Nincs olyan élethelyzet, amelyben ne segíthetnének a mesék. Még a legreménytelenebb helyzetben is erőt adhatnak, mert a mese olyan ősi eszköz, amely mindenkié. Barcza Katalin meseterápiás szakemberrel beszélgettem a mesék hatásáról, és arról, hogyan találhatjuk meg magunkban a fényt. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin januári számában olvashatjátok.

fotó: Vavrik Dóra

Hogyan mutatnád be a meseterápiát?

A meseterápia esetében először tisztázni kell, hogy nemcsak gyerekeknek szól. A mese olyan ősi eszköz, amely az emberiség egészéé. Az utóbbi jónéhány évtizedben történt az meg csak, hogy a meséket elkezdtük a gyerekkorral társítani. Valóban akkor találkozunk először mesékkel, de legtöbbünk életében szerencsére végig jelen vannak a mesék. Tulajdonképpen a mesék – és most a népmesékre gondolok, meseterápiás szakemberként népmesékkel dolgozunk csak -, jóval többek annál, minthogy egy szórakoztató történetet elmondanak. Szimbolikusan kódolva van bennük minden élethelyzet, életlehetőség és az olyan krízishelyzetek is, amelyekkel az életünk során találkozunk. Ha ezt tudjuk, hogy életutakat mutat be a mese, és a végén az esetek többségében megoldásokat is ad, akkor ebből már eleve következik, az az ötlet, hogy nagyon jól lehet a meséket használni arra, hogy a szimbolikájukat átélve és feldolgozva valami módon közelebb kerüljünk a saját megoldásainkhoz.

Te hogyan lettél meseterápiás szakember?

Nálam a tanításhoz kapcsolódott. Pedagógus vagyok, és folyton keresgélem a módszereket, hogy a magyarórákon kívül hogyan segíthetném a gyerekeket, hogy jobban megismerjék önmagukat, jobban meg tudjanak mutatkozni. A meseterápiás képzésem során rájöttem, hogy bárkivel tudok foglalkozni, aki megtalál. Az én látószögem is nyitottabb lett. Azt kell tudni, hogy ezt a módszert 12 éves kor alatt nem ajánlják. A tudattalannal való munkához a kamaszkorba be kell lépni, de onnantól jöhet bárki. Jöhetnek hozzám egyénileg, párban, kiscsoportban vagy akár családok is. A beszélgetésünk előtt éppen pályaválasztást előkészítő meseterápiás foglalkozást tartottam fiataloknak. Nem tudok olyan területet, amiben ne lehetne egy sorozatnyi mesét összerakni, ami megtámogatja annak a területnek a működését, a döntéseinket. A meseterápia nekem szerelem lett, rendkívül érdekes, sosem lehet tudni, mi jön ki belőle. Nekem magamnak is nagyon sokat segített. Korábban mindig féltem az élet változásaitól. Mindig szerettem volna, hogyha egy szép pillanatom van, akkor az ne mozduljon meg, maradjon úgy. De hát nyilván nem így volt, az élet kiszámíthatatlan. A félelmem leküzdésében rengeteget segített, hogy évek óta folyamatosan mesékkel dolgozom. Hiszen a mesékben mindig változik minden, a mesehősök akár elébe is mennek a változásnak. Ma már egészen másképp tekintek az életben beállt változásokra, lehetőséget látok bennük.

Milyen egy meseterápiás foglalkozás?

A foglalkozásnak kidolgozott módszertana van. Én a Lelki Egészségvédő Alapítvány és a SOTE közös szervezésében tanultam Dr. Antalfai Márta módszerét, és lettem meseterápiás szakember. A képzés diplomához kötött és a jungi pszichológia alapjain nyugszik. Ha valaki eljön hozzám, az első dolog, amit megkérdezek tőle, hogy mi az, ami miatt ő úgy gondolja, hogy itt van, és hogy miben szeretne segítséget kapni. Konkrét dolgokra kell rákérdeznem. Az kevés, ha valaki azt mondja, „szeretnék boldog lenni”, „szeretném magamat jobban ismerni”. Akkor szűkítjük a kört: hogyan képzeli a boldogságot? Személyiségének melyik részével szeretne jobban megismerkedni? Így egy személyre szabott cél alakul ki. Ha megvan a konkrét cél, én azt is meg szoktam kérdezni, hogy van-e a hozzám érkezőnek saját meséje. Olyan mese, ami gyerekkorából eszébe jut. Vagy azért, mert nagyon szerette, vagy azért, mert félt tőle. Ha van ilyen saját mese, akkor azzal a mesével kezdjük a foglalkozást. Általában három-négy hetente követik egymást a foglalkozások, minden alakalommal egy-egy újabb mese jön.

 Holly Spencer: Újjászületés

Hogyan válogatod össze a meséket?

