Rosa Parry, 10 éves angol kislány és nagypapája, a Magyarországon élő Harlan Cockburn (aki harefield néven ír) közösen írtak egy könyvet (Autumn and the Wild Word Web). Együttműködésükből kalandos és szívmelengető történet született, amely megmutatja, mennyire fontos, hogy figyeljünk egymásra, jobban megértsük embertársainkat és a természetet. Rosával és Harlannal beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin májusi számában olvashatjátok.

In conversation with Rosa and Harlan. Co-written by Rosa Parry and her grandfather Harlan Cockburn (who writes as harefield), Autumn and the Wild World Web is an adventurous and heart-warming story about communication and the importance of understanding each other and nature alike. Please see below for the English version.

fotó/Photo by: Rochanna Parry

Hogyan jött a könyv ötlete?

Rosa: nagypapa szeretett volna írni egy könyvet a karanténidőszakról, a gyerekek szemszögéből. A történet szerint egy felnőtt meséli a gyerekeinek, hogy mi történt, de szerettük volna, hogy vidám legyen, így az én nézőpontom is benne van.

Harlan: számomra csodás élmény volt megírni ezt a könyvet Rosával közösen. Én nem pontosan úgy emlékszem a kezdetekre, ahogy Rosa. Emlékeim szerint, egyszerűen csak elkezdtünk beszélgetni a karanténról, és hogy milyen az élet, és közben valahogy az jutott eszünkbe, hogy erről írhatnánk is. De nem úgy kezdődött, hogy fölkiáltottunk, „írjunk egy könyvet!”. Ez sokszor megesik, nem? Az ember elfelejti, mi hogyan történt, másképp emlékszik.  

Milyen érzés volt számotokra a karantén?

Rosa: nagyon unalmas volt, és zaklatott is voltam, mert nagyon hiányoztak a barátaim. Szomorú voltam, hogy nem találkozhatunk. De nagypapával könyvet írni igazán szórakoztató volt. Izgalmas elfoglaltság, amit várhattam. És a könyv visszaadja, hogy milyen érzés volt számomra a karantén.

Harlan: számomra csodálatos érzés volt beszélgetni Rosával, és egy kicsit jobban megérteni, min mennek keresztül, ő és a barátai. Különösen a könyv elején kerül középpontba az, hogy milyen érzés karanténban lenni. Kiváltság volt számomra, hogy megismerhettem Rosa gondolatait és érzéseit. A könyv megírása igazán örömteli folyamat volt számomra. Különleges volt, hiszen Rosa tízéves, így ő egy irányból közelít a témához, én pedig egy másikból, hatvan évvel idősebben. Rosa nagyon kreatív személyiség, látszik ez a történetből, és a rajzokból, amelyeket a könyvhöz készített. Szóval, írás közben folyamatosan kihívások elé állítottuk egymást. Soha nem éreztem azt, hogy én vagyok a főnök. Úgy éreztem, Rosa és én egyenlő felek vagyunk az alkotásban. Például írtam valamit, Rosa ránézett, és azt mondta: „ó, nem, ez így nem történhetne meg”. Vagy azt mondta: „jobb lenne, ha inkább ez történne”. Mindez nagyon izgalmas volt számomra.

Két külön országban éltek (Harlan Magyarországon, Rosa Angliában), hogyan oldottátok meg, hogy tudjatok együtt írni?

Rosa: gyakran beszéltünk egymással, és kitaláltuk, hogy mi történjen legközelebb a könyvben. Az ötleteinket legépeltük, és megmutattuk egymásnak.

Harlan: és én egyáltalán nem tudtam, merre fordul majd a történet. És szerintem te sem, igaz, Rosa? Szóval, amikor megírtunk egy részt, nem tudtuk, mi fog történni legközelebb. Igazi történetmesélés volt. Nem volt tervem, és szerintem Rosának sem volt, magától alakult a történet. Volt egy forma, egy keret, amit kitaláltunk, és szerettük volna, hogy vicces legyen. Egyszer meg is beszéltük, hogy legyen vicces, igaz?

