A gyerekek elkerülhetetlenül találkoznak olyan témákkal, mint a tartós betegség, a bántalmazás, a függőség, a szegénység, a válás vagy a médiában megjelenő erőszak. És joguk van ahhoz, hogy információhoz jussanak ezekkel a témákkal kapcsolatban. De hogyan beszélgethetünk velük ezekről a kényes témákról, amelyekről még a felnőttek is nehezen beszélnek? Peer Krisztina gyermek-szakpszichológussal és Kele Fodor Ákos költővel, a Kibeszélő – kényes témák gyermeklélektana című könyv szerzőivel beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin februári számában olvashatjátok.

 A Kibeszélő összetett és izgalmas könyv, hogyan jött az ötlet a megírásához?

Krisztina: Az ötlet tőlem jött, mert a praxisomban elég gyakran találkozom azzal, hogy a szülők azzal a kérdéssel fordulnak hozzám, bizonyos témákról hogyan lehet beszélgetni a gyerekekkel. Például: hogyan mondják el azt, hogy a nagypapa kórházban van, és már nem fog hazajönni, mert meg fog halni. Több olyan esettel találkoztam, amikor öngyilkosság történt a családban. Hogyan lehet ezt elmondani egy gyereknek? Pszichológusként fontosnak gondolom, hogy a szakma nyelvét érthetővé tegyük, és eljuttassuk az emberekhez, ezzel is segítsünk. Muszáj akár társadalmi kérdésekben is megszólalnunk. Olyan kérdésekben, akár prevenciós céllal, amelyek a szülőket foglalkoztatják. Ez volt tehát a könyv kiindulópontja. Ákossal egyébként van már egy közös könyvünk a Megálmodtalak. Így már tapasztalatból tudtam, hogy jól tudunk együtt dolgozni. Nem mondom, hogy nincs néha feszültség, de alapvetően gördülékenyen megy a közös munka. Nagyon jó ez a forma, hogy a pszichológiai bevezetőt követik a versek. A pszichológia útmutatóként szolgál, a versek pedig eszközt adnak az olvasó kezébe. A versek a szülők számára is kapaszkodóként szolgálhatnak, hiszen nemcsak a gyerekeket, a szülőket is szerettük volna megszólítani ezzel a könyvvel.

De Ákos, gondolom, nem úgy kapcsolódtál bele a folyamatba, hogy konkrétan megvolt a feladat, hogy „írjál három verset a szegénységről”.

Ákos: Ellenkezőleg, pontosan így zajlott. Leültünk, és megbeszéltük, hogy egy adott témához mely résztémákat lehetne feldolgozni versben. Kriszti szövegei már megvoltak, azokból kigyűjtöttem, hogy mik azok a gondolatok, amelyekhez hozzá lehetne rendelni egy egész költeményt. Vannak a könyvben olyan funkcionális versek is, amelyekben el kell hangoznia bizonyos szavaknak, tételmondatoknak, mert akkor válik eszközzé egy vers, akkor segíthet, ha egy adott kifejezés ténylegesen megjelenik benne. Egyébként éppen ezért volt könnyű Krisztinek rávennie engem, hogy írjuk meg együtt ezt a könyvet. Nem érdekelt volna a feladat, ha csak úgy a levegőbe írok verseket. Ez az alkotói folyamat viszont komoly fejtörő volt, konkrét és komplex kihívás.

A könyv illusztrátora, Máray Mariann hogyan kapcsolódott be az alkotói folyamatba?

Ákos: Mi az elejétől fogva kifejezetten Mariannt szerettük volna fölkérni a feladatra. Ismertük és szerettük a munkáit, éreztük, hogy nem ijed meg a sötétebb tónusoktól, az érzelmektől, tragédiáktól és a humortól sem.

