A blog 10. születésnapja alkalmából ezúttal Csillával és Kingával fogtam össze. Közösen írtunk Sarah Perry Az essexi kígyó című regényéről, és az abból készült sorozatról. Három eltérő vélemény, három izgalmas írás. Fogadjátok szeretettel!

Bori

Új tollakat kaptam a minap, a kéket ki is próbálom rögvest, írok valami újat. Az essexi kígyót, Sarah Perry angol írónő második regényét ebben a percben fejeztem be. Az először 2016-ban megjelent regény (amely magyarul 2017-ben látott napvilágot, a XXI. Század Kiadó gyönyörű gondozásában) modern, friss szemlélettel mutatja be a viktoriánus kori Angliát. Szereplői mindannyian szembe mennek a korról alkotott általános elképzelésinkkel: nincs bennük álszemérem vagy félénkség, sem képmutatás. Bátran és szenvedélyesen lépnek fel az életüket gúzsba kötő szokások ellen.

1893-ban járunk, Londonban. A történet főszereplője Cora Seaborne, egy frissen megözvegyült asszony, aki nagyon fiatalon ment férjhez. Egész eddigi életét aranykalitkában élte, napjait férje birtoklási vágya és kegyetlensége határozta meg. De most kiszabadult, és szeretné megtudni, milyen is ő valójában. Kopott tweedkabátban, otromba férficsizmában, kócosan jár, és a földet kémleli. Cora mindig is vonzódott a földben rejlő ősi titkokhoz, a fosszíliákhoz. Amikor hírét veszi, hogy hosszú idő után újra fölbukkant az essexi kígyó, nem is habozik: fiával, Francisszal és társalkodónőjével, Marthával útnak indul, hogy fölkutassa a misztikum és valóság határán lebegő ősi lényt. Van-e tudományos magyarázat a kígyó létezésére?

Aldwinterben, a ködbe burkolódzó essexi faluban, Corát William Ransome tiszteletes várja, aki egyetlen porcikájában sem olyan, mint ahogyan a nő egy vidéki papot elképzelne. Magas, izmos, a haja sűrű és hullámos, a tekintete izzó és elhivatott. És ami a legfontosabb: minden erejével azon van, hogy a kígyó miatt felbolydult közössége lelki nyugalmát helyreállítsa, távol tartsa az embereket a babonáktól, és utat mutasson. Cora érkezése azonban Willt is kizökkenti az egyensúlyából. Parázsló intellektuális vitákba keverednek ők ketten, hit és ráció kapcsolatáról. Ezt a két embert látszólag semmi sem köti össze, semmiben sem értenek egyet, mégis, ismeretségük első percétől fogva világos, hogy tökéletesen megértik egymást. Egymással tudnak a legjobban beszélgetni. Barátságuk mindkettőjük számára új dimenziót nyit, olyan erős köteléket teremt, amelyre már egyikük sem számított.

A regény középpontjában tehát Cora és Will kibontakozó kapcsolata áll, de mindez önmagában kevés lenne az izgalmas és egyedi mellékszereplők nélkül. Francis, Martha, Stella, Luke és Spencer mind valami nélkülözhetetlent ad hozzá a történethez.

Francis, Cora kamaszkorba lépő fia, akit napjainkban biztosan autizmussal diagnosztizálnánk, de a könyvben csupán kívülálló. Megszállottan gyűjt, rendszerez és számol. Mindent megfigyel, de sajátos, pontos szabályokat követő logikája alapján nem mindig érti mások érzelmi hullámzásait. Édesanyja mindennél jobban szeretne, de nem tud hozzá közeledni. Martha, Cora társalkodónője, szolgálója és érzelmi támasza. Kérlelhetetlen szigorúsággal, de mély szociális érzékenységgel tekint a világra. Általa ismerjük meg, milyen mélyen gyökerező lakhatási válság sújtotta Londont a viktoriánus korban, és milyen kevés embernek állt érdekében tenni ellene.

Stella, William felesége önzetlenségével és feltétel nélküli jóakaratával még a mellékszereplők közül is kiemelkedik. Első ránézésre elmélázó, kissé ostoba feleségnek tűnik, pedig ő az, aki mindenkinél hamarabb fölismeri, hogy a férjének szüksége van egy másik asszony intellektuális társaságára, és hogy ezt még bátorítja is, ahhoz rendkívüli erő kell.

