És mit csinál anya és apa? Az Amíg én oviban vagyok különleges mesekönyv. Főhőse, Berci azon gondolkodik, mit csinál a családja, amíg ő óvodában van. De a kötet illusztrációi és a szöveg ezúttal különböző történeteket mesélnek el. Ezzel pedig arra hívják az olvasót, hogy mindent alaposan megfigyeljen és átgondoljon, a végén pedig egy jót beszélgessen. Révész Emese művészettörténésszel, a nem mindennapi mesekönyv szerzőjével beszélgettünk. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin januári számában olvashatjátok.

Az Amíg én oviban vagyok, igazán különleges könyv, máshogy mesél el egy történetet, mint ahogy azt megszoktuk. Elmondanád, mi adta a könyv ötletét?

Tudni kell, hogy én művészettörténész vagyok, nagyon sok klasszikus mintakép van a fejemben. Emellett foglalkozom illusztráció történettel és kortárs illusztrációval. Az alapvető ötletem, ami egyébként nem teljesen rendhagyó, az volt, hogy úgy meséljek el egy történetet, hogy ugyanazt látjuk, párhuzamos időkben, különböző színhelyeken. Olyan ez, mint amikor egy filmen osztott képernyőn látjuk az eseményeket. A könyv készítésekor engem ez a dramaturgiai kihívás érdekelt. Hogyan lehet bonyolítani egy történetet úgy, hogy különböző színhelyeken látjuk a szereplőket egyazon időben.

Ekkor jött az ötlet, hogy a történet hőse legyen egy kisfiú, aki óvodába jár?

Szerintem valamilyen formában minden óvodás elgondolkodik azon, hogy amíg ő óvodában van a szülei mit csinálhatnak, merre járhatnak, gondolnak-e rá. A történet váza tehát ennyi: mi történik, miközben a kisfiú óvodában van. A mese közös színtérből indul, majd a szálak szétágaznak, végül újra találkoznak. A nagy feladat a részletek kidolgozása volt.

Magyarországon miért számít újdonságnak, szokatlannak ez a könyv?

Itthon még eléggé szétválik az illusztráció és a szöveg. Illetve a kettő akkor van együtt, ha szerzői kötetekről van szó, mint például Dániel András művei. Egyébként általában van egy történet, amelyhez az illusztrátor készít képeket, vagy vannak képek, amelyekhez kell pár sor szöveg. Ehhez képest az Amíg én oviban vagyok esetében én a kiadót már kész forgatókönyvvel kerestem meg. Előre kitaláltam az elrendezést, a dramaturgiát, hogy mikor, mi történjen a képeken. Kitaláltam, hogy a mese egy napról szóljon, egy családról szóljon. Legyen egy közös jelenetük az elején, aztán ágazzon szét a történet, de miközben szétágazik, aközben is legyenek benne egybehangzások, rímelések. A végén pedig, hogy megnyugtatóan lekerekedjék a sztori, a család megint találkozzon a nap végén. A forgatókönyvemben a szöveg is benne volt, és vázlatos leírások a képekről. De itt már eldöntöttem azt is, hogy az apuka legyen szakács, mert érdekes lehet a gyerekek számára betekinteni egy konyhába, az anyuka pedig szemorvos, mert az nem mindennapi foglalkozás, és talán azt is megmutatja a gyerekeknek, hogy egy szemvizsgálattól nem kell félni.

Ekkor kezdődött a közös munka a Pagony Kiadóval?

Igen, a kiadónak tetszett az ötlet. Először is meg kellett találnunk az illusztrátort, ami nem volt egyszerű feladat. Kovács Eszterrel, a Pagony Kiadó főszerkesztőjével, rögtön láttuk, hogy ez a könyv összetett képi kihívást jelent. Én olyan képi világot képzeltem el ehhez a történethez, ami viszonylag reális. Nem fotószerűen realista, de nem is nagyon elvont. Azt szerettem volna, hogy a mindennapi dolgok felismerhetően és részleteikben megjelenjenek a jelenetekben. Ehhez biztos rajztudás, fantázia és kitartó munka is kell. Így esett a választásunk Sipos Fannira, aki már dolgozott korábban a kiadóval. Fanni tud nagyon kedvesen és dekoratívan rajzolni, ugyanakkor igen pontosan, tárgyi részleteiben is kifinomultan. Miután Fannit megtaláltuk, és igent mondott, majdnem egy éves közös munka következett. Ezalatt az idő alatt az én vázlatom alapján elkezdek megszületni a figurák, a színhelyek, a rajzok. Úgy kell elképzelni, hogy szorosan együttműködtünk, kéthetente megbeszéltük min kell módosítani, min kell finomítani.

Ez számomra nagyon érdekes pont: hiszen ez Sípos Fanni számára egyszerre lehetett nagyon kreatív, de kötött munka is.

