Kedves Kihagyhatatlan Olvasók! Ma van a Föld Napja, ezért is nagy öröm számomra, hogy megoszthatom Veletek Mrena Juliannával készült beszélgetésemet, amelynek nyomtatott változatát a Baba Patika magazin áprilisi számában olvashatjátok. Mit tehet a lajhárcsalád, ha a kislajhár egyszer csak nem akar elaludni? Lehet, hogy a lajhárok általában csak lógnak bambán, de közben annyi minden történik! Ez a mese bizony életteli és izgalmas. A kislajhár kapcsán Mrena Julianna szerzővel arról is beszélgettem, mennyire fontos, hogy verses meséket halljanak a gyerekek, és hogy az sem árt, ha ezeket a meséket a szülők is élvezik.

fotó: Németh Zoltán András

A lajhárok nagyon népszerűek. Lassúságukban, nyugalmukban van valami nagyon vonzó. Téged mi inspirált, hogy lajhárról szóljon a mese?

Spontán született az ötlet. Szeretem persze a lajhárokat, de úgy általában az állatokat is. Gyerekkoromban állatkertet akartam nyitni a házunk udvarán, álmodoztam róla, hogy milyen lenne, ha élnének ott kecskék, tigrisek, elefántok, majmok, jegesmedvék, papagájok, és igen, lajhárok is. Meg nagyjából a földkerekség minden állata. Amikor a kisfiamnak kezdtem altatásnál mesélni, csak úgy rögtönözve, mindenfélét kitalálva (azt hiszem, ez sok szülőnek ismerős), sokat meséltem állatokról is persze. Egyik este aztán talán épp mert akkoriban nagyon nehezen érkezett az álom, mesélni kezdtem egy kislajhárról, aki nem akart elaludni. Akkor még csak az volt a lényeg, hogy mondjam, mondjam a magamét, amíg gyerek végre elalszik, de aztán elgondolkoztam. Tényleg, mi van akkor, ha a világ egyik legnyugisabb, legtöbbet alvó állata nem alszik? És vajon miért nem alszik?... úgy éreztem, kell erre valami igazán jó magyarázat. És akkor megérkezett a válasz: ha egy lajhárgyerek nem alszik, akkor lehet, hogy azért nem alszik, mert nem is kell neki aludni. Talán van valami, amit nem tudunk… többet sajnos nem árulhatok el, hogy ne lőjem le a poént azoknak, akik még nem ismerik a könyvet.

Számomra ez egy nagyon vibráló, ritmusos, ötletes mese. Az elejétől fogva biztos volt, hogy versben írod meg?

Igen, ez teljesen egyértelmű volt. Nekem a vers zeneisége már kiskoromban is nagyon fontos volt, rengeteg verses mesén nevelkedtem, sokat fejből is tudok. Szépirodalmi pályám is verseskötettel indult, bár azóta prózát is írok. Nekem tehát a versírás “alap”, még akkor is, ha nem mindig ezt a formát választom. Hogy miért is lett a kislajhár verses mese? Akkor ez a döntés csak úgy magától jött, de utólag azt mondom, egyáltalán nem véletlenül. Azt gondolom, a verses mese olyasmi, ami minden gyereknek úgy kell, mint a vitamin. Vagy a csoki. Vagy mindkettő.

Számodra milyen pluszt ad ehhez a meséhez a verses forma?