Dr. Luke Garrett zseniális, jövőbelátó fiatal sebész, Cora csodálója. Ambiciózus, arrogáns és egy kicsit kegyetlen is. Ami azonban kegyetlen őszintesége mögött rejlik, az nagyon fontos: egyenlőként bánik mindenkivel, emberszámba veszi a betegeit. George Spencer, Luke gazdag barátja, aki kedvtelésből lett sebész, hogy valami hasznossal töltse az idejét. Kezdetben jelentéktelen alaknak tűnik, de fokozatosan kiderül, hogy a többi szereplő érzelmi viharaiban ő egy biztos pont.

A történet folyamán Az essexi kígyó valamennyi szereplője megéli a kétségbeesés, a gyűlölet és természetesen a szeretet valamilyen formáját. Miközben a kígyót keresik, vagy tagadják létezését, a saját mindennapi kételyeikkel kell szembenézniük. Nem hatásvadász módon, de gyönyörű fokozatossággal minden szereplő ráébred, hogy a teljességben ott a hiány és a hiányban ott a teljesség. Az, hogy egyedül vagyunk, nem feltétlenül jelent magányosságot.

Az essexi kígyónak tehát izgalmas története, eredeti szereplői és erős érzelmi üzenete van. Nem véletlen, hogy 2022-ben az Apple TV bemutatta a könyvből készült sorozatot. Alapvetően nem is lehet semmi kifogásunk a sorozat ellen. Lassan indul, de aztán egyre inkább fölforrósodik. Claire Danes is így van Cora Seaborne szerepében, az elején talán egy kicsit merev, de a végére levesz minket a lábunkról. Azt mondanom sem kell, hogy Tom Hiddleston remekel, mint William Ransome. Ezúttal hiányzik belőle Loki furfangossága, vagy éppen Jonathan Pine lehengerlő szépsége, megvan benne viszont a lelkész átható, nyers szomorúsága, amely egyúttal ellenállhatatlanul vonzó is.

A mellékszereplők közül Frank Dillane-t emelném ki, aki lépésről lépésre, érzékeny színészi játékkal mutatja meg, hogy Dr. Luke Garrett arroganciája mögött mennyi őszinte érzelem rejlik. Egy valami hibádzik a sorozatban, az viszont fájóan nagy hiba: megváltoztatták a történet végét. Úgy is mondhatnám, hogy a könnyebb utat választották. Hiány és teljesség törékeny egyensúlya helyett kapunk egy egyértelműen boldog befejezést. A boldog befejezés talán az, amire vágyunk, de nem az, amire ebben a történetben szükségünk van. A sorozat befejezése elveszi a történet érzelmi erejét, ezért aztán nem is hagy olyan mély nyomot, mint a regény. Az utolsó képsorokra már alig emlékszem, de azt tudom, hogy Cora regénybeli szavai még sokáig velem lesznek:

 „Kettéhasadtam, és újra egy vagyok […] szeretem Önt, és boldog vagyok Maga nélkül.”[1]

Kinga

Gyönyörű borítója van a könyvnek, mexikói színeket idéz. Ez a tárgy, mint a könyv, folyamatos örömforrást jelent, ha csak ránéz is az ember. Nagy öröm kézbe venni. A történet, amit magában rejt pedig az első fejezettől az utolsó oldalig viszi magával olvasóját. Iszapos angliai tájra repít izgalmas női karakterrel a középpontban. Modern vadromantikus regény. Olyan Üvöltő szelek-érzetet kelt. Olvasás közben a szereplők szinte megelevenedtek, színes ruhájuk, erős vonalakkal meghúzott jellemvonásaik szinte kiléptek a lapról, olyan volt mint egy forgatókönyv. Nem csoda, hogy máris készült belőle többrészes filmes feldolgozás. Számomra a történet annyira élővé vált olvasás közben, hogy a filmes feldolgozás csak másodlagos maradt. Nem tudtam megbékélni Cora Seaborne filmes ábrázolásával. Nekem ő saját fantáziavilágomban kelt életre. Habár minden karakternek van több negatív vonása is, mégis meg lehet őket szeretni, Cora egy eléggé önző hősnő típus, és furcsa fiú gyermeke, Francis is egyedüli eset. Nem igazán lehet érteni miért vonzódnak erre a kietlen angliai tájra, ahol Cora állati csontvázakat keres. Megismerkedik a lelkész férfival és furcsa feleségével, azok gyermekeivel. Illetve még egy baráti házaspár is időnként odakeveredik a lápra. Borzongató időjárás, egy szörny a helyi tóban. Nagyon izgalmas emberi kapcsolódások, egy régi hősszerelmes sebészorvos Cora múltjából, aki követi ide. Soha nincs egyedül, vele van barátja. Ők is csapatban járnak. Néha átugrunk Londonba a történet szerint. Van a történetben egy bűneset is. Persze Cora özvegy, ezt nem is mondtam.