Rosa: igen, így van.

Hogyan mutatnátok be a könyvet annak, aki még nem olvasta?

Rosa: van egy fiatal lány, a neve Autumn, a karantén miatt hiányoznak neki a barátai, igyekszik megbirkózni a helyzettel. És aztán talál egy könyvet, egy különleges könyvet. És még egy róka is szóba elegyedik vele, ahogy egyik este a kislány kinéz az ablakon. Így kezdődik a kaland.

Hogyan került róka a történetbe?

Rosa: van egy mező a házunkhoz közel, és azt hiszem anyukám és apukám már látott is ott rókát néhányszor. Szóval, igen, vannak nálunk rókák, a valós élmények miatt kerültek a történetbe.

Harlan: azt hiszem, amikor beszéltünk róla, hogyan jelennek meg a házak, az utcák a történetben, már akkor úgy gondoltuk, hogy a környezet hasonló lesz ahhoz, ahol te élsz, Rosa. A rókákkal pedig az a helyzet, hogy Nagy-Britanniában, különösen pedig Angliában rengeteg városi róka található. Valóban a városokban élnek, és éjszaka vagy kora reggel lehet látni, ahogy mennek az utcán, mint a macskák vagy a kutyák, egészen fantasztikus. Egyáltalán nem szokatlan dolog rókát látni egy angol városban.

Rosa: és még az is lehet, hogy beszélnek hozzánk, csak nem halljuk meg őket, mert nem figyelünk eléggé.

Harlan: és itt jön be a történetünkbe a varázslat. Ha figyel és megtanulja a megfelelő nyelvet, a könyvünkben bárki képes kommunikálni a másikkal, legyen bármilyen élőlény. Képzeljük el, hogy az élőlények folyamatosan kommunikálnak egymással, csak az emberek ezt nem hallják meg, mert el vannak foglalva a telefonjaikkal és a zoom hívásaikkal…

Rosa, te készítetted a borítót, és a könyvben található összes rajzot.

Rosa: igen, szeretek rajzolni, de néha nem tudom, hogy mit is rajzoljak, az, hogy a könyvhöz rajzoltam, adott feladatot és ötleteket. Nagyon élveztem. A vége felé azt hiszem egy kicsit már siettem, az utolsó rajzok egy kicsit elnagyoltak. A borító érdekes, mert nem a könyvhöz rajzoltam. Eredetileg egy barátnőmnek készítettem, mert nagyon rossz volt, hogy nem találkozhatunk a karantén alatt. Aztán a képet nagypapa fölhasználta borítónak.

Harlan: megengedted, hogy borítónak használjuk, de igen, eredetileg nem annak készült. Viszont annyira boldogságot árasztó, színes rajz, hogy úgy döntöttünk, ez lesz a borító.

Fogtok még együtt írni, vagy ez egyszeri alakalom volt?

Rosa: én még nem tudom.

Harlan: én biztos, hogy csinálnék még ilyet, mert nagyon élveztem, hogy együtt dolgozunk. És kitaláltuk a módját, hogy hogyan tudunk együtt dolgozni, még akkor is, ha nem vagyunk egy helyen. Jól jött a google drive. De Rosa most a saját történetét írja, ennek most nem vagyok részese, kívülről figyelem. Igazi vagány történet.

Elmondasz nekünk valamit erről a történetről, Rosa?

Rosa: virágokról szól, varázsvirágokról, amik képesek meggyógyítani az emberket. De már csupán két ilyen virág maradt a Földön, a világ két ellentétes pontján, szélsőséges hőmérsékleten. És igazából senki nem látta még őket, azt sem lehet tudni, hogy valóságosak-e vagy sem. Az emberek egészen az Északi-sarkig elmennek, hogy fölkutassák a virágokat, de eddig még nem találták meg őket.

