A Bocs, hogy élek izgalmas irodalmi kísérlet: felnőtteknek szóló illusztrált kötet. A kamaszkortól vezet minket végig a felnőtté válás örömein és nehézségein. Nehéz témák jelennek meg a lapokon, de mindvégig ott van bennük a remény. A szöveg és a rajzok tökéletes egységet alkotnak a kötetben, ezzel igazán különleges élményt adva az olvasóknak. Balássy Fanni szerzővel és Korbuly Ági illusztrátorral beszélgettem arról, vajon miért mondjuk a mindennapokban annyiszor: bocs, hogy élek. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin áprilisi számában olvashatjátok.

Beszélgetésünkre készülve olvastam, hogy két évbe telt, mire a Bocs, hogy élek című könyv megszületett. Fanni, mesélnél erről a folyamatról, a könyv születéséről?

Fanni: Érdekes kérdés, hogy mit tekintünk írásnak. Vajon már azt is a munkafolyamat részeként könyveljük el, ha az ember sétál az utcán, fölül a villamosra, vásárol, főz, takarít, és közben kattog az agya? Vagy csak azt tekinthetjük igazán annak, amikor leülünk a szövegszerkesztő elé, és pötyögünk a billentyűzeten? Nálam hosszabb ideig tartott az előbbi fázis. Azt fontosnak tartom elmondani, hogy a Bocs, hogy élek ötlete Grancsa Gergely szerkesztő fejéből pattant ki. Ő szerkesztette az első könyvemet is még a Covid-járvány ideje alatt, és az e-mail váltásainkban folyamatosan elnézést kértünk egymástól. Minden levelet úgy kezdtünk, hogy „bocs, ezt úgy gondolom”, „ne haragudj, de azt hiszem”. Állandóan szabadkoztunk, és Gergőnek ekkor jutott eszébe, hogy van még valaki a Pagony Kiadónál, aki folyamatosan bocsánatot kér mindenért, ő pedig Korbuly Ági illusztrátor, és jó lenne, ha hárman összeállnánk, és alkotnánk ebből valamit. Egy felnőtteknek szánt, illusztrált kötet ötlete fogalmazódott meg, ami nem gyakori a magyar könyvpiacon. Dániel András A nyúlformájú kutya című kötete jut eszembe példaként, amit ezúton is mindenkinek ajánlok. De a Bocs, hogy élek még így is kísérleti könyvnek számít.

Tehát rögtön a bocsánatkérés került a kötet középpontjába?

Fanni: Igen, és a kötet címe is egyből megvolt. Amikor elkezdtem rajta gondolkodni, először geg jellegű helyzetek jutottak az eszembe, de rájöttem, hogy ez az irány igazából nem mond semmit magáról a szituációról. A felszínen valóban sokszor szórakoztató, hogy minden hülyeségért szabadkozunk, de ha mélyebbre ásunk, láthatjuk, hogy a bocsánatkérés gyakran kényszeres, és mindenféle komplexusból meg frusztrációból fakad. Ezek alól az érzések alól kell felszabadítanunk magunkat. Erre tesz kísérletet a kötet szövegvilága és képanyaga is.

Ági, te mikor kapcsolódtál be a munkafolyamatba?

Ági: Én már az egész szöveget kaptam meg. Igaz, hogy nem a végleges verziót, azért, hogy tudjak gondolkodni, és rákészülni az illusztrációkra. Ez szerintem nagyon jó volt, és nagyon köszönöm is, mert a rajzok elkészülése is egy érési folyamat, hogy az illusztrációk megfelelően kialakuljanak, odataláljanak a szöveghez. Nem szabad, hogy egy illusztráció „lepattanjon” a szövegről, még akkor sem, hogyha természetesen külön is lehet kezelni. Egyébként teljesen szabad kezet kaptam a rajzok elkészítésében, de természetesen örültem visszajelzésnek, amikor Fanni vagy Gergő véleményt mondtak, hogy tetszik-e a munkám. Abból a szempontból is együtt dolgoztunk, hogy a kötet formai megvalósításánál a rajzok megjelenésének összhangban kellett lennie a szöveg elosztásával. Tehát nyomdai szempontból is nagyon fontos, hogy hogyan fér el egy kép, előfordul, hogy újra kell valamit tervezni, mert különben nem tudnák megfelelően betördelni a szöveget. Ez néha sziszifuszi, de izgalmas munka. A lényeg, hogy a végeredmény szép legyen.

 Balássy Fanni (fotó: Rusznyák Csaba) és Korbuly Ági (fotó: Korbuly Márta)

Fanni: A könyvben rövid szövegblokkok vannak, mind különböző bocsánatkérős helyzetekkel, a végén pedig abszolút a képek felé billen a mérleg. Nagyon szerettem a közös munkát Ágival, remekül ráéreztünk egymás stílusára. Minden, amit rajzolt, elsőre megfogott, és tökéletesen megragadta a szöveg hangulatát. Ági képei rendkívül különlegesek, gondolatébresztők, magukra irányítják az ember tekintetét, és lassan bontakoznak ki a szemünk előtt, rengeteg izgalmas részletet rejtve.

