Farzsebében mindig lapul egy jegyzetfüzet, abba gyűjti az ötleteket, dallamokat, ízeket ritmusokat. Azt mondja, a gyerekversek nem beszélhetnek a fejünk felett, meg kell szólítaniuk a kicsiket. Az mindig jó, ha egy mondóka modern, hiszen egy jó mondóka megmutatja a világot, amely körülvesz minket. Karácsony közeledtével pedig rájöhetünk, mennyi kincset rejtenek a napjaink. Lackfi Jánossal beszélgettem gyerekekről, költészetről, ünnepi elcsendesedésről, azaz az élet szépségeiről. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin decemberi számában olvashatjátok.

fotó: Molnár Mihály

A Nevető családfa című köteted igazi pezsgés, pörgés. Hogyan született, gyűjtötted az ötleteket egy jegyzetfüzetbe?

Hát persze, mindig van a farzsebemben jegyzetfüzet. Rengeteg minden jön szemben velem az utcán, ízek, színek, ritmusok, szavak. Mondjuk, ha Tibinek hívnak valakit, már indul is Weöres buszjárata: „megy a Tibi dagi busza, robog az út, kesze-kusza, ej-haj, fut a táj is”. Meg hát a gyerekszájak is megérnek egy mesét vagy misét, például a Meselényi utcán, főleg, ha arra jár egy BUNKÓsisakos motoros vagy egy UTÓFUTÁNOS kocsi. Ez a kötet amúgy ötvenéves szülinapomra állt össze az első négy, már nem kapható gyerekkönyvem anyagából. Benne saját csemetéim és mások mindenfülű… akarom mondani, mindenféle sztorijaival.

Mennyire inspirálta ezt a kötetet a családod, és mennyire a külvilág?

A fele kötet a Bögre családnak, vagyis a mi famíliánknak apró-cseprő eseményeit tartalmazza, beszél a Hiszti-sózsák elleni harcról, arról, mit keres egy kislány a fiúvécében, meg hogy volt-e az ősembernek számítógépe, meg hogy kihalunk-e mind, akár a dinók, meg hogy mit csinálnak a gyerekek a hullaházban. Ezeknek a verseknek Johanna, Dorottya, Simon, Margit, Ágnes, vagyis az én kölkeim a szereplői, mintha üvegfalú terráriumban lehetne követni az életünket. Julcsi lányom még csak hét éves, nem élt ezeknek a verseknek az idejében, viszont már van saját könyve, amit az ő kalandjairól írtam, a címe Élni hogy kell? (A Pagony Kiadónál jelent meg.)

A Nevető családfa másik fele más családokról szól: „apukám susogós herceg, anyukám lila láng, serceg”. Zötyögős biciklizés macskaköveken, lánycsúfoló fiúk, fiúcsúfoló lányok, veszekedés egy kismotorért, Lajcsi meg a tajcsi a játszótéren, egy kis anya-nyaggatás, no meg törpeóriáskodás, hisz minden gyerkőc félúton van az elefánt és a kicsi hangya közt.

A Nevető családfa egyszerre játékos és nagyon komoly, könnyed és filozofikus. Mennyire volt ez tudatos, illetve mennyire fontos ez gyerekversek esetében?

Jó, ha a gyerekvers nem beszél el a fejek felett, ha megszólítja a kicsiket. Ha közvetlen nevetést, ráismerést hoz, ha új szemmel mutatja meg a mindennapi életünket. Rácsodálkozunk, hogy ha volna cipzár a nők hasán, kivehetnénk a kisbabájukat, és megnézhetnénk, fiú vagy lány. Vagy rájövünk, hogy a cigaretta parazsa sötétben, távolról, mint egy autólámpa. Vagy hogy Isten nyárfapihe is lehet meg soktonnás daru is. Mindig megtudunk valamit az életről, amire még nem figyeltünk fel, pedig ott van, nem messze tőlünk. Sok-sok ilyen felismerés teszi, hogy felnövünk, végig csodálkozunk, és megtanuljuk az életet. Elámulunk, hogy egy vasdarab repül az égen, sok-sok emberrel. Meg hogy egy másik brutális vasdarab fennmarad a vízen, mert tele van levegővel. Hogy milyen könnyű lehet, ami nehéz. És persze a szerelem is olyan, mint egy hajó, rettentő könnyű, és rettentő nehéz. Meg a gyász is hamar bekövetkezik, és mégis borzasztó a súlya. Szóval igen, a jó gyerekvers énszerintem szórakoztat, instant hatása is van, de közben nem tilos komolyan, mélyen elgondolkodni rajta…

