekből majd érdemes lesz egyszer könyvet írni. Nem is feltétlenül magam miatt, hanem mert olyan történelmi időket élünk, ami másokat is nagyon igénybe vett, sokak életét forgatta fel fenekestől, nehéz volt ezekre a változásokra reagálni, azokból jól kijönni.

Vagyis azt éreztem, hogy az én életemet dolgozom fel ugyan, de a problémák, amelyekkel szembe kerültem, általános érvényűek, ezért másokat is érdekelhet, nem csupán az, ami történt velem, sokkal inkább az, hogy ezek a történések milyen gondolatokat indítottak el bennem és azokra milyen válaszokat adtam.

Az általad leírtak nagyon sok embernek erőt adnak, utat mutatnak, de neked segített ez a fajta „kitárulkozás”?

Az írás mindig támogatóan hat rám. Nem csupán ventilál az ember, hanem segít analitikusan gondolkozni, elemezni a velünk történteket, mélyebbre menni, mint ahogy a hétköznapokban szoktunk. Időben ilyenkor utazom, lehet, hogy amiben éppen benne vagyok, azt máshogy látom aktuálisan, mint pár hónappal később. Az írás segít folyamatában érzékelnem a dolgokat. Utólag tudom, hogy egy-egy nehéz helyzetből kijöttem, ez erőt ad a következő nehéz helyzetben. Naplót írni azért fontos egy ilyen jellegű könyvnél, mert a megoldások, a továbblépések olykor feledtetik is a mélypontokat. Ahhoz azonban, hogy hiteles írás szülessen, fontos a mélypontokról is írni. Ha ez egy naplóban le van jegyezve hitelesen, akkor jó esély van arra, hogy a könyvben is megfelelő hangsúlyt fog kapni.

Voltak olyan események, amelyeknél dilemmáztam, hogy megírjam-e vagy sem. Bizonyos dolgokat úgy írtam meg, hogy megőrizzem a diszkréciómat, hiszen egy-egy konfliktusnál nem a nézeteltérés tárgya volt a fontos, hanem a ténye, nekem ilyen esetekben tekintettel kell lennem arra, hogy mások személyiségi jogai ne sérüljenek. És bizony volt olyan történés is, épp a fentiek miatt, amik nem kerültek bele a könyvbe. Vannak témák, amelyek nagyon intim módon vannak kezelve, hiszen, ahogy már említettem, ez a könyv csak látszólag szól rólam. Ez a könyv sokkal inkább egy generáció kitárulkozása és önismereti útja.

Könyved központi témája a mentális egészség, életünk egyensúlyának megtalálása. Szerinted hogyan valósul ez meg Norvégiában és hogyan Magyarországon?

Összehasonlíthatatlan a két ország, nagyon más szocializációval, történelemmel, erőforrásokkal, kulturális háttérrel. Csak ez a téma megérne egy könyvet és bizony sok olyan része van, ami szinte elmagyarázhatatlan, én sem értettem a skandináv társadalmakat és nem tudtam elképzelni a működésüket, amíg nem jöttem ide és nem kezdtem el életvitelszerűen itt élni.

Én azt hittem, hogy ez egy sokkal egészségesebb társadalom, de ez nem igaz. Rendkívül sok a mentális beteg, a függő, a társadalom a nagyon erős szociális háló miatt el van kényelmesedve. A boldogságfelméréseket sem értem, itt élve nem érzékelem azt, hogy az emberek különösen boldogok lennének. Mindenki a maga szintjén szenved és ez igaz a norvég társadalomra is, ők elégedetlenek az állam szerepvállalásával szociális téren, pedig magyar szemmel hihetetlen, hogy micsoda segítséget kap az, akinek megreked az élete.

Ami mindenképp szolgálja a norvég társadalmat, az a heti rövidebb munkaidő, az, hogy nem várhatja el a munkaadó, hogy a munkavállaló tovább dolgozzon, mint a munkaideje, az erős szakszervezetre lehet számítani, ha visszásságok vannak, vagyis a dolgozók nagyobb biztonságban vannak, mint otthon és tényleg kiszámíthatóbb az életük.

