Nem kell ahhoz különleges alkalom, hogy Mary Shelleyről beszéljünk. Róla beszélni mindig jó. Ezért kértem meg Csillát és Kingát (Erzsi szabadságon van, de már nem sokáig), hogy mondják el gondolataikat az írónő életéről készült filmről. Persze én sem tudtam visszafogni magam. Íme, itt az eredmény. Fogadjátok szeretettel!

Bori

Mary Wollstonecraft Godwin 1797-ben született Londonban, William Godwin és Mary Wollstonecraft gyermekeként. Édesapja filozófus volt. Édesanyja rövid életpályája alatt nemcsak regényeket és elbeszéléseket írt, de papírra vetette a nagy francia forradalom történetét is. Női egyenjogúságot hirdető értekezése pedig az újkori nőjogi mozgalmak elindítója volt. Mary tehát fantasztikus szülőktől származott. Anyja azonban nem sokkal a szülés után meghalt, nevelőanyjával viharos volt a kapcsolata. Mary nem volt még 17 éves, amikor apja szabadgondolkodását is követve, elszökött az extravagáns, különrajongott (körülrajongott-A szerk.) költővel, Percy Shelleyvel. Kettejük kapcsolata botrányt keltett, hiszen Shelleynek felesége volt és kisgyermeke. Ezért utaztak sokat a kontinensen, és az egyik utazás során született meg Maryben a Frankenstein ötlete…

A 2017-ben bemutatott Mary Shelley című film mindazt el akarja mesélni, amit fentebb leírtam: Mary gyerekkorát, amelyet világrengető gondolatok között, de magányosan töltött. Be akarja mutatni mindent elsöprő szerelmét Percy Shelleyvel, akivel rengeteg fájdalom és viszontagság után végül összeházasodtak. És természetesen megmutatná, hogyan született a Frankenstein. A mű, amely új műfajt teremtett az irodalomban, és utat mutatott a jövő íróinak.

Ennyi mindent egy filmbe belerakni nem könnyű feladat, így a Mary Shelley gyakran kapkodó és felszínes. Ehhez jön még az, hogy hozzáadtak a forgatókönyvhöz néhány dolgot, ami Maryvel nem történt meg. Sosem lakott például London Bloomsbury negyedében, és nem menekült éjszaka, esőben a hitelezők elől. De azt nem vitathatjuk, hogy a filmnek ereje van. Magával ragad. Hiszen Mary Shelley, az írónő, olyan páratlan, tömegből kiragyogó személyiség volt, hogy bármiben is jelenik meg, az különleges lesz. És persze ott van Elle Fanning játéka. A fiatal színésznő szenvedéllyel és minden mesterkéltség nélkül lesz Mary Shelleyvé.

Azt be kell vallanom, amikor csak meglátom Douglas Booth színészt, először mindig zavarba ejtően vonzónak találom. De amint megszokom, hogy milyen hibátlanok a vonásai, arra is rájövök, hogy jól játszik. Ebben a filmben is érzékeny színészi alakítással lesz istenített költőből megtört férfivá. Az pedig érthető, hogy elakad a lélegzetünk, amikor először meglátjuk őt Percy Shelleyéként. Hiszen a költő korának lázadó rocksztárja volt. Amikor megjelenik a filmben, mindenki eleped érte. Így kerül tökéletes összhangba a színész szépsége a megformált karakterrel.

Itt van tehát egy film, ami majdnem elcsúszott azon, hogy mindent akart egyszerre: bemutatni egy bámulatos tehetségű fiatal lányt, egy szerelmes nőt, egy szívszorítóan magányos asszonyt és egy fantasztikus, független és erős akaratú művészt. Az, hogy végül nem veszünk el a káoszban a színészeknek köszönhető, és annak, hogy a film minden kapkodása és kitalációja ellenére, a mélyén ott van az igazság: Mary Shelley rendkívüli nő volt.

