Egy anyuka és kisfia belső monológjait ismerhetjük meg a Falaink című regényben. A monológok hol egymás mellett haladnak, hol egymásba fonódnak, de vajon találkozhatnak-e igazán? Tudunk-e változni, őszintébbek lenni egymással? Légrádi Gergely érzékeny, realista és mágikus regényében mindenki magára ismerhet, és megtalálhatja a saját falait. A regény kapcsán a szerzővel valóságérzékelésről, fizikai és lelki falainkról és a képek erejéről beszélgettünk. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin decemberi számában olvashatjátok.

Mi adta kiindulópontot, inspirációt Falaink című regényedhez?

A regény két dologból indult el. Egyrészt abból a kérdésből, hogy a valóságérzékelésünk, ha úgy tetszik, a saját mozink, mennyire relatív, és ebből milyen felelősségünk fakad. A Falaink esetében ehhez a kérdéskörhöz még hozzájött egy konkrét esemény: elmentem az egyik gyermekem szülői értekezletére, amelynek témája az volt, hogy az osztályban egy kisfiú annyira rosszul viselkedett, hogy sok szülő megrettent, esetleg bánthatja a többi gyereket. Ezen a szülői értekezleten az agresszív kisfiú anyukája kifakadt, hogy az ő fia senkinek semmi rosszat nem akar, a külvilág nem is tudja, hogy ők hogyan élnek, valójában senki sem ismeri a dolgok hátterét. Már ott rögtön az anyuka monológja közben azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon ez a kisfiú miért lehet más, mint a többiek. Ez a kisfiú hogyan láthatja a világot? Hogyan látja az anya a saját gyerekét, és hogyan látja a külvilág a gyereket? És itt kapcsolódik be az első témakör, hogy mindenkinek más a valóságérzékelése. Ez a történet, ez az esemény aztán annyira belém ivódott, hogy elkezdtem fölépíteni magamban a kisfiú alakját. Annyit tudtam biztosan, hogy ez a kisfiú valamilyen módon különbözik a társaitól, amelyet a pedagógusok, az osztálytársai és azok szülei is devianciaként dekódolnak, amelytől tartani, menekülni kell. Úgy éreztem, senki sem figyelemmel és megértéssel közelít ehhez a kisfiúhoz. Ugyanis az ilyen helyzetekben a többségi társadalmi konszenzus a védekezés, a félrenézés és a kiközösítés.  Ez volt a regény kiindulópontja.

Kiindulópontod, hogy mindenkinek a valóságérzékelése más a könyv szerkezetében is megjelenik: két belső monológot olvasunk/hallunk, az anyukáét és a kisfiúét.

A két nézőpont fontos volt a könyv megírásánál. De én ezeket inkább szólamoknak nevezném, és ezzel még hátrébb léphetünk, és akkor kiderül, hogy valójában négy-öt szólam van benne a könyvben. Az első a kisfiúé, a második az anyjáé, a harmadik az apjáé, a negyedik a külvilági szereplőké, mint az iskolaigazgató, a pszichológus vagy éppen az anyuka barátnője, az ötödik pedig az olvasóé. Az első két szólam megfogható, „hallható”, hiszen ez maga a regény szövege. Az apáé a hiány szólam, mégis az anya és a gyermek reakcióin, visszaemlékezésein keresztül kiderül, hogy milyen is ez az apa, hogyan viszonyul hozzájuk, mi az ő személyes igazsága, motivációja. A negyedik szólamról is elég sok mindent megtudunk, hiszen kiderül, hogyan reagál a külvilág az anyára és a fiára együtt és külön-külön is. A legfontosabb szólam azonban az olvasóé, hiszen a mű az olvasó által kel életre, sőt, benne él tovább. A regény igazi tétje az, hogy a könyv elolvasása után az olvasó hogyan lép tovább. Hogyan viszonyul a fiához, az anyjához, a barátnőjéhez, a családjához? Mit gondol át, mit tesz másképp, miután letette a regényt. És visszatérve a szólamokhoz: igen, a könyvben szereplő monológok egymás mellett élnek, de sokszor egymásba is kapaszkodnak, akár kimondott szavakat hallunk, akár csak mindenkinek a saját gondolatát. Igazán izgalmas volt számomra írni ezeket a szerepeket, helyzeteket. Mintha helyzetgyakorlatokban lettem volna magam is. Egyrészről jelentős figyelmet és átlényegülést követelt, hiszen éppen az volt a lényeg, hogy ne én szólaljak meg, hanem egy nő és egy gyerek. Másrészről meg kellett találnom a monológok ritmusát, hogy a könyv pergő és izgalmas legyen, ne pedig monoton. De hogy a könyv végül tényleg izgalmas és értékes lett-e, azt csak az olvasók tudják megmondani.

fotó: Rácz Gabi

A történetben sem a kisfiúnak, sem az anyukának nincs neve. Ez egyrészt segíti, hogy belehelyezkedjünk a monológba, másrészt távolságot teremt, hiszen nem tudjuk megszólítani a szereplőket. Izgalmas, feszült kettősség ez.