Terv szerint. Úgy, hogy a hozzám érkező problémája jelenjen meg bennük, a mesék szimbólumai segítsék a tudattalanjának a gyógyulását. A meseterápia, mint a legtöbb művészetterápiás módszer, a tudattalan tartományokkal dolgozik. A mesék szimbólumai a tudattalanunkban képpé állnak össze, ezeket a belső képeket vetítjük ki, ezekkel dolgozunk. Egy foglalkozás úgy zajlik, hogy először beszélgetek azzal, aki hozzám jön, hogy megnyugodhasson, „megérkezhessen”. Amikor már úgy érzem, hogy tud figyelni, akkor fölolvasom neki azt a mesét, amit kiválasztottam. Olvasás közben nekem már nem kell annyira figyelnem a könyvre, tudok figyelni arra, hogy aki hallgatja, hogyan reagál. Melyik résznél szomorodik el, melyik villanyozza föl, melyiknél zárul be, melyiknél érdeklődik. Végigolvasom a mesét, utána jön a kedvenc részem, de akik járnak hozzám, ők is imádják: a relaxálás. Ellazul a test, és én elkezdem újra mondani a mesét. De akkor már úgy, hogy csak a fontos állomásokat, szimbólumokat, szereplőket említem. Közben a tudattalan ebben az ellazult állapotban kapcsolódik a szimbólumokhoz, amiket én mondok a mese kapcsán. Vége a relaxálásnak, a mesének, visszajövünk, és már oda van készítve egy nagy rajzlap és pasztellkréták. És ekkor, ami jön, azt le kell rajzolni, gondolkodás és szó nélkül. Nem kell hozzá tudni rajzolni, pálcikaemberekkel, foltokkal is működik. Az elkészült rajz a tudattalan üzenete. Aki a mesét hallgatta azt fogja lerajzolni, ami hozzá kapcsolódik. Erről kezdünk el beszélgetni, a rajzról, és arról, hogyan kapcsolódik ahhoz, aki készítette. Mire emlékezteti, milyen élethelyzetet ábrázol. Ha a rajz egy problémát jelenít meg, akkor keresünk egy megoldást rá. Mindképpen úgy ér végét egy-egy foglalkozás, hogy figyelünk arra, hogy rend legyen odabent. Eldolgozatlanul nem hagyunk dolgokat, amikor rend van, amikor rájöttünk valamire, akkor hagyhatjuk abba. Néha „ordítanak” a rajzról a megoldások, máskor nyomozni kell.

Téli időszakban vagyunk (ünnep után), milyen meséket ajánlanál most az olvasóknak?

Van egy kedvenc mesecsoportom, ezek az Égitestszabadító mesék. Ezekben a mesékben az az alaphelyzet, hogy megbomlik egy rend. Ezt persze kétféleképpen kell érteni. Egyrészt kint a világban, a mesei történésekben bomlik meg a rend, másrészt bent, a saját magunk világában. Ez a kiindulópont. És ha belegondolunk, ezt most is naponta százszor éljük át, hogy megbillen valami miatt a rendünk. A mesékben úgy borulnak föl a dolgok, hogy jön a birodalomba egy ellenséges erő, általában sárkány, és elrabolja a fényforrásokat, egyszerre vagy egymásután. Elrabolja a Napot, a Holdat és a csillagokat. És ekkor sötétség lesz. Ott marad egy sereg ember minden fény nélkül. Ez a helyzet nyilván nem tartható, nem szabad így maradni. A mese története az, hogy ki szerzi vissza, és hogyan szerzi vissza a fényt, és hogyan engedi vissza az Égre. Azért szeretem ezeket a meséket, különösen ebben az időszakban, amikor jönnek a hosszú téli esték, mert ilyenkor teljesen át tudjuk élni azt, hogy milyen, amikor sötét van. Ilyenkor az ember egyre inkább húzódik vissza, egyre zárul be körülötte a világ, egyre többet foglalkozik a saját belső életével is. Aztán eljön a december, ami egyébként szerintem a legoptimistább hónap a tizenkettőből, amikor rájövünk arra, hogy de egyébként ez nem fog így maradni. A fény nem elpusztítható. A fényt vissza lehet szerezni, úgy kint a világban, ahogy bent a saját fényemet is. Ez az időszak arra tanít minket, hogy „este lenyugszik a Nap, de tudom, hogy reggel úgyis fölkel”. Ugyanez megtörténik az életünkben is ezerszer. Tönkremennek a dolgaink, nincs mibe kapaszkodnunk. És akkor, abban a pillanatban mégis megtaláljuk magunkban azt az erőt, amivel visszaszerezzük a fényt.

Arseniy Lapin alkotása

Mit jelképez a fény?

Ahogy mondtam is, a fény különböző aspektusai jelennek meg a mesékben (Nap, Hold, Csillagok), de a fény egyébként rengeteg pozitív dolgot jelképez: az életet, a boldogságot, a tisztánlátást, a tudatot, a hitet, a reményt. Minden olyasmit, ami nélkül nagyon nehéz. A sötétség mindezek ellentéte. Decemberben eljutunk a 21. nappal oda, amikor a legrövidebb a nappal, és a leghosszabb az éjszaka, és mi elkezdjük várni a fény születését. Szerintem ez egy gyönyörű időszak, amikor tudjuk, hogy eljön a fény, várunk rá, és hiszünk benne. A Magyar Népmesék között van egy hihetetlenül érdekes Égitestszabadító mese, A hétlábú paripa, amely egyébként Zalka Csenge Virág Ribizli a világ végén című szuper mesegyűjteményében is megtalálható.. Ebben a mesében egy lány szerzi vissza a Napot, a Holdat és a csillagokat. Egy teljesen „átlagos”, bár aranyhajú lány indul el a fényért. Sikerül neki visszaengednie az Égre. Ilyenkor a mesék mindig hangsúlyozzák, hogy az emberek boldogok, elönti szívüket a reménység. Télen ezek a mesék nagyon meg tudják emelni az ember lelkét. Megmutatják, hogy bárki meg tudja szerezni a fényt, a saját fényét.

Kapcsolódó bejegyzés:

Lássuk meg a csodát a régi dolgokban - interjú Varró Dániellel

A bejegyzésben szereplő képeket Barcza Katalin (Labirintus - Meseterápiás Műhely) bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.