Művei pedig nem vesztek a múltba. Nem is olyan régen írtam nektek, hogy olvasom Az utolsó ember című regényét. Lélegzetelállító látni, hogy a XIX. század közepén mennyire pontosan látta a XXI. század konfliktusait és kihívásait. Annyira jó lenne olyan bölcsességgel szemlélni a világot, amilyennel ő tette. Így hát én mindenkit csak biztatni tudok, hogy nézze meg a Mary Shelley című filmet, és olvassa el az írónő műveit. Egy izgalmas és szikrázó tehetségű embert fogtok megismerni, aki minden fájdalma ellenére minden pillanatban tudta, hogy az élet egy csoda, és ezt – nagy szerencsénkre – meg is írta.

Csilla

Amikor először hallottam a Frankenstein történetről, és arról, hogy azt egy 18 éves lány írta, én is elborzadtam azon, amin sokan: hogy tudott egy ilyen fiatal lány ilyen szörnyűséget kitalálni: holttestet feléleszteni árammal? S miután elolvastam a könyvet angolul, amit nagyon kedves barátnőmtől, Boritól kaptam meg egyik születésnapomra, egészen máshogy láttam a dolgot. Olyan elemi erővel hatott rám ez a majd’ kétszáz éves könyv, hogy hetekig csak körülötte járt az agyam. Gondolkoztam a témákon, utánaolvastam a keletkezésének, újra fellapoztam és kiírtam belőle a kedvenc mondataimat, bevittem őket az angol óráimra, és egyáltalán beszélgettem róla bárkivel, aki szóba állt velem. A film hasonló elemi erővel hatott rám. De előbb kicsit a könyvélményről.

A könyv elolvasása után már nem az lepett meg, hogy hogy tudott Mary Shelley egy ilyen történetet kitalálni. Egyes témái –  az élet eredete, az elektromosság misztikus hatalma, Galvani akkor már híres kísérletei az élettelen békákkal, amikből ő azt a következtetést vonta le, hogy az izmok elektromosság hatására húzódnak össze – akkoriban „divatos” beszédtémák voltak. Ezekből sokan gondoltak arra, hogy talán az elektromosság a régóta keresett isteni teremtő szikra – ha mi is elő tudjuk idézni a szikrát, mi is tudunk életet lehelni az élettelenbe – újraéleszteni akár az embert. Engem az lepett meg legelőször is, hogy ilyen idősen hogy tud valaki ilyen kifinomult nyelvezettel írni. Saját bölcsészeti tanulmányaimból tudom, hogy ha valamit ki akarunk fejezni írásban, azt egyszerűen, tőmondatokban is nagyon nehéz kifejezni, nemhogy szépen, pontosan és költőien.

Másrészt az lepett meg, hogy hogyan tudott ilyen fiatalon ennyire sok, ilyen súlyos, rengeteg élettapasztalatot kívánó témát kötni az egyszerű történethez. Mert az ötlet egy dolog. De például hány olyan filmet láttunk már, amit egy nagyon jó ötletre építettek fel, de teljesen fantáziátlanul és semmitmondóan…

Harmadrészt azon lepődtem meg, hogy milyen érzékletesen írja le azokat az érzelmi hullámvölgyeket, amiket a szereplők átélnek. Ekkor már tudtam, hogy nem véletlenül. Mary Shelley 18 éves korára annyi tragédiát élt át, amit mások több élet alatt sem. Anyja belehalt a szülésbe, apja nevelte. Mostoha anyja nem szerette. Kapcsolatát a költőóriás Percy Bysshe Shelley-vel imádott apja helytelenítette, el kellett szökniük. Korán elvesztette első gyermeküket. Féltestvére öngyilkos lett. Stb… A rengeteg szenvedés tehát, amiről úgy ír, hogy a hideg is kirázza az embert, a sajátja.

Manapság sikkes azt mondani, hogy „képtelen voltam elolvasni a kötelezőket”, „csak ott pihen a polcomon”, „pár mondatig jutottam csak el benne”. Mindenkinek megvan a saját ízlése és befogadóképessége. Bennem pedig a vágy, hogy egy pár sort mindenki megismerjen ebből a tényleg páratlan műből.

"Devil!" I shouted, "do you dare approach me? Begone, vile insect! or rather stay, that I may trample you to dust! and, oh! I wish I could, with the extinction of your miserable existence, restore those victims whom you have so diabolically murdered!"