Szándékosan nincs nevük, de elárulom, rettentő nehéz volt így megírni a regényt. Gondoljunk csak bele, hogy a szülők leginkább a keresztnevükön szólítják a gyereküket, még magukban is, nem úgy, hogy „fiam” meg „lányom”. De a névnélküliség fontos volt, pontosan a behelyettesíthetőség miatt, hogy mindenki magára ismerjen, de legalább elgondolkozzon a kapcsolatain, a falain, bármely okból is építette őket maga és a szerettei köré. Ha pedig hátra lépünk néhány lépést, ez a könyv is a szeretetéhségről, és az elismerés iránti vágyról szól, hiszen végtére is mindannyian azt várjuk, hogy szeretve legyünk, és hogy szerethessünk.

És ha már szeretet és elismerés: számodra mit jelent az apa szobája a történetben? Az anya is, és a kisfiú is teljesen másként viszonyul hozzá, és ez nagyon fontos a történetben.

Anélkül, hogy túl sok mindent elárulnánk a történetből, annyi elmondható, hogy az anya számára a szoba az el nem végzett gyászmunka helyszíne, hiszen ő várja vissza, nem is a gyermeke apját, hanem a társát, élete férfiját. Éppen ez számára a nehéz, ezért nem akarja „elengedni”, azt a szobát. A kisfiú számára viszont a szoba egy szentély, ahol az apjával - a maga módján - kapcsolatot teremthet, a szagok, a képek, a személyes tárgyak segítségével. Mindketten másra használják az adott teret, másnak akarják tudni ezt a szobát. Ebben a szobában pedig van egy fal, amelyről most csak annyit árulnék el, hogy ez a fal egyszerre véd, de el is választ. Így lesz ez a szoba tulajdonképpen egy mágikus realista világ. És ki tudja, talán ez az a világ, ahol egyszer végre egymásra találhat anya és fia…

Tényleg ne áruljunk el sok mindent a jövőbeni olvasóknak, de azért egy kicsit mesélnél a könyv címéről? Hiszen ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább bomlik ki, hogy mennyi mindent jelenthet az, hogy Falaink.

Úgy gondolom, hogy számos fal lehet, és a szónak számos átvitt értelmű jelentése meg is jelenik a regényben. Szerintem akkor működik jól ez a cím, ha a „fal”-nak épp az az értelme erősödik meg az olvasóban, ami az ő életében éppen fontos, amire ő rezonál. És persze akkor, ha megfelelően kapcsolódik a regényhez, a történethez.

Ami a fal, falaink mellett számomra még nagyon erőteljes volt a könyvben, az a rajzok és az alkotás szerepe.

Nagyon sok embernek, aki valamilyen mássággal él, nem feltétlenül fogyatékkal élő, de valamilyen módon eltér attól, amit normálisnak tekint a többségi társadalom, annak valamilyen érzéke kinyílik. Valamiben sokkal nagyobb tehetséget mutat, mint az átlag. A regényben ilyen a kisfiú vizuális készsége vagy éppen kifinomult szaglása. De a rajzoknak azért is van fontos szerepe a regényben, mert a rajzban, képzőművészetben sokkal inkább kitudjuk fejezni gondolati sokszínűségünket, mint szavakkal. Kihívásokkal teli vállalkozás volt behozni a regénybe a rajzot, mint kifejezésmódot. A képzőművészetben számos szimbólum egyetemesebb, érthetőbb és tisztább, ha úgy tetszik összetettebb, mint amit szavakkal el tudunk mondani, ki tudunk fejezni. Emellett a rajz a regényben jellemfejlődést is mutat, hiszen például az anya ott áll a kisfia rajza előtt, és rájön végre: lehet, hogy ő nem azt látja a képen, amit látnia kellene. Nem azt érzékeli, amit a fia el akar ezzel a rajzzal mondani, amit érez. És máris megint ott tartunk, hogy mindenki másképp érzékeli a valóságot. Számomra emellett izgalmas próba volt, hogy elmondható-e egy könyvben hitelesen és izzadságmentesen az, amit valaki egy képen lát, pontosabban érez és átél. Próbát tettem arra, hogy szavakba öntsem azt, amit valaki a rajz azáltal mesél el, amit a képzőművészet segítségével fogalmaz meg. Egyúttal kíváncsi voltam, hogy át tudom-e adni azt az őszinteséget és hitelességet, amelyet a rajzolás, mint ősi és egyetemes kifejezésmód könnyedén felmutat. Arról nem beszélve, hogy a regény egyik legfontosabb és legösszetettebb rajza épp egy falon készül el, amely úgy a kisfiúnak, mint az anyjának meghatározó élmény lesz. Abban pedig csak bízhatok, hogy az olvasók is így „olvassák” majd a falon lévő rajzot és persze magát a Falaink című regényt.

Kapcsolódó bejegyzések:

Hallásvédelem és hallásnevelés - interjú Dr. Gáborján Anita audiológus szakorvossal

Boldogság és szerelem a B oldalon - interjú Jakupcsek Gabriellával

A bejegyzésben szereplő portréképeket és hivatalos borítófotót Légrádi Gergely bocsátotta rendelkezésemre. Az első kép saját fotó.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

fotó: Zoltai András

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.