Csak lelkesedve tudok mesélni a történetről, ahol emlékszem a történésekre és a viszonyokra, hogy mennyire felzaklattak a történések és körmöt rágva drukkoltam a szerelmi szálért! Na de azt most nem árulom el! Pedig emlékszem rá, holott nem tegnap olvastam, és általában el szoktam felejteni a sztorit magát. Lebilincselő könyv, és magával ragad. Az írónőnek vagy van forgatókönyves múltja, vagy született filmes tehetség. Azt különösen szerettem ebben a történetben, hogy világos volt ki kivel milyen viszonyban áll, hogy fel lehetne tisztán rajzolni a kapcsolati hálót és a különböző helyszíneken az egyes eseményeket. Ez egy levélregény is egyben. Évszakokra van bontva a történet. A könyv végén nagyon érdekes, ahogy az írónő felvázolja honnan merítette a forrásait. Olyan, mintha lennének a történetnek valós tudományos alapjai. Ezzel pedig azt a regényírói vonalat követi, amikor lebegtetve hagyja az író mi a valós és mi a kitalált.[2]

Nagyon izgalmas, nagyon jó regény, és csak biztatni tudom Bori blogjának olvasóit, hogy olvassák el!

Szóval én csak szuperlativuszokban tudok beszélni erről a regényről, és megköszönni Borinak ezt a nagyszerű tavaly karácsonyi ajándékot!

BOLDOG KIHAGYHATATLAN BLOG 10. SZÜLETÉSNAPOT! :)

Csilla

Az essexi kígyó, avagy mi történik, ha magunkévá tesszük a tudást, amikor még nem vagyunk elég érettek rá?

Ajánlanám-e ezt a sorozatot?

A filmsorozat gördülékeny, gyönyörűen van fotózva, zseniálisak a színészek, nagyon jó a történetvezetés, és a részek közötti cliffhangerek őrjítőek... abbahagyhatatlan. Majdnem minden megvan hozzá, hogy tökéletes legyen. Ami ellentmondásosabbá teszi, az a történet és a szereplők. Ha nem vágyunk erőfeszítéseket tenni arra, hogy mindezeket a saját korukban értelmezzük, akkor a történet és a szereplők is kissé idegesítőek lesznek, és azon kapjuk magunkat, hogy egyre azt kérdezzük: „hát ezek ilyen hülyék?? Én mindent máshogy csinálnék!” Úgyhogy még mielőtt bármi másról írnék, egy rövid kontextus bemutatással folytatnám. 

Képzeljük el, hogy a viktoriánus korban élünk: 1893-at írunk. Ekkor jöttek divatba a tudományok, a haladás. Ezen pozitívumok mellett a prüdéria kora is ez, amikor a kötelezően erkölcsös és illemtudó viselkedés álcája mögött ezeket folyamatosan megsértették. Virágzott a prostitúció, amiről nem illett tudomást venni, az iszákosság, a bűnözés, az agresszivitás, a durvaság. A nőket csak akkor tartották valamire, ha házasok voltak és gyermekük volt, illedelmesek, engedékenyek, passzívak és észrevehetetlenek voltak. Ha feltűnően viselkedtek, azt feltételezték róluk, hogy szeretők, netán prostituáltak, és mint ilyen, társadalmon kívüliek. A nőknek a háztartás vezetése volt a dolguk. A férjük tulajdona voltak. Nem ihattak egy pohár pezsgőnél többet egy összejövetelen, míg a férfiakat ilyesfajta szabály nem korlátozta. De hogy senkinek se legyen könnyű, a tisztességtudó viselkedés annyi szabálya szorongatta a nemek közti interakciókat, hogy ismerkedni is majdnem lehetetlen volt: virágokkal és legyezőmozdulatokkal kommunikáltak. A tánc és egy hölgy úton való átsegítése jelentették a legális alkalmakat a fiatalok fizikai kapcsolatteremtésére. De ezek sem korlátlanul: ha például ugyanazzal a férfival kettőnél többször táncolt egy nő, akár automatikusan a jegyesének is tekinthették...