 „Te ördög! - kiáltottam. - Még elém mersz kerülni? Távozz, gonosz féreg! Vagy inkább maradj, hadd tapossalak a porba! S ó, bár képes lennék nyomorult életed kioltva föltámasztani áldozataidat, akiket oly ördögi módon gyilkoltál meg!”

"I expected this reception. All men hate the wretched. Yet you, my creator, detest and spurn me, your creature! To whom you are bound by ties that can only be dissolved by the annihilation of one of us. You purpose to kill me. How dare you sport thus with life? Do your duty towards me, and I will do mine towards you and everyone else.

„Pontosan erre a fogadtatásra számítottam. [...] A szerencsétlent mindenki gyűlöli.  Még te, a teremtőm is megvetsz és eltaszítasz engem, a teremtményedet, akihez oly szoros kötelék fűz, hogy azt csak egyikünk pusztulása oldhatja föl. Meg akarsz ölni engem. Így mersz játszani az élettel? Teljesítsd kötelességedet, amivel nekem tartozol, és én is teljesítem, amivel én tartozom neked és az emberiségnek.”

"Wretched devil! you reproach me with your creation; come on, then, that I may extinguish the spark which I so negligently bestowed."

„Te visszataszító szörnyeteg!  Szememre hányod, hogy megteremtettelek! Gyere hát, hadd oltsam ki a lángot, amit oly könnyelműen föllobbantottam.”

“Be calm! Life is dear to me, and I will defend it. Remember, you have made me more powerful than yourself. But I will not oppose you. I am your creature, and I will be even mild to my natural lord if you will also perform your part, which you owe me. Oh, Frankenstein, be not just to every other, and trample upon me alone, to whom your justice, and even affection, is most due.”

„Nyugodj meg! […] Az élet […] kedves nekem, s meg is fogom védeni. Ne feledd, te alkottál erősebbre, mint tenmagad vagy.  De semmi kedvem szembeszállni veled. A te teremtményed vagyok, s ha te is eljátszod a szerepedet, én is, amit te osztottál ki rám, sőt szelíd leszek, és szót fogadok természetes uramnak és királyomnak. Ó, Frankenstein, ne légy pártatlan máshoz, és ne taposs egyedül rám, akinek leginkább tartozol igazsággal, sőt elnézéssel és szeretettel is.”

“Begone! I will not hear you, we are enemies.”

„Távozz tőlem!  Nem hallgatlak. Ellenségek vagyunk.”

“How can I move you? Believe me, Frankenstein: I was benevolent; my soul glowed with love and humanity: but am I not alone, miserably alone? You, my creator, abhor me; what hope can I have from others, who owe me nothing? They spurn and hate me. Shall I not then hate them? Listen to my tale: when you have heard that, abandon or commiserate me, as you shall judge. But hear me. The guilty are allowed, by human laws, bloody as they are, to speak in their own defence before they are condemned.

„Miként indíthatnálak meg, mondd? Higgyél nekem, Frankenstein, én jót akartam. Lelkem szeretettől és emberségtől izzott, de hát nem vagyok-e magányos, nyomorultul magányos? Te, a teremtőm iszonyodsz tőlem. Mi mást várhatnék embertársaidtól, akik nem tartoznak nekem semmivel? Eltaszítanak és gyűlölnek. Hát ne gyűlöljem őket […] Hallgasd végig a mondandómat. Ha meghallgattál, tagadj meg, vagy érezz velem érdemem szerint, amint ítéled. Csak hallgass meg! Az emberi törvény még a bűnösnek is megengedi, bármi véres bűnt követett el, hogy mielőtt elítélnék, védekezzék.”

Listen to me, Frankenstein. You accuse me of murder; and yet you would destroy your own creature with a satisfied conscience. I ask you not to spare me: listen to me; and then, if you can, and if you will, destroy the work of your hands."

„Ide hallgass, Frankenstein! Engem gyilkossággal vádolsz, de te nyugodt lelkiismerettel elpusztítanál engem, a teremtményedet. [...] Pedig nem is arra kérlek, hogy kímélj. Csak arra, hogy hallgass végig, aztán, ha képes vagy rá, és ha akarod, pusztítsd el a kezed alkotását.”