Harlan: Rosa új történetében van egy ökológiai szál, egy nagyon erős zöld üzenet, mert fontos számára a környezetünk védelme, ahogy nekem is. Mindkettőnk számára fontos, hogy védjük a természetet. Ez a környezettudatosság benne van a közös könyvünkben is.

Rosa: igen, mert a karantén ideje alatt mindenki többet sétált, jobban kapcsolódott a természethez, nem nézte annyit a tévét.

A közös könyvetek egyébként kulturális tekintetben igazán angol, de a benne megjelenő érzések, tapasztalatok egyetemesek.

Harlan: igen, a könyvben biztosan vannak olyan helyek, utcák, házak, amelyek Rosának és nekem ismerősek. És számomra ez tényleg egy nagyon angol történet. A könyv bemutatja a kultúránkat, és az embereket, akik Nagy-Britanniát lakják. De igen, a történetben megjelenő érzések, az elszigetelődés, a magányosság, és hogy ez ellen mit tehetünk, mind egyetemes. Rosa és a barátai – tízévesen – két évet elvesztettek az életükből, egyszerűen csak eltűnt. Tízből két év, ez hatalmas veszteség, nagyon sok idő. Az idősebbeknek könnyebb, nekik két év már nem olyan sok. Számomra ezért is volt izgalmas fölfedezni a generációk közötti együttműködést. Rosa annak a nagy kalandnak az elején tart, ami az élet, én előrébb járok a kalandban, és mégis megértjük egymást, ez egészen fantasztikus. És számomra az, hogy újra egy fiatal ember szemén keresztül láthattam a világot, csodálatos élmény volt. Szeretném hinni, hogy az emberek a történetünkből, a példánkból megtanulják, hogy nagyszülő és unokája kapcsolata lehet kreatív. Tényleg teremthetünk együtt valamit. A közös írás ajándék volt számomra, köszönöm neked, Rosa.

Rosa: egyetértek, én is köszönöm.

 Autumn and the Wild World Web

How come the idea of the book?

Rosa: so, grandad wanted to write a book about lockdown in a kid’s point of view. An adult telling her children about it. But we wanted to make it a bit more fun, so it came from my perspective.

Harlan: for me, writing this book was a lovely experience with Rosa. I don’t quite remember it the way Rosa said, because in my memory of it we began just talking about lockdown and life, and somewhere along the way we thought we could write about it. But I don’t think we started by saying ’let’s write a book’. But this is typical, people forget how things happen, so maybe I’m wrong.

And how was your experience in lockdown?

Rosa: it was really boring, and I was just really upset, because I was missing all my friends a lot, and that was sad. But writing with my grandad was really fun. It gave me something to be excited to do, and the book reflects my experience in lockdown.

Harlan: for me, it was wonderful to get a bit of understanding of what Rosa and her friends were going through. Especially at the beginning of the book there is a lot about the feelings of what was going on. That was a privilege to find out more about Rosa’s thoughts and feelings. The process of writing the book, for me, was really joyful. You know Rosa was coming from one direction and I was coming from sixty years older direction, it was special. Rosa is a really creative person. You can see it from the story and from the drawings of the book. So, while writing the book there was a lot of backwards and forwards pushing this way and that way. I never felt like I was in charge of the project. I felt that Rosa and I were equal partners. For example, I would write something and Rosa would look at it and say: ’no, no that wouldn’t happen’ or ’no, it would be better if this happened’. I find that very exciting.

How could you arrange it, writing together? You live in two different countries – Hungary and England.

Rose: We spoke often about what could happen next. We talked about ideas, typed it and showed it to each other.

Harlan: And I absolutely didn’t know where the story was going, and I don’t think you did either, didn’t you, Rosa? So, as we wrote a piece, we wouldn’t know what was going to happen next. So, for me, it was like real storytelling. I didn’t have a plan, I don’t think Rosa had a plan. We knew this sort of shape, and we wanted it to be funny, I think. Didn’t we say at some point, that this has to be a bit funny?

Rosa: Yeah, we did.

And if someone hasn’t read the book yet, how would you intrigue them to do so?

