Definíciója szerint a mozaikcsalád egy olyan újraformálódott közösség, amelyet az egyik szülő és gyerekei alkotnak az új partnerrel, akinek esetleg szintén van már gyermeke. De a (mozaik)család természetesen több mint puszta definíció. Ezt mutatja meg a Családi kirakós című könyv. Tizennyolc történeten keresztül meséli el, milyen sokféle lehet az a közösség, amelyet családnak tekintünk. Az interjúalanyok - köztük Ábel Anita, Kovács Patrícia és Szabó Simon színészek, Hadas Kriszta és Kun Zsuzsa újságírók, Sárközi Ákos séf - több nézőpontból, őszintén mesélnek szerteágazó családjaikról, kudarcaikról, aggodalmaikról, örömeikről és sikereikről. A Családi kirakósról Megyeri Zsuzsanna pszichológus-családterapeutával, a kötet szerzőjével beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin októberi számában olvashatjátok.

A könyvedben 18 történet található. Kezdettől fogva ennyit terveztél, vagy ez a könyv készítése közben alakult?

A HVG-vel régóta kapcsolatban vagyok, dolgoztam szerkesztőként a kiadó egyik lapjánál, a HVG Extra Pszichológiába pedig évek óta rendszeresen írok. Pár éve, egyszer megkérdezték, nincs-e kedvem könyvet írni. Ekkor én írtam egy listát azokról a témákról, amelyeket szívesen kifejtenék könyv formájában. Ebben a listában volt benne a mozaikcsalád téma is. Mire munka mellett lett időm leülni könyvet írni, addigra a fejemben már volt pár történet, amelyekről úgy gondoltam, hogy érdekesek és érdemesek arra, hogy megírjam őket. De ahogy elkezdtem mesélni embereknek, hogy milyen könyvön dolgozom, egyre több történet jött elő. Egyre nőtt azoknak az embereknek a száma a környezetemben, akikről kiderült, hogy mozaikcsaládban élnek, méghozzá nagyon érdekes felállásban. A kiadóval együtt úgy gondoltuk, hogy ez a terjedelem, ez a 18 történet az, amely elég színes, elég sokféle módját megjeleníti a mozaikos együttélési formának. Meg kell, hogy mondjam, a könyv még színesebb is lett, mint ahogy én eredetileg elgondoltam, mert az egyik történet „behívta” a másikat. Szerintem így lett kerek.

A könyv előszavából kiderül, hogy téged a téma személyesen is érint, hiszen magad is mozaikcsaládban nőttél fel. Adott számodra valami pluszt a könyv megírása, a saját tapasztalataid mellé?

Számomra a saját történetem már összeállt, letisztult. Sokszor, sokaknak elmeséltem már, hogy az én mozaikcsaládom milyen. A könyv írása során az fogalmazódott meg bennem, hogy óriási tiszteletet érzek azok iránt, akik mozaikcsaládban élnek. Nagyon nehéz összehangolni egy szerteágazó, többszereplős családot, még akkor is, ha vér szerinti szülők és vér szerinti gyerekek alkotják. Abban az esetben, ha ez bonyolódik és bővül, akkor még többet és még gyakrabban, még több tapintattal kell egyeztetni és szervezni. A könyvből is kiderül, hogy van, aki erre született, és remekül össze tudja hangolni a családját, más pedig sokat küszködik egy hasonló helyzetben. Szóval, én magam is mozaikcsaládba születtem, felnőttként pedig megalapítottam a saját mozaikcsaládomat, hiszen elvált emberhez mentem hozzá, akinek már volt két gyereke. Úgy tekintettem rá, hogy ez az élet velejárója, ezt kell megoldanunk. Miközben mások történeteit hallgattam, arra jöttem rá, hogy „úristen, mennyiféle helyzet, kihívás van még azonkívül, amit én megéltem”. Az elmesélt történetekből megtapasztaltam, hogy hány ponton dőlhetnek a dolgok, hány ponton veszítheti el az egyensúlyát az ember egy mozaikcsaládban. Rájöttem, hogy én szerencsés vagyok, viszonylag könnyedén „megúsztam”. Az viszont biztos, hogy egy mozaikcsalád építése, az, hogy más gyerekét neveled, vagy a te gyerekedet neveli más, új szereplők lépnek be, iszonyú nagy energiát követel. A vér szerinti család építésének többszörösét. De nagyon kreatívan, „halált megvető bátorsággal” csinálják az emberek, én azt látom. Az egyik történetnek az a címe, hogy Békésen átkelni egy aknamezőn. Ott is azt fogalmazza meg az elbeszélő, hogy mozaikcsaládban élni nagyon nehéz vállalkozás, gyakran elbukunk, de nem lehet mást tenni, föl kell állni és menni kell tovább.

A könyvben szereplő történetek valóban sok nehézséget megmutatnak, mégis mindegyiknek pozitív kicsengése van. Tudatos koncepció volt, hogy pozitív történeteket ossz meg?