A Kerekítő százérintő című kötetet is olvashattam, amely J. Kovács Judittal közös alkotásod, mai mondókák és ölbéli játékok. Te írtad a mondókákat a játékokhoz. Mennyire volt neked természetes, hogy „haladj a korral”, és ezek a mondókák modernek, repülősek, mobilosak legyenek?

Tök jók a klasszikus mondókák, mi is sokat nyűttük azokat gyerekeinkkel: „zsipp-zsupp, kenderzsupp” vagy „török gyerek megvágta” vagy „aki nem lép egyszerre”, és ezeket szuperül el is lehet magyarázni a kicsiknek. Milyen mókás egyszerre lépni, mint a zord vitézek... Valamikor a törökök biza elfoglalták az országot... Régen nem cserép volt a házon, hanem zsúptető, és az így és így készült… Ugyanakkor ma már ritkán masíroztatják a gyerekeket ütemre, reméljük, nem kell katonának készülniük. Zsúpot se látnak, csak a skanzenben. Ellenséges török gyereket sem, legfeljebb barátságos giroszost. A maguk korában a népi ringatós nóták sem hagyományt őriztek, egyszerűen azt használták játéknak, ami az akkori gyereket körbevette. Csak most már csuhé helyett tablet van, pajta helyett pláza, eke helyett kocsi, cséplőgép helyett repülő. Miért ne lehetne életünk mai díszleteit, tárgyait éppúgy bevonni a közös táncolós-dalolós mókákba, mint ahogy azt a régiek tették? A kerekítős kötetünk többedik kiadását éri meg, ami azt mutatja, a mai anyukák szeretik, ha a kicsi hasán, mint mobilon lehet pötyögtetni, és a suhanó repülőt is szívesen játsszák a kicsikkel…

Közeledik a Karácsony, mit mondanál az olvasóknak, hogyan készüljünk az elcsendesedésre?

Könnyű dolgom van, mert éppen most jön ki Karácsonyváró című vadonatúj kötetem a Harmat kiadónál, Johanna lányom csodás illusztrációival. Eszméletlen helyes állatfigurák, hűtőbe bújt jegesmedvék, mindenhol csüngő lajhárok, két lábon körtáncoló kutyák, belassuló csigák, nyurga nyakkal utat kereső zsiráfok nyüzsögnek itt! Afféle ádventi naptárként minden napra találunk egy kis verset és egyben feladatot is, december elsejétől egészen Karácsonyig. Azt hiszem, nagyon sokrétű könyv lett, amely azt mutatja meg, mennyi mindent kaphatunk az életünktől és a kis Jézustól az ünnepre készülve. Kaphatunk tisztaságot, és közben kicsit takarítunk. Gazdagságot úgy, hogy valakivel megosztunk valamit. Erősséget úgy, hogy segítünk másnak. Bátorítást úgy, hogy másokba bátorságot öntünk. Dicséretet úgy, hogy valakit megdicsérünk. Azt hiszem, ha végigjárjuk ezt a kanyargós karácsonyi ösvényt, sokat nevethetünk, és el is gondolkodhatunk. És rájöhetünk, milyen sok kincset rejtenek a napjaink. Szeretettel ajánlom a Cerkabellánál kapható Igaz meséket is, a Mikulás és a Karácsony történetét is feldolgoztam, mert az igazán jó sztorikat újra meg újra el kell mondani.

Kapcsolódó bejegyzés:

Szamos-parti Hollywood - interjú Zágoni Balázzsal

A bejegyzésben szereplő képeket Lackfi János a Móra Kiadó bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.