Nagy hangsúlyt fektet az állam a mentális egészségre, sok efféle program van, de a társadalom nagyon pénzközpontú, az emberek magas adót fizetnek, kevés a megtakarításuk, mindent hitelre vesznek, vagyis a kiszámíthatóság ellenére belenavigálják magukat valamiféle rabszolgaságba, kell a jó kocsi, le kell cserélni a kanapét és a konyhabútort pár évente, el kell menni nyaralni évente többször, vannak olyan társadalmi elvárások, nem is kevés, amelyek erősítik ezeket az érzéseket.

Közöttük élni azonban nyugodtabb, nem konfrontálódnak, a szabályokat betartják, nincs üvöltözés, ökölrázás, van viszont belső frusztráció és az elején említett mentális betegségek, elfojtások, de ezek a felszín alatt, a napi közlekedés és a napi nyugodtabb, feszültségmentesebb.

Otthon valahogy minden kijön, felszínre kerül. Mi vitatkozunk, kiabálunk, veszekszünk, öklöt rázva vezetünk, az érzelmeink sokkal hullámzóbbak, impulzívabbak vagyunk. A mutatóinkat tekintve biztos rosszabbak, hanyatlóbb egészség, alacsonyabb várható élettartam, rosszabb statisztikák, mégis valahogy őszintébbnek érzem a magyar társadalmat, mint a norvégot. A szememben – habár én a hazámat és a népemet eddig is szerettem, épp azért mentem el, mert fontos volt nekem a hazám és már majdnem belehaltam a gondjaiba – nagyon sokat nőtt a magyar nép és az ország megítélése, amióta itt élek.

Nagyon megható volt számomra, hogy az Élj végre magadért!-ban három fiatal azt kívánta neked, hogy légy boldog, találd meg önmagad. Most hogy érzed, hol tartasz ebben?

Sok olyan változás megért bennem, amikben otthon nem tudtam egyről a kettőre lépni. Megteszek olyan dolgokat, amelyeket korábban nem – és nem teszek meg bizonyos dolgokat, amiket nem akarok, de korábban, csak hogy ne legyen konfliktus, megtettem. Kimondok érzéseket, amelyeket korábban elhallgattam és beleállok vitákba, amelyeket régen kerültem, csak hogy ne legyen feszültség körülöttem. Ez nem azt jelenti, hogy elviselhetetlen, örök harcos lettem, hanem azt, hogy nem cipelek tovább olyan puttonyokat, amelyek visszafognak, akadályoznak, tévútra visznek.

Ezt tanultam meg az országváltás során, annyira nehéz egy új országban új életet kezdeni, hogy nem marad energia a félmegoldásokra és a mismásolásra.

Ez a változás sok energiát felszabadított bennem, habár földrajzilag távolabb kerültem az otthonomtól, de magamhoz meg talán közelebb kerültem. Újra beengedek az életembe erős érzelmeket és érzéseket, a kiköltözésem előtti nehéz éveket csak úgy tudtam túlélni, hogy érzelmi páncélt növesztettem magamra. Ezt le tudtam fejteni és habár ez azzal járt, hogy a fájdalom is jobban megérintett – például a szüleim állapota -, de az öröm, a felszabadultság és a boldogság érzése is.

Nyilván ezek nem állandó érzések, hanem felvillanó másodpercek. De ha az ember tompán él, ha csak kínlódik, egyik napból a másikba vonszolja magát, ha csak túlél, akkor ezeknek a tiszta érzéseknek esélyük sincs a lélekig hatolni. Most viszont van – és azt hiszem, hogy a ma embere, akit annyi irányból veszélyeztet az élet, annyi helyről kapja a rossz híreket, ennél többet nem tehet magáért. Odaengedni magához a jót, annak a kockázatával, hogy a rossz is megérintheti.

Kapcsolódó bejegyzés:

Egy rejtett probléma: a nyelvfejlődési zavar - interjú dr. Kas Bence logopédussal

A bejegyzésben szereplő képeket Tamás Rita bocsátotta rendelkezésemre, csak a könyvről készült kép saját fotó.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.