Ági: Valóban nagy öröm, hogy tökéletes összhang volt köztünk. Egyetlen alkalom volt, amikor én egy szövegrészhez egy kisebb, szimbolikus rajzot képzeltem el, de elfért oda egy nagyobb is, és Gergőnek volt is egy ötlete, ami sokkal kifejezőbb, találóbb volt, nekem is jobban tetszett, szívesen újradolgoztam. A szövegekről pedig el kell mondanom, hogy azoknál is meg kell állni merengeni. Sőt, érdemes is! Én azt éreztem, hogy minél többször olvasom őket, annál több réteg, árnyalat, érzelmi megközelítés bomlik ki belőlük. Olyanok is vannak köztük, amelyekbe csak apránként engedem bele magam. Hiszen egy szöveg érzelmi tükör is lehet az olvasó számára, amelybe néha nehéz belenéznie. De ha ettől eltekintünk, Fanni stílusa egyébként is olyan, hogy jó ízlelgetni. Az írásain nem szabad „átrohanni”, jó hozzájuk visszatérni.  

Ami számomra nagyon szép volt a szövegekben és a rajzokban is, hogy bár megjelennek nagyon nehéz témák, mindenhol felcsillan a remény. A kötet vége felé már fekete minden, de egy kis piros pillangó még mindig ott száll. Erre tudatosan figyeltetek, hogy ne vesszen el a remény?

Fanni: Nagyon jólesik, hogy ezt mondod, mert valóban ez volt a célunk. Meglepő módon sokan depresszívnek írták le a kötetet, pedig szerintem Ági nevében is mondhatom, hogy tudatosan szerettünk volna a kötetnek reményt keltő végkicsengést adni. Tény, hogy életünk során mindannyian sok traumát és veszteségélményt vagyunk kénytelenek elszenvedni, és ezekről fontos nyíltan beszélni, ugyanakkor ezeken a nehézségeken mindig átsejlik az életnek az a számtalan szépsége, amely elviselhetőbbé teszi a rosszabb pillanatokat.

Meg kell mondanom, én egyhuzamban olvastam el a könyvet, és ez egy olyan érzést adott, hogy az egymást követő szövegek egyre jobban kinyílnak. A kötet a felnőtté válással, a kamaszkor végével kezdődik, a végén pedig megjelennek a társadalmi kérdések is.

Fanni: Örülnék, ha azt mondhatnám, hogy ez a fejlődési ív tudatos volt, de nem. Intuitívan írtam, mindig arról, ami éppen foglalkoztatott, amit éreztem, amit láttam, tapasztaltam magam körül. Amikor elérkezett a szerkesztés folyamata, és a sok szövegmozaik egymás mellé került, akkor mutatkozott meg a bennük rejlő ív lehetősége. Amikor Gergővel végleg elvesztünk a bocsánattördékek egymás után illesztésében, Csobod Luca, szintén a Pagony Kiadó szerkesztője sietett a segítségünkre. Ő friss szemmel olvasta a szövegeket, és meglátta bennük, hogy egy felnövekedéstörténetet adnak ki, amely során eljutunk a kamaszkorból a felnőttkorba.

Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a könyvvel kapcsolatban?

Fanni: Eddig szerencsére pozitív a fogadtatás, és azt feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy Ági a Bocs, hogy élek illusztrációival rengeteg beadott pályamű közül bejutott a Budapesti Illusztrációs Fesztivál rövid listájára. Nagyon büszke vagyok rá, és nagy öröm, hogy az olvasóktól és a szakmától egyaránt jött visszajelzés, hogy szeretik a rajzait.

Ági: A rajzokat neveztem be, de a könyv egészét képviselték. A fesztivál hatalmas lehetőséget jelentett, hogy a könyvvel megmutatkozzunk. Nagyon örülnék neki, ha lenne külföldi kiadása, külföldön már jobban kialakult a felnőtteknek szánt illusztrált kötetek kultúrája, és jó lenne megmutatni magunkat. Egyébként, ha van más pályázat, fesztivál, arra is igyekszem elküldeni a könyv illusztrációit.

Meg tudjátok fogalmazni, számotokra miért fontos a Bocs, hogy élek?

Ági: Szerintem a könyv mondanivalója most különösen aktuális. Mondhatnám azt, hogy most is, hiszen szülőktől is kapunk visszajelzést, hogy a kötet felidézte a kamaszkori élményeiket. Tudtak kapcsolódni a gyerekeik érzelmeihez, élményeihez. Ez pedig nagyon jó, mert így a szülők segítőleg tudnak fordulni a gyerekekhez. Azt nem mondanám, hogy a Bocs, hogy élek segítőkönyv, nem is annak szántuk, de az biztos, hogy sokféleképpen lehet olvasni. Olyan témák jennek meg benne, amelyekről az emberek nehezen beszélnek, esetleg tabunak számítanak. Szerintem a könyvünk nagyon jó híd ahhoz, hogy a generációk megértsék egymást. Az emberek egymás felé nyitása, a kapcsolódás sosem volt egyszerű, a mai felgyorsult világban különösen nehéz, de hátha ez a könyv kapaszkodót, kiindulópontot ad.

Kapcsolódó bejegyzés:

Mesék a Gyógyító Törpékről - interjú Schütz Éva szerzővel

A bejegyzésben szereplő képeket Balássy Fanni és Korbuly Ági bocsátotta rendelkezésemre. 

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.