Ebben a korban kell elképzelni a történetet, miszerint a gazdag, fiatalon megözvegyült Cora Seaborne (milyen beszédes név) tudomására jut, hogy egy kis essexi faluban láttak egy mitikus vízi szörnyet, amiről felvilágosult, tudományok iránt rajongó nőként úgy véli, valójában egy élő, még nem kategorizált túlélő dinoszaurusz lehet, és tudományos rajongásból úgy dönt, hogy fiával és vele együtt lakó segítőjével, Marthával elhagyja Londont, és abba a kis faluba költözik, hogy maga járjon a szörny-mítosz végére. Modern lélekként nehezemre esett megérteni, miért költözik el valaki családostul egy talán nem is létező szörny hírének hallatára, de akkor a tudományos érdeklődés, a kíváncsiság, a tudásvágy nagyobb lehetett, mint azt mi, az iskolapadban eltöltött túl sok év(tized) után képesek vagyunk elképzelni. Ha valami mégis érdekel minket, öt másodperc alatt megtudjuk google barátunktól. Nem úgy viktoriánus őseink. És ezzel kibontakozik a történet fő kérdése: mitikus, nem létező, avagy létező a szörny? Én nem csigázom az érdeklődést, elárulom: a történet végén kapunk választ szerencsére. :)

Ha még valamiért nem nézték meg a trailert, akkor anélkül sokkal jobb megnézni a filmet. A trailer ugyanis nagyjából az egész történetet elmondja. Sose értettem az ilyen előzeteseket. Ha már összefoglalták az egészet, milyen meglepetés marad nekem a film során? Miért nézzem meg? Mindenesetre én úgy írok a továbbiakban, hogy sokkal több ne derüljön ki belőle, mint az előzetesből.

A történet úgy folytatódik, hogy az essexi faluban Cora megismerkedik és barátságot köt a helyi lelkésszel, Will-lel, feleségével és gyerekeivel. Beszélgetéseik témája természetesen a szörny: a lelkész azt gondolja, nincs semmiféle szörny, se mitikus, se valódi, az emberek csak kivetítik félelmeiket, a szörny a kor lenyomata csupán. Cora istentagadó természetbúvárként azon az állásponton van, hogy létezik a lény (mert hiszen azt írták az újságban, hogy látták!), és ő ki akarja deríteni, mi az. Cora sűrű látogatásai során kiderül, hogy Willnek rengeteg tudományos könyve van, és ő is nagyon nyitott és érdeklődő, amin Cora jócskán elcsodálkozik: nem érti, Will miért ebben a pici eldugott faluban sorvasztja életét.

Nem nagy megdöbbenés a nézőnek a történetnek azon alakulása, minek során Cora és a lelkipásztor lassan egymásba szeretnek. Az viszont, hogy miért, már nagyobb megdöbbenés. Megtudjuk, hogy Will boldog házasságban él, felesége az ő egyenrangú társa. Ez a viktoriánus korban extrém különleges dolog, ha egyáltalán létezhetett. Felesége úgy tűnik, szintén művelt, nyitott, kíváncsi, vallásos fiatalasszony. Will egyenrangú társra talált feleségében, akivel csodálatos gyermekeket nevelnek, és már túl is vannak a szülőség kezdeti nehézségein. Megbecsült társadalmi pozíciójuk van, jól élnek a faluban egy csodás házban. Az egyetlen, ami egyensúlytalanságot okoz, az a Willben fortyogó kettősség: lelkipásztori hivatásának dogmatikus vallása, ami nem nyit az új, az ismeretlen felé, illetve tudományos érdeklődése, ami egyértelműen nyit. S habár Cora tudományos érdeklődése ezt valóban ellenpontozza, feleségében ugyanúgy megvan az érdeklődés, nyitottság, egyenrangúság, és ő még támogatja is férjét.

Cora haladó szellemű, gazdag városi nő, aki mindenek felettinek tartja a tudományos érdeklődést, az elavult dogmák elvetését. Emellett most özvegyült meg egy súlyosan bántalmazó kapcsolatból. Hogy milyen erők hajtják őket egymás felé (azon kívül, hogy mindketten jól néznek ki...), számomra rejtély. Még az ellentétek vonzásáról se lehet szó, hiszen sok dolog közös bennük. Talán nem tudták kísérletező módon kiélni fiatalságukat a szigorú viktoriánus korban, és ezek az elfojtott vágyak jelennek meg? Való igaz, hogy a kor nem engedi a kísérletezést; azt, hogy maguk fedezzék fel maguknak, kik ők, mitől boldogok. Vagy az essexi kígyó bibliai utalásával párhuzamban az ismeretlen, tiltott gyümölcsben rejlő vonzerő a mozgatórugó? Lehet, hogy szegényes a fantáziám, de ennél többet nem tudok elképzelni. És hol van az egyenletben a morális érzésük? Nem hiszem, hogy annyira csábító lehetőség lehetett egy házas falusi lelkésznek a félrelépés, netán válás…

