A Mindenki mászkál egy kísérleti képeskönyv, amely sok rajzzal és kevés szöveggel arra hív minket, hogy elmélyedjünk és böngésszünk, és esetleg fölfedezzük azokat a fura alakokat is, amelyek a mi fejünkben mászkálnak. A kötet szerzőjével, Dániel Andrással ki nem dobott cetlikről, csukott szemű bámészkodásról, és arról beszélgettem, mennyire fontos lenne, hogy a képeket ne csak nézzük és pörgessük, de megfigyeljük és meg is értsük. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júniusi számában olvashatjátok.

És bizony jól látjátok, ebben a hónapban három interjúm jelenhetett meg. Ennél is fantasztikusabb, hogy az alább olvasható beszélgetés egészen pontosan a 70. interjú, amit készítettem. Nagyon boldog és hálás vagyok (és büszke is, és gépelni is szeretek, tényleg:)), köszönöm mindenkinek, aki ezt lehetővé tette. És köszönöm mindenkinek, aki olvassa. Most pedig fogadjátok szeretettel a 70. interjút, a Dániel Andrással készült izgalmas beszélgetést:

Meg kell mondanom, a Mindenki mászkál fülszövege rögtön megragadott. El tudnád mesélni itt is, hogyan jött a könyv ötlete?

Én elég régóta készítek képeskönyveket, rajzolni pedig rajzolok, amióta csak ceruzát tudok venni a kezembe. Amikor éppen nem illusztrációkon dolgozom, akkor is mindig firkálok, mondjuk telefonálás közben. Egy jó ideje pedig úgy vagyok vele, hogy azokat a firkákat, amelyek valamiért megtetszenek, és úgy érzem, hogy tudom majd őket használni valamire, azokat el szoktam tenni. Néha a magam számára is meglepő dolgok születnek, abból, amiket csakúgy, félig, vagy oda se figyelve firkálgatok. Ezért egy napon az jutott az eszembe, mi lenne, ha ezt a sok kis cetlin heverő firkát összeterelném, csinálnék nekik egy randit egy könyvben, és megnézném, mit tudnak egymással kezdeni, mi történik, ha egymás mellé rakom őket. Így született meg a könyv.

A könyvben szereplő szövegek is spontán születtek, vagy azokat már akkor írtad, amikor a firkák összeálltak könyvvé?

Most, hogy a beszélgetésünk miatt újra megnéztem a könyvet, úgy gondolom, lehet, hogyha ma csinálnám, még kevesebb szöveget raknék bele, esetleg silent bookot, azaz szöveg nélküli csendeskönyvet készítenék belőle. Amikor készítettem a könyvet, úgy éreztem, hogy kell valami, ami orientálja az olvasót, ad némi segítséget neki a firkáim közötti sétához. Készítettem tehát egy szöveges vezérfonalat, és ezen hagyom végigegyensúlyozni a firkákat. Ez nem több, minthogy járkálok az utcán, nézelődőm, figyelem, hogy mennyiféle alakot látok. Vannak komoly figurák és vidámak, szomorúak és mérgesek, kicsik meg nagyok, és így tovább. Lehet persze az is, hogy ez a nézelődés csak fejben történik, hiszen, mint legtöbbünknek, nekem is állandóan kergetőznek az ötletek a fejemben: becsukom a szemem, és máris megjelennek előttem a legkülönfélébb fura alakok.

Nagyon izgalmas, hogy a könyvben van egy kis interaktivitás: megkéred az olvasót, gondolja végig mit lát, és próbáljon meg bizonyos tárgyakat megtalálni.

A könyv szerkesztése közben jött ez az ötlet. Legutóbb a Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?) című könyvem végén volt egy kis interaktív játék, és arra gondoltam, megint lehetne ilyen. A játékkal egy kicsit ösztönözni is szerettem volna az olvasókat arra, hogy alaposan böngésszék át a Mindenki mászkál képeit, ne rohanjanak át rajta olyan gyorsan. Az sose árt, ha alaposabban megnézünk egy képet.

Számodra mi volt izgalmas, mi foglalkoztatott, amikor elkészítetted a Mindenki mászkál című könyvet?