Igen, ezért van az, hogy az illusztrátor bizonyos értelemben alkalmazott művész. Itt Fanninak alkalmazkodnia kellett nemcsak a könyv méretéhez, hanem az én forgatókönyvemhez, és ahhoz is, hogy ez a mese ovisoknak szól, így a rajzoknak is az ovisok lelkéhez, világához kell igazodnia. Szerencsére Fanni nem érezte úgy, hogy ez a feladat sértené az ő művészi autonómiáját. És természetesen nagyon sok minden rajta múlott. Én mondjuk leírtam, hogy a képen egy kisfiú áll a konyhában a cicájával, de azt Fanninak kellett kitalálnia, hogy milyen legyen az a konyha, milyen színek domináljanak például. A színeknek az egész könyvben nagy szerepe van, és ez is Fanni érdeme. Vizuálisan ez azért jelent nagy kihívást, mert négy párhuzamos történetet kell futtatni egy oldalpáron, úgy, hogy az egyes történetek önmagukban értelmezhetőek legyenek, vizuálisan mégis egy egységet alkossanak. Fanni ezt kiválóan megoldotta. Minden színhelynek/szereplőnek van egy domináns színe. Ezzel érte el azt, hogy elkülönüljenek egymástól a jelenetek, ugyanakkor egyben is jól működjenek. Fanni emellett elképesztően ügyesen csinált képi rímeket, képi megfeleléseket az egyes oldalpárokon. A kedvencem az, amikor mindenki ugyanolyan cicapózban van: az anyuka jógázik, a kisfiú tornázik, az apuka zöldségért hajol le, a cica is a hátát domborítja. Ez abszolút Fanni ötlete volt, ami amellett, hogy megmutatja a könyv koncepcióját, arra is rámutat, hogy az illusztrátor teljes értékű alkotótárs, saját ötletekkel. A szerző és az illusztrátor ötleteinek szintéziséből jön létre egy jó könyv.

A könyv tehát működött volna szöveg nélkül is?

Nagy kérdés volt számomra, hogyha kíséri, akkor milyen szöveg kísérje a képeket. Ódzkodtam attól, hogy leírjam azt, amit látunk a képeken, az úgyis ott van. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez a könyv akkor lesz érdekes, ha a szöveg nem arról szól, amit a képen látunk. Így alakult ki a történet kétpólusú olvasata. A kisfiú elképzelése jelenik meg a szövegben, ami nem egyezik meg teljes mértékben a képekkel. A történet így interaktív játékra hívja a gyerekeket és szülőket, amiben lehet ütköztetni az ellentmondásokat. Ez képolvasási, képértelmezési szempontból is nagyon fontos. Arra készteti a gyerekeket, hogy mélységében, részleteiben „olvassák”, értelmezzék az egyes képeket. Vegyék észre, hogy miben mondanak ellent a szövegnek. Ez a fajta megfigyelés, értelmező tudás a mai hírfogyasztó számára elengedhetetlen, résen kell lenni.

A könyv készítése közben nem merült fel, hogy az ilyenfajta történetmesélés kockázatos lehet?

De, nagyon is! Az utolsó pillanatig bizonytalanok voltunk, hogy az olvasóknak „át fog-e menni”, ez a kettősség. Ezért én tartottam az ismerőseim körében próbaolvasást, amikor már majdnem kész volt a könyv. Kiderült, hogy a gyerekek szerencsére veszik a lapot, nagyon kreatívak. A visszajelzések alapján működik a történetmesélés. A biztonság kedvéért, azért a könyv hátoldalán le van írva, hogy mire kell figyelni, hogyan kell olvasni a könyvet.

Hogyan olvassuk tehát a könyvet?

Én magam, és a könyv többi alkotója nagyon örülnénk neki, ha az Amíg én oviban vagyok beszélgetős könyvvé válna. Irtó fontos dolog a mai világban, hogy szülő és gyerek között legyen meg az a fizikai közelség, az az összebújás, ami a meseolvasással jár. Ilyen alkalmakor pedig az ovis gyerekek rettentő figyelmesen nézik a képeket, hiszen a betűkkel még nem tudnak mit kezdeni, azok csak akusztikai élményt nyújtanak. Nagyon éber és figyelmes képnézők a gyerekek. Mi, a könyv alkotói éppen ezt szeretnénk, hogy a kisgyerek vegye észre a különbségeket. Ez pedig sikerélményt is adhat, hiszen így tulajdonképpen leleplezi kép és szöveg ellentmondásait. Emellett pedig nagyon jó lenne, ha a szülőknek lenne arra ereje az egész napi munka és futkosás után, hogy a mese egy-egy oldala elindítson egy beszélgetést, hogy a családban ki mit csinált aznap, merre járt, hogyan telt a napja, és vajon eszébe jutott-e a többi családtagja. A mai feszített, stresszes életben erről sajnos keveset beszélgetünk.

Számodra megjelenik ebben a történetben a szeparációs szorongás? Vagy ezt csak én láttam bele, mint olvasó?

Tudni kell, hogy én Kárpátalján nevelkedtem tízéves koromig. Ott az egyetlen falubeli oviba írattak be. Ukrán nyelvű óvoda volt, ahol én rettenetesen magányosnak éreztem magam, részben azért, mert nem tudtam ukránul. Pár hét után annyira üvöltöttem minden áldott reggel, hogy anyukám föladta, hogy én óvodába járjak. Mindezt csak azért meséltem el, mert igen, biztosan az én szorongásaim is közrejátszottak abban, hogy kitaláltam ezt a könyvet, bármilyen távoliak is már. De meg is fordíthatom a dolgot. Amikor a fiam kezdett óvodába járni, engem nagyon sokszor foglalkoztatott az, hogy vajon ő éppen mit csinálhat. A szülőnek is lehet egyfajta szeparációs szorongása, hogy mi történik éppen a gyerekével. Ezért is remélem, hogy az Amíg én oviban vagyok jó beszélgetéseket indít el, ami összehozza a szülőket és a gyerekeket.

Kapcsolódó bejegyzés:

Nyugalom, gyertyafény és gyerekkönyvek fordítása – interjú Szabó T. Annával

A bejegyzésben szereplő képet Szollár Vera (Pagony Kiadó) bocsátotta rendelkezésemre. 

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.