Meg kell mondanom, magamból indultam ki. A könyvhöz az első inspirációt a saját történetem adta, illetve a környezetemben élő emberek, akiknek hasonló sztorijuk van. Az én tapasztalatom szerint a mozaikcsaládnak rengeteg pozitív hozadéka lehet. Nekem az, hogy mozaikos a családom, új, másféle mentalitást, közeget mutatott meg és hozott be az életembe. Színesebbé vált tőle az életem. Egy mozaikcsalád létrejötte nyilvánvalóan veszteség is, de én azt kevésbé tapasztaltam meg. Illetve csak onnan tudom, hogy látom másokon. Én azt élem meg, és a környezetemben lévő emberek is azt élik meg, hogy egy mozaikcsalád nagyon színes, izgalmas, szerteágazó. Ez a kiindulópont, ahonnan elindult a gondolat, hogy írok egy könyvet. A másik indítópont pedig az volt, hogy a mai korunkban már egyre kevesebbszer történik meg az, hogy egy pár összeházasodik, élete végégig együtt marad, és együtt neveli a gyerekeket. Elég hacsak arra gondolunk, hogy ma már sokkal tovább élünk és vagyunk aktívak, mint száz évvel ezelőtt, több kapcsolatunk van, amibe akár több házasság is belefér, még ha ez esetleg nem is hangzik valami jól. Azt akartam a könyvben bemutatni, hogy a mozaikcsalád nem jó vagy rossz, egyszerűen csak van. Próbálkozunk, hogy jól működjön. Nekem összejött, ami nem feltétlenül az én érdemem, sőt azt gondolom, sokkal többet köszönhetek a szerencsének és a család többi tagjának, vagy a jó konstellációknak, de azt hiszem, másoknak is sikerülhet. Ahogy a könyv bevezetőjében egyébként írtam, tudom, hogy vannak olyan mozaikcsaládok, ahol valaki nagyon súlyosan sérül. De az ilyen történetek nem hiszem, hogy segítenének abban, hogy valaki erőt merítsen vagy tapasztalatot gyűjtsön. Az, hogy egy mozaikcsaládban meg is lehet sérülni az egy másik, teljesen más könyv témája lehetne. Ezzel a könyvemmel most perspektívát szeretnék nyújtani. Megmutatni azt, hogy hogyan lehet egy mozaikcsaládot viszonylag jól működtetni.

Ezek után adja magát a kérdés: a Családi kirakóst segítőkönyvnek szántad?

Szerintem minden történet, minden jó történet gyógyít és segít, és itt most a jó alatt nemcsak azt értem, hogy jól van megírva, hanem hogy van benne bonyodalom, feszültség, feloldozás és valamiféle rend. Ugyanúgy, mint egy jó regényben vagy egy jó mesében. Azt gondolom, az én könyvemben jó történetek vannak. Van bennük minden egy kicsit az életből, és ahogy a mesék is, ezek a történetek is valahogy rendet teremtenek, rend alakul ki bennük a végén. Nem olyan, mint amilyen az elején volt, de olyan, ami tanulságokkal szolgál. Számomra ezek a történetek életmesék. Az életünk története cirkuláris, hol egy sötét erdőben vagyunk, hol egy tisztáson. Azt hiszem, nem érdemes a sötét erdőből nézni rá. Inkább a tisztásról tekintsünk az erdőre, mert onnan tisztábban is látunk.

Technikailag hogyan készült a könyv? Interjúkat készítettél, és te leírtad a történeteket, vagy volt, aki írásban „beadta” a történetét?

Minden esetben interjút készítettem, élő beszélgetéssel, majd én leírtam a történetet. Egy-másfél órás beszélgetések voltak ezek, de volt, akivel két órát is beszélgettem. Az egyes szám első személyű megfogalmazás mellett azért döntöttem, mert így lett személyes, és a lényeg éppen az, hogy a történet szereplője magáról mesél. Ez hatalmas bizalom a könyvben szereplők részéről, mert azzal, hogy én írtam le a történetet a nevükben, megengedték, hogy az „én számból szóljon”, amit ők mondtak. Ez néha sok egyeztetéssel, újraírással járt, de megérte, mert sikerült megtartanom minden szereplő egyedi stílusát, egyéniségét és azokat a hangsúlyokat a történetükben, amelyeket ők akartak megmutatni.

Van már új témád, új ötleted, amiről mesélhetsz?

Ahogy beszélgetésünk elején említettem, egész listám van, hogy miről szeretnék írni. A következő téma, ami nagyon érdekel, szintén a családokkal kapcsolatos, a más család témája. Tulajdonképpen egy másik szintre lépve a mozaikcsalád után, olyan formációkat szeretnék vizsgálni egy következő könyvben, amely formációk már végképp nem férnek bele a hagyományos családmodellbe. Gondolok itt például azokra közösségekre, akik magukat családnak tekintik, valamilyen formában szövetséget alkotnak, de nem élnek együtt. Vagy egynemű pár alkotja a családot. Vagy a családban született kisgyerek béranyától származik, vagy éppen bérapától. Vagy valaki hagyományos értelemben sosem alapít családot, de állatokat fogad be, és velük él. A család fogalmát egészen tágra kibővíteném. Minden olyan felállást szívesen bemutatnék, ahol a tagok magukat családként definiálják, de a közgondolkodás vagy az állam nem biztos, hogy őket családnak tekinti. Nem a család jogi definícióját, hanem mindazokat az együttélési formákat szeretném bemutatni, amelyeket az élet megteremt.

Kapcsolódó bejegyzés:

„Segítséget kérni nem ciki” - interjú Szlankó Violával, az UNICEF Magyarország gyermekvédelmi igazgatójával

A bejegyzésben szereplő portréképet Megyeri Zsuzsanna bocsátotta rendelkezésemre. A könyvről készült kép saját fotó.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.