Alíz és Dédi nap mint nap elsétál a Városliget százhuszonhárom éves nyárfája mellett. Egy nap a munkagépek kivágják a vén fát, ők pedig az évgyűrűit megérintve visszautaznak a múltba. Az Amikor mesélni kezdtek a fák különleges meséi Budapest százötven évét ünneplik. Kiderül, hogyan kerül a Városligetbe egy bálna, és az is, milyen gyorsan vágtathat egy körhintaló. Gimesi Dóra szerző több díjnyertes mesekönyv írója, a Budapesti Bábszínház dramaturgja, irodalmi vezetője, arról is mesélt, mi inspirálta könyv megírására. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júliusi számában olvashatjátok.

Az Amikor mesélni kezdtek a fák a Budapest 150 emlékév részeként jelent meg. Felkérésre született a könyv, vagy az ötleted beleillett az emlékév programjába?

Úgy történt, hogy a könyv ötlete beleillett a programsorozatba. A könyv előzménye egyébként egy színházi előadás. A Szegedi Bábszínházban adtak elő egy darabot, amelyet én írtam, a két nagymamám történetéből. A darab Szegeden játszódik, mivel a nagymamáim ott éltek. Tulajdonképpen így indult a könyv: amikor a Pagony kiadónál elkezdtünk beszélni arról, hogy mi legyen a következő könyvem, akkor eszembe jutott, hogy ebben az előadásban vannak olyan szövegrészek, jelenetek, amiket én nagyon szívesen fölhasználnék. Szerettem volna megírni, hogyan került egy bálna – amely már Szegeden is járt – Budapestre, és hogy hogyan tudták az emberek újrakezdeni az életüket a II. világháború után. Ebből már következett az, hogy milyen jó lenne történelmi kontextusba helyezni az elmúlt száz évet. Közben az is inspirált, hogy én közel lakom a Városligethez, és dühítettek az ott zajló építkezések. Így álltak össze a mozaikdarabkák a fejemben. Már írtam a könyvet, amikor kiderült, hogy pályázhatunk vele a Budapest 150 programba. Szerencsésen mozgásba lendültek a fogaskerekek.

A könyvben szereplő történet, amellett, hogy ihletett és szép, rengeteg tényt is tartalmaz Budapestről.

Meg kell mondanom, én nagyon szeretek kutatni dolgok után, szeretek tényeket megtudni, leírni. Ehhez még hozzáadódik, hogy édesapám amatőr idegenvezető. Amikor mondtam neki, hogy írok egy könyvet a Városligetről, akkor két nap múlva átküldött egy cikkgyűjteményt és egyéb dokumentumokat a Liget történetéről, hogy „hirtelen ennyit tudott összeszedni”, de ha kell még, akkor kutat tovább. Nagy szerencsém, hogy van egy házi idegenvezetőm és lelkes kutatótársam. Elolvastam, amit apukám küldött, átszűrtem magamon az információkat, és eldöntöttem, hogy mi legyen az, ami végül belekerül a könyvbe.

A könyvben tehát vannak önéletrajzi ihletésű történetek, olyanok, amelyekhez te kapcsolódsz?

Abszolút, eleve a könyv kiindulópontja, hogy egy dédnagymama és az unokája beszélgetni kezd, nagyon közel áll hozzám. Én a dédnagymamámat már nem ismertem, viszont két csodálatos nagymamám volt, akik nagyon sokáig éltek, hál ’istennek. Az apai nagymamám konkrétan 103 évig élt. Így nekem megadatott az, hogy igazán sok időt tölthettem mindkét nagymamámmal. Nagyon különböző karakterek voltak, de mindketten rendkívül erős és mindvégig csinos nők, akik számomra igazi példaképek. Lenyűgözött a vagányságuk, és a történeteiken, tapasztalataikon keresztül rengeteg mindent tudhattam meg a XX. század történelméről. Mindazt, amit tőlük tudok, nagyon erősen beleírtam a könyvbe.

fotó: Gordon Eszter/Pagony Kiadó

Az építkezések mellett mi állította még a kivágott fát a történet középpontjába?