Rosa: It’s a young girl called Autumn in lockdown and she is missing her friends and she is trying to deal with the situation. And then she finds a book, a special book. And also, a fox stops to chat with her one night as she is staring out of the window, and so starts the adventure.

What can you tell me about that fox?

Rosa: so, there is a field near to us, and I think my mum and dad have seen foxes there sometimes. So yeah, foxes are there. The fox in our book comes from a real experience.

Harlan: I think even when we talked about how the house and street and the surroundings are described in the book I think we both had in mind the kind of place you live in, Rosa. And the thing about foxes, in Britain, especially in England, there are thousands of urban foxes. They actually live in the cities, and at night-time, or early in the morning, you can see foxes just walking down the road like cats and dogs do, it’s quite amazing. So, it’s actually not so unusual to see foxes in town in England.

Rosa: and maybe they’re talking to us, we just can’t hear them, not concentrating enough…

Haran: that’s where the magical part of this story is, that everybody can actually communicate with each other, if we can listen and learn the language. All the animals, everybody is talking to each other all the time. But humans can’t hear that, they’re all busy using their telephones, looking at zoom calls.

Rosa, you made all the illustrations in the book. What can you tell me about them?

Rosa: Yes, I like drawing a lot, but sometimes I don’t know what to draw, but with the book I had something to make, I really enjoyed it. Towards the end I think I rushed a bit, the ones at the end are a bit scruffy. The cover is interesting because it’s not actually for the book. It was a card I made for my friend in lockdown, ’cos I missed her. Then grandad used it as the cover.

Harlan: We agreed about it, but yes, it was not actually for the book, but it was such a colourful, delightful picture, that we decided to use it.

Will you be writing together again in the future, or was it just a one-time experience in lockdown?

Rosa: I don’t really know.

Harlan: Well, I would do it again for sure, because I really enjoyed working with you, and we got a way to do it together, even if we are not together, via google documents, google drive. But Rosa is writing her own story at the moment. I’m not part of it, I’m just looking at it. Really cool story.

Can you tell me something about this story, Rosa?

Rosa: it’s about these flowers, they’re like magic flowers that can heal people and stuff. But there is only two left in the world, and they’re opposite sides of the world in very extreme temperatures, and no one is ever like seeing them, and they don’t know whether they’re real or not. People have come like really far north to try and find them, but they’ve never been found again.

Harlan: I think in Rosa’s new story there is a very strong ecological, green message, because Rosa feels quite strongly about it. I feel strongly about it as well. We both think, it’s important to be aware of nature. And this awareness is in our book, too.

Rosa: yeah, because in lockdown everyone was going down on more walks and connected with nature more, not watching TV so much.

The book you co-written is quite an English book, but the feelings in it are universal.

Harlan: Yes, for Rosa and me there are recognisable places, streets, houses in the book. And for me, it’s quite an English story. The people in the story are representatives of the people we find in Britain. The book reflects the culture and the many different people in the country. But yes, the experience, the isolation, the loneliness, and what we can do about it is universal. Rosa and her friends – at the age of ten – lost two years of their life, it just disappeared. Two years out of ten, that’s a huge amount of time. For older people it’s easier. So, for me, it was really interesting to explore this cross-generation theme. Rosa is at the beginning at here adventure, I’m later on at mine, but we actually can communicate well with each other, it’s quite fascinating. And for me, to see the world through young eyes again was a lovely experience. I would like to think that people can learn (for their part) from our story that grandparent and grandchild relationship can be creative. We can actually do something together. So, it’s been a gift for me, thank you, Rosa.

Rosa: thank you, I agree.

Kapcsolódó bejegyzés:

Mici megmenti a világot - interjú Agócs Írisszel

A bejegyzésben szereplő képeket Harlan Cockburn bocsátotta rendelkezésemre. / All photos courtesy of Harlan Cockburn.

Az Autumn and the Wild World Web elérhető az Amazon webáruházban. /  Autumn and the Wild World Web by harefield & Rosa is available in English from Amazon.com

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.