Februárban betöltöttem 30. életévemet. Ez most csak azért fontos, mert harminc megélt évem feletti örömömben, márciusban olyat tettem, amit egyébként nem nagyon szoktam: spontán fölültem egy repülőre, és meg sem álltam egy londoni moziig, hogy ott aztán megnézzem a High – Rise című filmet. Azt is elmondom mindjárt, miért tartott ilyen sokáig, hogy mindezt leírjam. De kezdjünk mindent az elején!

A High – Rise című filmet nagyon-nagyon vártam, ezt Ti is tudjátok. Tom Hiddleston egy Jeremy Irons által tervezett titokzatos toronyházba költözik, hát lehet valami ennél is jobb? J.G. Ballard High – Rise című regénye 1975-ben jelent meg. A könyv hősei egy luxustoronyházban laknak (ezt hívják high-rise-nak), amely mindent biztosít számukra, ami csak a modern, kényelmes élethez kell. Bolt, iskola, úszómedence, edzőterem. A lakóknak ki sem kell lépniük az utcára. De ez azzal is jár, hogy a toronyház teljesen elszigeteli őket a külvilágtól. A toronyház legújabb lakója Robert Laing pszichiáter, akinek rá kell döbbennie, hogy az élet ebben az égig törő épületben nem olyan tökéletes, mint amilyennek látszik…  

Nagy izgalommal ültem be a szuperhangulatos londoni moziba, sóskaramellás fagyival és pattogatott kukoricával fölszerelkezve (mert ha az ember harmincéves lesz, azt azért meg kell ünnepelni). Tehát, Tom Hiddleston, aki Robert Lainget játssza, beköltözik a toronyházba, és rá kell döbbennie, hogy a szépen fölépített társadalom nem működik. Az alsóbb szinteken élő alsóbb társadalmi rétegek lázadnak a magasban lakó Építész (Jeremy Irons) ellen. Csakhogy én azt hittem, a káosz fokozatosan jön el, hogy Robert Laing mindent lassan fölfedez, és próbál valamit tenni az elkerülhetetlen összeomlás ellen. Azt hittem, izgalmas lesz, hogy vele éljük majd át a változásokat.  A regényt még nem kezdtem el, de abban sajnos biztos vagyok, hogy Ben Wheatley rendező High – Rise című filmje maga a gyötrelem. Olyan film, amire ha csak rágondolok, mindig egyre rosszabbnak tűnik, ez tartott vissza ilyen sokáig, hogy írjak róla, inkább nem akartam rágondolni sem.

A filmben nincs semmi fokozatosság, semmi titokzatosság, semmi izgalom, csak az üres, erőszakos káosz, amely rögtön lecsap ránk. Robert Laing beköltözik, és nem kérdez semmit, nem kutat semmit, rögtön minden borzalmas, agresszív cselekedetben, orgiában részt vesz. Nem telik bele sok idő, és már ő is úgy ver félholtra egy másik embert egy doboz festékért, mintha ez egész életében természetes lett volna. De ami nekem a legfájóbb, hogy Tom Hiddlestontól sem kér a film semmit. Nem kell alakítást nyújtania, nem kell karaktert formálnia, nem kell fejlődnie. Egyszerűen csak benne van a filmben, és szép, még akkor is, amikor éppen verekszik. A High – Rise erős társadalomkritika lehetett volna, izgalmas krimi lehetett volna, ehelyett a rendezője nem mutatott egyebet, csak öncélú erőszakot, instant káoszt.

Nagyon csalódott voltam hát, amikor kiléptem a moziból, de azért ne higgyétek, hogy a High – Rise-ban nem találtam semmi szerethetőt. Először is, azt le kell szögeznünk, hogy a film reklámkampánya olyan volt, amilyennek a filmnek magának kellett volna lennie: lebilincselő. Bámulatos plakátok és szuper előzetesek érkeztek a filmhez, amelyek teljesen meggyőztek arról, hogy a High – Rise jó film lesz. Így kell egy filmet reklámozni. És akkor még nem is említettem a mozijegy mellé kapott „többszintes” szórólapot, amelyet azóta is őrzök és amely rengeteg érdekes információt mond el a regény írójáról J.G. Ballardról, és a High – Rise keletkezéséről.

Másodszor, nem mehetünk el amellett sem szótlanul, hogy a film zenéjének részeként a Portishead zseniális feldolgozást készített az ABBA S.O.S. című számához. A film képeivel társítva a dal sajnos elsikkad, betemeti a zűrzavar. Önmagában meghallgatva azonban a Portishead alkotása különleges élmény. Déri Zsolt egy egész cikket írt erről.

Harmadszor, és talán ez a legjobb dolog az én londoni mozis kalandomban, a High – Rise kapcsán megtudtam, mi az a brutalizmus. Nem olyan szörnyű ám, mint amilyennek hangzik! A brutalizmus egy építészeti irányzat, amely az 1950-es évek végétől az 1970-es évek közepéig virágzott Angliában, neve a francia „béton brut”, „csupasz beton” szókapcsolatból ered. Leghíresebb építésze nem más, mint Goldfinger Ernő, aki 1902-ben Budapesten született, de Angliában vált híres és hírhedt építésszé. Ian Fleming annyira megharagudott rá lelketlen beton épületei miatt, hogy James Bond egyik ellenfele a Goldfinger nevet kapta. Egyes források szerint Fleming haragját az váltotta ki, hogy a szomszédjába épült egy hatalmas toronyház. Más források szerint azért haragudott meg, mert nagyon szép régi házakat bontottak le a brutalista beton épületek terjeszkedése miatt. Az biztos, hogy Goldfingert, mint a Gonosz nevét, örökre megjegyeztük.

A mai napig számos brutalista épületet találunk Londonban is. Most, hogy belegondolok, én kettőben is jártam már, csak akkor még nem tudtam, mire kell figyelnem. Brutalista stílusban épült a Barbican Centre, ahol Benedict Cumberbatch tavaly Hamletként állt színpadra. De ami különösen érdekes, hogy a londoni Nemzeti Színháznak otthont adó épület is brutalista, és sajnos kívülről nagyon csúnya. Belülről azért már sokkal jobb.

Az az épület, amely J.G, Ballardot a High – Rise megírására indította, ma is áll Kelet-Londonban. A 26 emelet magas, sivár toronyházat Goldfinger Ernő 1963-ban tervezte, a neve Balfron Tower. Ballard a regényében azt akarta bemutatni, hogyan hat az ilyen környezet az ember tudatára. Ugyanis az ember pszichés állapotát a környezete olyan módokon tudja befolyásolni, amelyekre nem is gondolnánk. Bízom benne, hogy a regény tényleg izgalmas és érdekes, hamarosan elolvasom. Csak a film emléke halványuljon még egy kicsit… Mert azt jól megtanultam, hogyha Tom Hiddleston egy Jeremy Irons által tervezett titokzatos toronyházba költözik, az még nem biztos, hogy jó.

                                                                                            Bori

High - Rise     színes, angol filmdráma, 2016

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.