Krisztina: Abszolút együtt dolgoztunk. Mariann-nal nagyon jól lehetett a könyvben felmerülő kérdésekről beszélni. Őt is inspirálta a szöveg és a versek, a művészi elgondolásai pedig nagyon illettek ahhoz a világhoz, amit mi szerettünk volna megjeleníteni. Mert természetesen az illusztrációknak is funkciója van. Az volt a célunk, hogy a képek erősítsék a szöveget. És természetesen az is fontos volt, hogyha ezt a könyvet gyerekek veszik kézbe, akkor egy színes könyvet olvashassanak, még akkor is, ha megjelennek benne borongós képek, sötét hangulatok. Mariann ezt nagyon jól oldotta meg. Én nagyon szeretem az illusztrációit, és igazán jó volt vele együtt dolgozni. Megemlíteném még, hogy a kötet szerkesztője Mészáros János, aki ugyanúgy a csapat aktív tagja volt. Például az ő ötlete volt, hogy legyen egy bevezető vers, amelyben elmondjuk, hogy miről fog szólni a könyv. Emellett gondosan és jól nyúlt az én szövegeimhez is.

Peer Krisztina (fotó: Mizik Marcell) és Kele Fodor Ákos (fotó: Méhes Károly)

Hogyan döntöttétek el, hogy milyen témák kerüljenek a könyvbe?

Krisztina: Ahogy már említettem, a kiindulópontot a praxisomban megjelenő kérdések adták. De természetesen vannak a könyvben olyan témák, amelyek a munkám során nem annyira jelennek meg, de úgy gondoltuk, hogy társadalmilag fontosak. A fogyatékossággal élők kérdése például nem nagyon jelenik meg a praxisomban, de a társadalom nem mehet el mellette.

Ákos: Más megközelítésben még azt tenném hozzá, hogy mi ezt egy prevenciós könyvnek szántuk, ez pedig eleve kizár bizonyos témákat, és funkcionálissá teszi a könyvet. Nézzük például a médiában megjelenő erőszak kérdését. Hál’ Istennek ma Magyarországon kevés gyerek lesz gyilkosság szemtanúja, ezért erről a témáról preventív módon írni morbid lenne és aránytévesztés. A médiában viszont bármelyik gyerek pillanatok alatt láthat erőszakot, ezért erről fontos, hogy írjunk. Ugyanígy, a mai magyar valóságban egy gyerek szegénységgel minden sarkon találkozik, írnunk kellett róla. A függőséggel minden család találkozik, írnunk kellett róla.

Krisztina: Ákos gondolatához csatlakozva: a gyerekeket körbeveszi egy világ, a világunk, és ettől nem elzárni vagy megóvni kell őket, hanem segíteni kell nekik, hogy ezzel a világgal találkozzanak. Ha egy gyereknek van élménye, tapasztalata, beszélgetnek vele, akkor nem lesz olyan furcsa számára, ha találkozik egy kényes kérdéssel. Fel tudjuk vértezni a gyerekeket, akár csak azzal, hogy nyugodtan fordulhatnak a szülőhöz, mert ez egy olyan kérdés, amiről bátran szabad beszélni.

Ha valaki szeretne otthon kényes kérdésekről beszélgetni a gyerekével, akkor hogyan használhatja ezt a könyvet? Ti mit ajánlotok?

Krisztina: Amikor ezt a könyvet kinyitják, valahogy úgy képzelem el, ahogy a munkámat is végzem: a szülő kompetens, rengeteg dolgot el tud dönteni. Nekünk nem feltétlenül kell megmondanunk, hogy hogyan kell ezt a könyvet használni. Az biztos, hogy ezt a könyvet nem kell rögtön elejétől a végéig felolvasni egy kisgyereknek, az bizony tömény lenne. Lehet ugrálni a fejezetek között, és ideális esetben, a szülő előre elolvassa, hogy mit is akar megbeszélni a gyerekével. Természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy mivel „érkezik” a gyerek. Ha a pékség mellett minden reggel ott ül egy bácsi, és kéreget, a könyv segíthet, hogy a szegénységről beszéljünk. Én egyébként szeretném, ha úgy is lehetne forgatni a könyvet, hogy egyszerűen csak a verseket elolvassuk belőle, pont úgy, ahogy mesét olvasunk föl. Utána nem is kell beszélgetni, egyszerűen csak találkozzon a gyerek a verssel.