A történet egyre feszültebbé válik, ugyanis egyre több ember tűnik el a faluból, amit a helyiek természetesen a szörny számlájára írnak, Will azon igyekezete ellenére, hogy megértesse, egy személy eltűnése nem feltétlen jelenti azt, hogy őt egy nem létező szörny megette. Willre egyre nagyobb nyomás nehezedik, a falusiak elvárják (tőle, hogy Isten közvetítőjétől), hogy Isten meghallgassa őket, és imáik visszahozzák a nyomorult lelkeket. Corát pedig egyre ferdébb szemmel nézik, ahogy láthatóan férj nélkül, idejét a lelkipásztorral múlatva próbálja megmagyarázni nekik, hogy a szörny egy tudományosan érdekes állat, nem pedig egy kárhozott lelkeket a bűneikért elragadó lény. S ahogy egyre veszélyesebb, megmagyarázhatatlan dolgok történnek, amiknek Cora mintha előidézője lenne, ottmaradása gyakorlatilag ellehetetlenül. Cora mégis úgy dönt, hogy marad, mert ő kíváncsi. (Sóhaj. Nem értem, hogy lehet ilyen ér(t)etlen!)

S ebben az egyre nagyobb feszültségben, káoszban, veszélyben valahogy nem tud ellenállni egymásnak Cora és Will. Egy összejövetelen Will felkéri Corát táncolni, és ők leplezetlenül, mindenki számára egyértelműen, szavak nélkül tárják a világ elé egymás iránti érzelmeiket. (Pfff, pfff - egy-egy nagy tasli – eszeteknél vagytok???) A jelenet nemcsak mai logikával érthetetlen; ha megintcsak a korabeli kontextusában nézzük, egyenesen elképzelhetetlen: Cora, ha ilyen feltűnően elárulja vonzalmát egy házasember iránt, azzal azt mondja a világnak, hogy ő egy utcalány, nem tagja a társadalomnak. Még ha csak egy kis falu is ez, miért ásná valaki magát ennyire mélyre? És miért Will felesége előtt, akivel jó barátok? (Van ennek a nőnek bármilyen gondolata?) És Willt vajon zavarja egy kicsit szerető felesége jelenléte, vagy bosszantja is talán? Felesége nyílt megalázása, kapcsolatuk egy pillanat alatti romba döntése rendben van? És mindennek tetejében a film megpróbálja megmagyarázni, hogy valójában a felesége szorgalmazza kettejük kapcsolatát…

Nem akarom lelőni a történetet, mert az még nagyon sokfelé ágazik, további szereplők, érdekes szálak jelennek meg. Helyette felvillantanék pár további kérdést: Cora miért nem foglalkozik nagyjából sose a fiával? (Abban a korban az anyák már szeretettel foglalkoztak gyermekeikkel.) Hogy foghatja fel mások rajongását, szerelmét úgy, mint természetes, neki alanyi jogon kijáró járandósságot? Hogy használhatja ki barátait úgy, hogy közben úgy gondolja, ő odaadó, gondoskodó barát? Hogy nem veszi észre mások iránta való szerelmét? Hogy vélheti magát Will felesége jó barátjának, miközben a szeme láttára tette mindenki számára egyértelművé Will-lel való kapcsolatát? És persze mindent meg lehet érteni, meg magyarázni, de… nincs hozzá kedvem. És végezetül: ennek a történetnek a végén ki emlékszik még arra, hogy a nagy kérdés a szörny (miben)léte?

A film története még ennél is több ponton volt teljesen hihetetlen, hiteltelen, de, mint megtudtam, a könyvben sok történés máshogy van, és jobb élményt nyújt.

Tehát ajánlanám-e ezt a sorozatot? Attól függ, mi az ember célja. A sorozat végére egy valamiben biztosan megerősödhetünk: az önbizalmunkban! Avagy ahogy kedves tanáraink szerették mondani: mindenki jó valamire, ha másra nem, elrettentő példának.

[1] Sarah Perry: Az essexi kígyó, XXI. Század Kiadó, Budapest, 2017. Borbély Judit Bernadett fordítása.

[2] Az essexi kígyóban valóban hittek az emberek. A Furcsa hírek Essexből c. panfelt (1669), amely a kígyó feltűnésére figyelmeztet, ma is megtekinthető a British Libraryben.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.