Számomra a Mindenki mászkál egy játékos kísérlet volt. Nagyon izgat a képeskönyv műfaja. Úgy gondolom, hogy nagyon sok lehetőség rejlik benne, íróként és illusztrátorként is ezerféleképpen lehet megközelíteni. Megjegyzem, nem csak a gyerekirodalomban. A mi kultúránk hagyományosan erősen szövegközpontú, ami együtt jár a képekkel szembeni egyfajta bizalmatlansággal is. Szerencsére az elmúlt években egyre több kiadó vállalkozik koncepcióban és látvány tekintetében egyaránt izgalmas, kísérletező művek megjelentetésére. Nagyon fontos, hogy sok vizuálisan izgalmas képeskönyvet tudjunk a gyerekek kezébe adni. Ezekből tanulják meg, miként kommunikálnak velünk a képek, és mi hogyan tudjuk „olvasni” őket. Most a művészettörténet oktatás eltűnésével, a képeskönyveknek ez a funkciója talán még fontosabbá válik. A gyerekeket töméntelen kép veszi körül, de jellemzően különböző digitális felületeken. Ez pedig random cserélődő, töredezett képek kontrollálatlan áradását jelenti, a megfigyelés, az értelmezés igazi esélye nélkül. Ezért is bírnak különös jelentőséggel a könyvek. Egy könyv nem tud eltűnni, akármikor levehetjük a polcról, addig olvassuk vagy nézegetjük, amíg kedvünk tartja. Megengedi, hogy elidőzzünk egy-egy mondatnál vagy képnél, időt ad a szemlélődésre, a gondolkodásra. Ez pedig egy olyan lehetőség, amiből egyre kevesebb adódik az életünkben.

fotó: Adrián Zoltán 

Te, mint szerző be tudnád sorolni valahova a Mindenki mászkált? Például gyerekeknek ajánlanád vagy felnőtteknek?

Szerintem nem szükséges, hogy a Mindenki mászkált kategóriákba soroljuk, hogy meghatározzuk, felnőttekhez szól-e vagy gyerekekhez. Ilyen tekintetben egyébként nem áll magányosan a könyveim között. A többségük nemcsak kizárólag gyerekeknek szól. Én örülök, hogyha meg tudom szólítani a felnőtt olvasót is, van is szándékom rá. Például azt a felnőttet, aki felolvassa a könyvet egy kisgyereknek. Vagy akár együtt nézegeti vele, mert a Mindenki mászkál elsősorban nézegetni való könyv. Ennek a könyvnek a vizuális világa, már csak a firkák sokfélesége miatt is, meglehetősen fura, kísérletező; a rajzok eltérnek a megszokott gyerekkönyv illusztrációktól. Bízom benne, hogy a könyv ilyen szempontból nyit a felnőtt olvasók, vagyis ebben az esetben inkább nézelődők felé is.

Úgy fogalmaztál, hogy a Mindenki mászkál nem áll magányosan. Szerinted hogyan viszonyul a korábbi könyveidhez, például az Odabent a frigóban - kísérleti jégrevühöz vagy A nyúlformájú kutyához?

A bennük megjelenő groteszk világ, az esetleg szokatlan vagy merész képzettársítások mindenképp összekötik őket. Ide sorolhatnánk még a Jaj, ne már! - mondta a hal című könyvemet is, amiben szintén találhatók fura dolgok. Az érdekes az, hogy én inkább a könyvek különbségeit látom. Az Odabent a frigóban leginkább egy dadaista vicc. A nyúlformájú kutya szerintem kevésbé tréfás, a másság, az önelfogadás kihívásaival foglalkozó könyv. A Mindenki mászkál esetében sokkal inkább a rajzokon van a hangsúly, a szöveg itt csak inkább kísérő elem.

Mik a jövőbeni terveid? Van, amiről már mesélhetsz?

Nemrégiben fejeztem be egy bábdarab szövegkönyvét. A címe Megették az ovit, a rendezője Somogyi Tamás, és a mozgalmas történet sok szereplőjét pedig Kolozsi Angéla játssza egyedül. Az előadást a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban lehet megtekinteni. A darab gyerekeknek szól, de azt hiszem, a felnőttek sem fognak unatkozni rajta. A szövegkönyv élménye még meglehetősen friss, így most próbálok egy kicsit pihenni, és nem a munkára koncentrálni, de persze máris mászkálnak a fejemben új ötletek.

Kapcsolódó bejegyzés:

Marci az álmok birodalmában - interjú Majoros Nórával

A bejegyzésben szereplő képeket Dániel András bocsátotta rendelkezésemre, illetve az alább látható két kép saját fotó.

Az eddig megjelent 70 beszélgetést ITT éritek el.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.