És hogy miért érdemes megnézni a filmet? Egyrészt, aki bölcsész vénával rendelkezik, az megörülhet a film nyelvezetének. Az irodalmi sztárok tiszteletére igyekeztek az alkotók szépen megfogalmazott beszélgetésekkel ékesíteni a filmet. Ez néha kevésbé sikerült, szerintem, de így is nagy élmény. Bölcsész éveimet idézi, amikor el kellett gondolkodjak az olvasott mondatok értelmén, és nem azért, mert fiatal voltam és buta, hanem azért, mert azok olyan cizelláltan és pontosan voltak megfogalmazva. Az a csodálatosan izgalmas, csiklandóan bizsergető rejtvényfejtés…

Másrészt megdöbbentettek a filmben ábrázolt kapcsolatok, viszonyulások, társas érintkezések, főleg a nagy költők körében, akiket a filmben megismerünk: Lord Byron és Percy Bysshe Shelley. Lord Byron híres volt botrányos viselkedéséről, amit tudtam korábban is. Ám az agyonhasznált botrány szó annyit veszített jelentésének grandiózusságából, hogy rendesen meglepődtem, amikor a filmben testközelből bemutatott jelenetek valóban sokkolóan hatottak rám:

Például az a beszélgetés, amikor Maryvel közölte Percy, hogy ő hisz a szabad szerelemben, és nem akarja korlátozni Maryt. Ha megtetszett neki valaki más, csak nyugodtan… Mire Mary közölte, hogy rendben, ezt ő érti, de neki történetesen nem kell senki más, csak Percy. Percy erre pedig kiakadt, azt bizonygatván, hogy Mary csak azért mondja ezt, mert semmibe veszi a közös eszményüket, kicsúfolja azt. Ez - a nyilvánvalóan logikátlan és bántó fröcsögésen túl - azért sokkolt, mert egyrészt Percy viselkedését nézve sose voltam benne teljesen biztos, hogy mennyire hű Maryhez (vagy hogy mennyire egyezik a hűség-definíciójuk). Másrészt bár Marynek azt mondta, hogy a „szabad szerelem” vonzó eszménye nevében nem veszi őt el feleségül, valójában azért nem vette el, mert volt egy felesége, akiről Mary nem tudott (legalábbis a film szerint).

A másik példa Byron maga, akit a színész mesterien pökhendinek, undorítónak és zseniális szóforgatónak játszott el. Naphosszat ittak Percyvel, elvesztették a realitásérzéküket, és Byron úgy bánt a nőkkel, mintha csacsogó élettelen babák lennének, akikkel akármit megtehet. Nem akarok túl feministának tűnni, de azért… Azt vallotta, hogy a nők nem képesek értelmes gondolkodásra. Így személyének számomra legragyogóbb csúcspontja az volt, amikor azt mondta Marynek, hogy ő az első nő, akinek esélye van arra, hogy meg tudja ezt cáfolni.

Mary pedig ebből a társaságból úgy tűnt ki a filmben, mint a magabiztosság, megingathatatlanság és racionalitás fénylő csillaga. Akit nem zavart meg a delíriumos, félrecsúszott költői hevület, akit nem térítettek el a gyönyörű szavak csomagolópapírjában puffogtatott eszmék, mindenekelőtt a szerelem, a szerelem mindennek értelmet adó, és mindent felemésztő erejének eszménye, aminek nevében Byron teherbe ejtette, majd ejtette Mary féltestvérét. Mary tudta, mit akart, majd ahogy megismerte Percyt, rájött, mit vállalt, rájött arra is, hogy mindennek ellenére ki akar mellette tartani, tiszteletben tartotta a saját határait, tudott nemet mondani, és Percyvel ellentétben azzal is tisztában volt, hogy nem buli folyton hitelezőknek tartozni.

Hogy nem egyértelműen pozitív kritikát is megfogalmazzak, azt is hozzá kell tenni a filmhez, hogy a hangsúly Mary életének a körülményein, és nem az alkotótevékenységen van. Ezért aki azért nézné meg a filmet, hogy átélje, hogyan keletkezett a Frankenstein mű, az csalódni fog.

