Viharos széllökések várhatók, figyelmeztet napok óta az időjárás-jelentés. És valóban, odakint most is éppen könyörtelenül rázza a fákat a szél. Idebent, a házban, ahol születésem óta, immár harminchét éve élek, meleg van, és biztonság, de az ablaktáblák néha megremegnek. A padláson nyikorognak az elfeledett bútorok, és recseg a padló. Épp itt az ideje, hogy megnézzük a Gázlángot.

Az 1944-ben bemutatott film gyerekkorom egyik legnagyobb filmélménye. Sosem féltem tőle. Arra emlékszem, hogy mindig milyen jót beszélgettünk róla: arról, hogy milyen tökéletesen fölépített a történet, és egytől egyig milyen fantasztikusak a színészek. Ez még ma is így van. Jövőre lesz nyolcvan éve, hogy a filmet bemutatták, de erejéből a mai napig nem veszített semmit.

A Gázláng (Gaslight) Patrick Hamilton angol drámaíró 1938-ban bemutatott színdarabja a Gas Light alapján készült.[1] Csak úgy, mit a színdarab, a film is az 1880-as évek Londonjában játszódik. Főszereplője Paula Alquist (Ingrid Bergman), aki újdonsült, boldog feleségként tér vissza Thornton Square-i otthonába. Tíz évvel azután mer újra belépni, hogy nagynénje, Alice Alquist, az ünnepelt operaénekesnő, brutális gyilkosság áldozata lett abban a házban. A gyilkosság rejtélyét azóta sem oldották meg, Alice Alquist legendás ékszereit nem találják sehol.

Paula szeretné megőrizni nagynénje emlékét, de elfelejtené mindazt a szörnyűséget, ami vele történt. Kezdetben úgy tűnik, hogy Paula férje, Gregory (Charles Boyer) mindenben felesége segítségére van, ám ahogy az asszony egyre feledékenyebb és bizonytalanabb, úgy lesz a férfi egyre hidegebb és kegyetlenebb…

A Gázláng örök zsenialitása számomra abban rejlik, hogy nekünk nézőknek sem árul el semmit előre. Mi is Paulával együtt kerülünk egyre mélyebbre, és a saját valóságérzékelésünket is megkérdőjelezzük közben. Hiába láttam már ezt a filmet megszámlálhatatlanul sokszor, minden alkalommal ugyanúgy izgulom végig, ahogy lépésről lépésre kiderül, hogy Paula lelkét és elméjét a férje kínozza módszeresen.

A gázláng-effektus, vagy elterjedt nevén gázlángolás (gaslighting) pontosan a film miatt kapta ezt a nevet. A pszichológiai manipulációnak azt a formáját hívjuk így, amikor valaki szándékosan, megtervezett módon kétségeket ébreszt egy adott személyben vagy egy csoport tagjaiban, hogy a személy vagy a csoport megkérdőjelezze saját emlékeit, észlelését és józanságát. Aki gázlángolást hajt végre, az vádaskodás, tagadás, félrevezetés, ellentmondás és folyamatos hazugságok útján hitelteleníti áldozata világképét, hogy elérje annak lelki összeomlását. A kifejezést az 1960-as évek óta használják, és az 1970-es években már a pszichoanalitikus irodalomban is megjelent annak leírására, amikor valakinek megpróbálják manipulálni, vagy egyenesen megsemmisíteni a valóságészlelését.

A filmben Paula először csak egy melltűt „veszít el”, a végén már abban sem biztos, hogy amit maga körül lát az valóságos. A Gázláng kulturálisan, történelmi és művészeti szempontból az egyik legjelentősebb amerikai film, ezt 2019-ben hivatalosan is kimondták[2]. Egészen biztos, hogy George Cukor rendező és a felülmúlhatatlan színészek nélkül ezt a hatást nem érte volna el. A feszültség építése mesteri. Először még minden lágy, meleg és világos, a Nap ragyog. Paula boldog, szerelmes és szárnyal. Ám ahogy megérkezik a férjével Londonba, a világa egyre inkább zsugorodni kezd. Az utcákat sárgaborsófőzelék-szerű, nyomasztó köd, pea-souper borítja, a gázláng barátságtalanul pislákol a hatalmas, mégis szűk lakásban. Charles Boyer a zsigereinkig hatolóan kegyetlen, zseniális alakítást nyújt, ahogy az egyik percben még édesen szerelmes, a másikban már egyetlen pillantásával elveszi felesége ép eszét.

Ingrid Bergman játéka sem veszített semmit erejéből és természetességéből az elmúlt nyolcvan évben. Nincs benne semmi teátrális vagy erőltetett, csak az egész lényét átható félelem és bizonytalanság, hogy bízhat-e saját magában. Szerencsére a történet megadja, hogy igen, bízhat. Ki lehet törni a manipulációból. Paula még egy végső jelenetben szembe kerül a férjével, és mindent elsöprő erővel kitépi őt a szívéből. Visszaszerzi az irányítást a személyisége felett, rendkívüli módon éppen azzal, hogy őrültnek tetteti magát. Szerintem kevés erőteljesebb jelenet van a filmtörténetben. Katartikus élmény, Paulának és a nézőknek egyaránt.

Persze nem hallgathatom el, hogy néha a Gázlángon is meglátszik a kora. A stúdióban berendezett londoni utca és a Comó-i tó mai szemmel furcsán hat, és van néhány jelenet is, amely ma, a végtelen és túlzó ingerek korában lassú már. De a film lélektani ereje a mai napig páratlan és friss. Nem sok félelmetesebb dolog van annál, ahogy Gregory Anton ékszerek iránti megszállottságában fönt járkál a padláson, és talpa alatt nyikordul a padló… A Gázláng tényleg a világ egyik legjobb filmje. Látnotok kell. Akár szélvihar dúl éppen odakint, akár nem.     

                                                                                                                         Bori

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.