A kedvenc ajánlóm eddig mind közül. Tényleg szeretem, pedig én írtam. Most pedig megmutatom Nektek, változatlan szöveggel. Emlékeztek még, milyen hideg volt 2011 nyara?

A lemez, amelyen kedvenc angol színészem blues klasszikusokat énekel és A visszaeső bűnös című kötet történetei nagyon illenek egymáshoz. Májusban, amikor először meghallgattam a Let them talk című albumot, rögtön O. Henry jutott eszembe. A blues zene keserű, mégsem kilátástalan hangulata pontosan olyan, mint O. Henry történeteinek hangulata. El is határoztam, hogy augusztusban, amikor jó meleg lesz, s kiülhetek olvasni és zenét hallgatni, akkor bizony O. Henryről írok majd Nektek. Apróra elterveztem mindent. Gondolatban már láttam magam, amint a diófa árnyékában ülve jéghideg limonádét kortyolgatok, miközben Hugh Laurie-t hallgatok és O. Henryt olvasok. Az augusztusi jó melegből végül különösen nagy hideg lett, így a diófa árnyékát pulóverre és takaróra, a jéghideg limonádét pedig forró teára cseréltem. Szerencsére Hugh Laurie és O. Henry így sem hagyott el, így az élmény sem maradt el.

O. Henry úgy élte az életét. mintha csak maga is egyik kiváló novellájának szereplője lett volna. Igazi nevén William Sidney Porter 1862-ben született Greensboro városában, Amerikában. Rövid iskolai tanulmányai után öt évig dolgozott nagybátyja gyógyszertárában. Később Texasban segédmunkás, hivatalnok majd banktisztviselő lett. 1896-ban Hondurasba menekült, miután sikkasztással vádolták meg. Nincs rá meggyőző bizonyíték, hogy valóban lopott volna, de az igaz, hogy hanyagul kezelte a bank pénzét, és ezzel kárt okozott. Felesége halálos ágyához tért haza, s 1898 és 1901 között letöltötte börtönbüntetését. Írói álnevének egyik érdekes magyarázata szerint az O. Henry név a börtön nevének betűiből származik: Ohio State Penitentiary. Annyi bizonyos, hogy O. Henry a börtönben kezdte írni novelláit, amelyek híressé tették. Szabadulása után New Yorkban élt és alkotott. 1910-ben, tüdőbajban halt meg. 1918-ban díjat alapítottak az emlékére, amely ma már rangos amerikai irodalmi díj. Évenként ítélik oda a legkiválóbb elbeszélések, novellák szerzőinek. O. Henry összesen közel hatszáz elbeszélést írt, amelyek az újságok vasárnapi mellékleteinek köszönhetően már életében hatalmas népszerűséget hoztak számára. „Nagy mesélőnek”, kora legnagyobb novellaírójának tartották. O. Henry életműve jelentős, különleges állomás az amerikai irodalom – és természetesen az elbeszélés, mint műfaj – történetében, ehhez kétség sem fér. Világa nyomasztó: a XIX. század végi New Yorkban reménytelenül egyhangú életet élő bolti eladók, bútorozott szobák és panziók lakói, kitörni vágyó festőművészek és színészek kergetik álmaikat. Reményt a keserűségben O. Henry a hőseinek és az olvasóinak is csupán azzal ad, hogy rendkívüli szeretettel, megértéssel és nem utolsó sorban humorral ír róluk és nekik.

A visszaeső bűnös, amely sajnos máig az egyetlen magyar nyelven megjelent O. Henry – válogatáskötet, még 1999-ben, évvégi jutalomkönyvként került hozzám, azóta újra és újra előveszem. A  mai napig nem tudok és nem is akarok betelni vele. Sőt, tavaly nagy örömre egy angol nyelvű válogatáskötetet is kaptam. Minden alkalommal, amikor kinyitom egyik vagy másik könyvemet, lenyűgöz, milyen kivételes ügyességgel képes O. Henry sorsokat és élményeket mindössze néhány oldalban elmesélni, történeteiből kitelne egy egész regény. A Világirodalmi Lexikon megfogalmazásában: „az amerikai elbeszélés formai kialakulásához tömör drámaisággal szerkesztett, egyenes vonalú, gyorsan haladó, gyakran váratlan fordulattal záródó elbeszélő-technikájával járult hozzá.” Emellett ott vannak borzongatóan fantáziadús hasonlatai is, amelyek engem néha napokig elkísérnek. Egy alkalommal így mutat be egy házmesternét: „Beteg, túltáplált féregre emlékeztetett, amely kiette már a belet a dióból, s most táplálkozási célokat szolgáló lakókkal akarja kitölteni az űrt.” És a végén még ezzel a házmesternével is együtt lehet érezni!

Az én kedvenc novellám eddig egyértelműen a Boszorkánykenyér című írás. Martha Meacham kisasszony alig negyvenéves múlt, kétezer dolláros bankbetéte, két műfoga és melegen érző szíve volt. – írja O. Henry. A kisasszonynak ezenkívül péküzlete is volt, a péküzletben pedig egy kedvenc vevője. A vevő hetente háromszor két szikkadt kenyeret vett. Martha kisasszony egész álomvilágot épített arra a heti hat szikkadt kenyérre. Képzeletében egy padlásszobában éhező festőművész jelent meg előtte, egyre élesebben. Egy napon Martha kisasszony úgy döntött, némi vajat csempész a száraz kenyérbe, hadd legyen szegény festőjének egy kis öröme…Egyszerűen zseniális, ahogy O.Henry alig több mint négy oldalon keresztül bemutatja, ahogy Martha kisasszony egyre inkább beleéli magát abba, amit szeretne, a feszültség egyre nő, álmai egyre nagyobbak…mígnem elérkezik az a bizonyos váratlan fordulat.

Miközben serényen gépeltem szépen lassan, és egyáltalán nem váratatlanul besötétedett. De napközben figyeltem ám. Ma bizony már sütött a Nap. Ki tudja? Talán holnap végre tényleg kiülhetek a diófa árnyékába Hugh Laurie-t hallgatni és O. Henryt olvasni. Hiszen számomra már eljött a váratlan fordulat, hogy megtörje álmodozásomat. El nem tudom mondani, hogy májusban mennyire beleéltem magam az augusztusi perzselő napsütésbe, és abba, hogy a limonádé majd fölfrissít. Erre eljött a hideg.

                                                                                                Bori

O. Henry: A visszaeső bűnös, megjelent a Papirusz Book Kiadó gondozásában, 1997-ben. Fordította: Kilényi Mária és Ruzitska Mária, 259 oldal        

Hugh Laurie-nak azóta megjelent a második blues lemeze is, Didn't it rain címmel.                                                                                                                    

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.