Ákos: Arról is tegyünk említést, hogy ezt a könyvet nemcsak szülők, hanem gyerekkel foglalkozó szakemberek, óvónők, tanítók is olvashatják. Kaptunk is már visszajelzéseket, hogy jól tudják használni. Ők akár arról is beszélgethetnek a gyerekekkel, hogy ez a könyv arról szól, hogy hogyan beszélgessünk.

Egyébként mennyit beszélgetünk ma a gyerekekkel? A Kibeszélőből az derül ki, hogy a gyerekkel nyíltan és őszintén beszélgetni kell.

Krisztina: Ez egy nagyon fontos gondolat, amit mondasz. Nagyon triviálisnak tűnhet, hogy beszélgessünk a gyerekekkel. De aztán mindig megijedünk, hogy hogyan, milyen életkorban, miről szabad. Ha van a könyvünknek üzenete, akkor az az, hogy a nulladik ponttól, a születéstől fogva kell beszélgetni a gyerekkel, nincs életkorhoz kötve, és mindenről lehet, mindig. Természetesen a kisgyerek kognitív fejlődését és érzelmi állapotát figyelembe véve. Nagyon gyakran találkozom azzal, hogy a szülő azt gondolja, ha nem mutat meg dolgokat vagy nem beszél valamiről, akkor azzal fogja biztosítani, hogy a gyerek nem sérül, és egészségesen fejlődik. Valódi jó szándékkal meg akarja óvni a gyerekét. Azonban pont az ellenkezőjét éri el, mert nem ad eszközöket a gyerek kezébe, hogy később majd ő is meg tudjon küzdeni az adott szituációval. Például a szülő nem mutatja ki a szomorúságát, nehogy a gyerek úgy érezze, hogy valami baj van. Pedig pont az lenne a lényeg, hogy ne csináljunk úgy, mintha nem történt volna semmi. Mutassuk ki az érzelmeinket, és beszélgessünk róluk.

Ákos: Ami még nagyon fontos, hogyha a gyerekek kérdeznek, akkor ne térjünk ki, mindig válaszoljunk.

Milyenek a visszajelzések a könyvről?

Krisztina: Többféle visszajelzés érkezett már. Kaptam például fényképeket, hogy olvasni már tudó alsótagozatos gyerekek olvassák a könyvet, nézegetik a képeket, ez nekem nagy öröm. A szakmai visszajelzések is pozitívak, kollégák biztosítottak róla, hogy a könyv helytálló, ami számomra nagyon fontos. Érdekes módon több irányból érkezett visszajelzés a fogyatékosságról szóló fejezetről. Többen mondták, hogy tapintatból nem akartak eddig kommunikálni, mondjuk a játszótéren, olyan szülőkkel, akiknek sérült gyerekük van. Nem tudták, hogy mit mondjanak, vagy hogy a saját gyereküket hogyan vezessék be egy ilyen helyzetbe, de a könyv útmutatót adott nekik.

Van esetleg új közös ötletetek? Lehet, hogy írtok még együtt könyvet?

Ákos: Kriszti el tudja képzelni, én nem!

Krisztina: (nevet) Ez örök téma nálunk! Inspirációm van új könyvre, csak időm nincs. Ha Ákos mondaná, hogy lát benne fantáziát, akkor én szívesen csinálnék egy kamaszokról szóló könyvet. De egyelőre örülünk, hogy a Kibeszélő megjelent, és sokaknak segíthet.

Kapcsolódó bejegyzés:

„Mária még évtizedes távlatból is ragyog” - interjú Almási Csabával, a Szepes Mária Alapítvány elnökével

A bejegyzésben szereplő képeket Peer Krisztina és Kele Fodor Ákos bocsátotta rendelkezésemre. 

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

fotó: Mizik Marcell

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.