Játékosságot, karaktert, a ritmus élményét, a szavak örömét. De nem kifejezetten ehhez a meséhez. Természetesen ezt a sztorit is meg lehetett volna írni prózában, akár hosszabb terjedelemben is. Lehetett volna belőle több fejezetből álló gyerekkönyv simán, és mivel az alapötlet “működik”, biztosan klassz lett volna az is. Sokféleképpen meg lehet valamit írni nagyon-nagyon jól. Sőt, szavak nélkül, csupa képpel is csodálatosan át lehet adni egy történetet. Ugyanakkor én azt gondolom, hogy a verses mese egy méltatlanul hanyagolt forma, ami (hogy egy kicsit tudományoskodjak) elképesztően fejleszti a gyereket. Szinte mindenki hallott már a zene terápiás hatásáról… nemcsak az érzelmeinket, lelkiállapotunkat befolyásolja kedvezően, segít a stressz oldásában, a szorongások leküzdésében, hanem segít a tanulásban, támogatja a beszédfejlődést, olyan területeit stimulálja az agynak, amelyekhez a verbális kommunikáció nem ér el. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy a vers tulajdonképpen szavakba öntött zene. A rím, a ritmus, még dallam nélkül is zenél, erről könnyű meggyőződni, ha idegen nyelvű verset hallgatunk. Akkor is élmény, ha nem értjük a szavakat. Arra akarok kilyukadni, hogy egy beszélni tanuló kisgyermek számára egyrészt izgalmasabb egy dallamos szöveget hallgatni, másrészt teljesen másképp fejleszti, mint a próza. Különösen fontos ez azoknál a gyerekeknél, akiknek a beszédfejlődése valamilyen okból lassabban zajlik. Az én kisfiam például bilingvális környezetben tanult beszélni, az óvodában csak német szót hall, itthon csak magyart. Persze ez picit nehezítheti a folyamatot. És egyértelmű volt kezdettől, hogy a verses mesés altatás mennyire jó neki. Amikor még alig pár szót értett csak, akkor is élvezte már az “esti hangfürdőt”. És ahogy egyre idősebb lesz, és egyre okosabb, úgy bomlanak ki előtte egymás után egy-egy mese rétegei, a képes beszéd, a szójátékok, a viccek. Ezért azt gondolom, egy verses mese tulajdonképpen megunhatatlan. Én se untam soha mondjuk a Három nyulakat Zelk Zoltántól, még felnőttként is élvezet. A kisfiam is már évek óta hallgatja a kedvenceit, van, hogy több hónapig kéri minden este ugyanazt. Nem csak az én meséimet, de azokat is. Ja, és még valami: nap nap után altató szülőként pontosan tudom, milyen fontos, hogy a szülő is örömét lelje a mesékben, különben kínszenvedés lenne elmondani, felolvasni újra meg újra ugyanazt… és bizony a gyerekek szeretik a kedvencüket egymilliomodjára is elmeséltetni. Úgy gondolom, egy jó verses mese a szülőt is szórakoztatja.

Miközben álmos lajhárokról olvashatunk Szert-Szabó Dorottya buja, színes gyönyörű rajzait láthatjuk. Együtt dolgoztatok, részt vettél a folyamatban, ahogy a rajzok készültek?

A kreatív folyamatnak természetesen része volt a közös gondolkodás is, de már csak az utolsó fázisban. Azt gondolom, meg kell adni az illusztrátornak azt a szabadságot, hogy a képi világot megteremtse előbb önmagában, aztán a vázlatkönyvében. Onnantól, hogy elvégeztem az utolsó simításokat a kéziraton, és átadtam a kiadónak, az már nemcsak az enyém: benne van a szerkesztő, Grancsa Gergely munkája is, Dorottya pedig színes mesekönyvvé varázsolta azt, ami addig csak szavakban létezett. Az első tervek elkészülte után kapcsolódtam be újra a folyamatba, és rögtön éreztem, hogy micsoda csoda születik. És bizony nem volt könnyű dolga Dorottyának, hiszen a sztori sajátossága, hogy gyakorlatilag nem történik benne semmi. Mármint persze történik, de a szereplők nem nagyon mozognak. “Csak lógnak együtt kissé bambán”, és eközben zajlanak az események, ha lehet így fogalmazni. Ezért bizony nem volt könnyű feladat ezt a könyvet vizuálisan mozgalmassá, izgalmassá tenni. És hát csak nézd meg, már a borító is milyen életteli. Minden oldal tele van felfedezni valókkal, vicces kis részletekkel, ami rettentően fontos, különösen azoknak a kis olvasóknak, akik még nem ismerik a betűket, vagy csak barátkoznak a szavakkal.

Van olyan jövőbeni ötleted, amiről mesélhetsz már?

Rengeteg ötletem van, és több minden is készül egyszerre, habár nagyon-nagyon lassan, mondhatni lajhár-tempóban. Néha nemcsak az a kihívás, hogy anyaként időt szakítsak az írásra, hanem az is, hogy kitartsak egy ötlet mellett, és ne akarjak egyszerre három dologba kezdeni. Ami még nem készült el, arról nem szívesen beszélek. Viszont, ha minden jól megy, nemsokára megjelenik az új könyvem, amelynek a szövege már végleges. Ez is verses mese, bár a témája egész más, nem lajhár, még csak nem is állat, nem is élőlény. Egy nagyon csúnya és hordhatatlan fél pár zokniról szól. Hát ez elsőre nem hangzik valami izgalmasan, ugye? De biztos lehetsz benne: ha elolvastad a sztorit, soha többé nem fogsz úgy nézni egy páratlan zoknira se, mint azelőtt.

 Kapcsolódó bejegyzés:

Ha tudjuk, mi zajlik belül, az magabiztosságot ad - beszélgetés Vibók Ildi biológussal

A bejegyzésben szereplő képeket Mrena Julianna és a Pagony Kiadó bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.