Ez az anyai nagymamámnak köszönhető, aki vérbeli panteista volt. Egy társasházban lakott, ahogy egyszer csak kivágták az udvarban álló nyárfát, mert a lakóközösség szerint sokat szöszölt. A nagymamát ez rettentően megviselte lelkileg, évekig szomorú volt. Az, ahogyan ő kapcsolódott a természethez, számomra mindig minta, követendő példa volt. A kivágott fával, a dédnagymama fához fűződő viszonyával a saját nagymamámnak állítottam emléket.

A könyvben fontos szerepet játsszanak Rofusz Kinga gyönyörű rajzai. Van, hogy a szöveget két oldalas illusztrációk kísérik. Hogyan alakult a közös munka?

Nagyon erősen együtt dolgoztunk Kingával. Még nem volt meg a kész kézirat, amikor már összeültünk, Kinga, én és a szerkesztő, Győri Hanna. Meglepően sok időt töltöttünk együtt ahhoz képest, amennyit egy könyv születésénél együtt szokott tölteni szerkesztő, szerző és illusztrátor. A szövegvázlataimat és Kinga karaktervázlatait is együtt néztük végig. Kingának egy csodálatos vázlatfüzete van, amelyet telerajzolt. Alízból negyven változatot rajzolt, és Dédiből is legalább huszonötöt. A Pista nevű szereplőt különböző bajszokkal rajzolta meg, több változatban. Együtt néztük át a rajzokat, hogy melyik legyen, a kötet színeit is együtt döntöttük el, nagyon sokat konzultáltunk egymással. Közben pedig megszületett a szöveg is. Inspiráló, jó hangulatú közös munka volt.

A HUBBY – a Magyar Gyerekkönyv Fórum az Év Gyermekkönyvének választotta az Amikor mesélni kezdtek a fákat a 9-12 éves korosztályban. Milyen érzés számodra ez a visszajelzés?

Fantasztikus érzés! Rofusz Kingával egymás mellett ültünk a díjátadón és visítva örültünk. Felfoghatatlan, hogy nekem ez már a harmadik ilyen díjam A Macskaherceg kilencedik élete és az Emma csöndje után. Azt gondoltam, hogy háromszor nem lehet megkapni ezt a díjat, olyan nincs. Annyira erős a mezőny, egytől-egyig csodálatos könyvekkel, hogy úgy gondoltam szuper, hogy az enyém is fölkerült a rövid listára. Ebben bíztunk is a Kingával, mert szeretnénk, ha a könyv minél több emberhez eljutna. Ha pedig egy könyv fölkerül a Hubby-díj rövid listájára, akkor fölfigyelnek rá. Az Amikor mesélni kezdtek a fáknak pedig erre szüksége volt, mert egyébként egy csendesebb könyv. Lágy, pasztellszínű, amely nem hívja föl magára a figyelmet, nem harsog a kirakatban. Az, hogy végül megkaptuk a díjat hatalmas meglepetés volt, és nagyon-nagy öröm. A gyerekkönyves szakma visszajelzése rendkívül fontos.

Milyenek a visszajelzések a szülőktől és a gyerekektől?

Nekem titkos álmom, célom volt, hogy olyan jó volna, ha ez a könyv beszélgetéseket generálna családokban. Jó volna, hogyha unokák megkérdeznék a nagyszülőket, hogy „és, amikor ti voltatok gyerekek, akkor milyen volt az élet?”. Szerettem volna, ha létrejönnek családi legendáriumok, amelyekben a felnőttek elmesélik, hogyan éltek meg bizonyos korszakokat. Akkor lettem volna a legboldogabb, ha a könyv dupla olyan vastag, rengeteg üres oldallal, ahová mindenki beírhatja a saját családi történetit. Üres oldalak sajnos nincsenek, de olyan visszajelzéseket kapok, hogy a beszélgetés, mesélés megtörténik. Ez pedig csodálatos érzés!

Kapcsolódó bejegyzés:

A táltoserő mindenkiben ott rejlik - interjú Vaskor Gréta meseterapeutával

A bejegyzésben szereplő portréképet Gimesi Dóra bocsátotta rendelkezésemre. A többi kép saját fotó.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.