Végezetül, ami nagyon megfogott, az a Maryt alakító Elle Fanning, aki kivételesen érzékenyen formálta meg a karaktert, különösen ha figyelembe vesszük azt, hogy ő is körülbelül annyi idős volt a film forgatásakor, mint a költőnő, amikor megírta a Frankensteint.

A szövegben található idézeteket Göncz Árpád fordította.

Kinga

Ódzkodva ültem a film megnézésének. Nem szeretem a horror sztorikat, önmagában Frankenstein sem vonz. Azonban annál inkább a kor, amelyben ez a rémtörténet megszületett, és az az izgalmas, gyötrelmekkel teli életút, amely Mary Shalleynek, a nőírónak kijutott.

Ebben a filmben esztétikailag minden szép. A képek, a színészek, a kosztümök, a táj. Az elhangzó korszakbeli költemények angolsága. Susog a szél, a bársony. Vadromantikus drámát látunk, a műfaj határait a végletekig húzva, émelygős mennyiségben. Miközben thrillerszerű is, mert borzongással vegyíti a hatást. Ennek oka lehet maga a történet, ahol is a kiinduló ponton tiszta,  végig sugárzó tekintetű, irodalomszerető lány zuhanásnak indul, afféle antifejlődéstörténet ez, hiszen a vadházasság, amibe a vak szerelem repíti, csak fájdalmat okoz neki. (Persze ő is a férfi feleségének, aki egyszer ezt az utat már végigjárta és néhány éves kislányukkal elhagyatottan bolyong a világban.) Olyannyira nem jelent semmit a férfinak, akit ő annyira szeret, hogy gyermekük életét is feláldozza, húgával párhuzamos viszonyt folytat. Aki a nővéréhez való ragaszkodás jegyében a nyomdokain járva kihasználja őt, és rajta keresztül kapaszkodik fel – szintén a romlott életkörülmények között. A szereplők egymás iránt igazi szeretetet nem éreznek. Szép ruhákat, szép tekinteteket, de egy nagyon rideg és mérgező világot látunk, ahol maga a film műfaji keretei, nézhetősége, mint a keserű pirulát az édes máz, lenyeleti velünk a sztorit. A hatása annál inkább rejtőzve, és váratlanul bontakozik ki.

Mindezt persze nem feltétlenül kell ennyire komolyan venni. Byron (Tom Sturridge) karakterét például egyszerűen nem lehet. A züllöttségnek és romlottságnak biztos vannak fokozatai, az ő hisztérikus szélsősége inkább karikírozottan jelenik meg. A két főhős, Mary és Percy Shalley szépsége is pont a borzongást erősíti fel. Személyes kedvencem pedig az a szakadt-rongyos kanapé, amely a vadházasság kopottas terének fő berendezési tárgya, vagy az, ahogy Mary, a “züllött nő” rendszeresen úgy ül, hogy térdein felülre húzódik a ruhája. A gyönyörűen berendezett “züllött terek” pedig olyanok mintha a mai kor szobáit visszairányították volna néhány századdal, ahogy például a fa bölcső leng a nehéz bútorok, szőnyegek, bőrkötésű szétszórt könyvek között. Egy mai modern lakás rendetlensége és egy érzelmileg kiszolgáltatott, gyermekét egyedül nevelő női sors is eszünkbe juthat róla.

A film nézeti magát, érdemes rászánni a 12o percet, az alkotóknak (például Haifaa al-Mansour rendezőnőnek, aki a forgatókönyvet is írta, és aki Szaúd-Arábia első női filmese) érzékelhetően volt mondanivalójuk, és nemcsak a történetet akarták elmesélni. Jó megrázni magunkat hogy brrr, de jó hogy nem ott és nem akkor éltem én. És örülni, hogy Frankenstein sztori ide vagy oda, halhatatlanság és hírnév, csillogás, néha az egyszerű élet kevesebb izgalommal jár. Annyiban talán meseszerű a történet, hogy lehet tanulságot keresni-találni benne, és akkor éppen ez is lehet az...

Kapcsolódó bejegyzések:

Frankenstein vagy a modern Prometheus

Végre film készült Mary Shelley életéről

Karácsonyi könyvkavalkád - Év eleji könyvajánló

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.