Kedves Kihagyhatatlan Olvasók! Akkor most olyan jön, ami még nem volt! Egy zenei albumról olvashattok mindjárt itt a blogon, különleges vendégszerzőktől is.

Eleanor Tomlinson színésznő tavaly májusban adott ki egy lemezt, a Poldark rajongók nagy örömére. Én is nagyon boldog voltam, amikor megjelent a Tales from Home című album. Több se kellett, megkértem, Csillát és Veronikát, írjunk róla együtt. Erzsi örömteli esemény miatt igazoltan van most távol, de természetesen nemsokára visszatér. Az alkotógárdához végül csatlakozott Imre is, így most először egy férfihang is megszólal a blogon. Következnek a Mesék otthonról!

Bori

Amikor elkezdtem nézni a Poldarkot az egyik első dolog, ami megfogott Eleanor Tomlison énekhangja volt. Az álomszerűen lágy, csillogóan tiszta hang gazdagította Demelza karakterét, és az egész történetnek fantasztikus érzelmi többletet adott. És ma is úgy gondolom, hogy Eleanor Tomlinson gyönyörűen énekel. Nem is meglepő, hogy idén májusban debütáló albummal jelentkezett. Én is nagyon vártam ezt az albumot, végül azonban nem azt a csodálatot váltotta ki belőlem, amire számítottam. Felemás érzéseket hagyott maga után.

A Tales from Home című albumon feldolgozások találhatók, és a dalválasztások tekintetében igen változatos. Simon & Garfunkel Homeward Bound című szerzeménye ugyanúgy megtalálható rajta, mint a Hushabye Mountain, amely egy musicalből való dal, vagy a The Spinning Wheel című ír népdal, amelyben Eleanor Tomlinson bátyja, Ross is közreműködik. A dalokhoz az akusztikus zenei aláfestést Anne Dudley adja, ő legutóbb éppen a Poldarkhoz írt lenyűgöző főcímzenét.

Elbűvölő hangú énekesnő, kiváló zeneszerző és sokszínű dalok: részleteit nézve ez az album tökéletes. És mégis, az egészből valami hiányzik. Talán éppen azért, mert ez a lemez érezhetően az utolsó hangig „ki van találva”, egy stúdióban szépen megcsinálták, de az érzelmek már kimaradtak belőle. Az, amire Eleanor Tomlinson egyetlen hanggal képes, amikor Demelzaként énekel, itt most elmarad. A dalok szépek, de amikor hallgatom őket, nem kavarnak föl, nem varázsolnak el.

A lemez többszöri meghallgatása után természetesen elgondolkodtam: lehet, hogy én várok túl sokat? Lehet, hogyha nem ismerném Demelza és Ross történetét, és hogy miként énekel a bányászleányból lett úrinő, akkor sokkal jobban hatna rám ez az album? Vajon másokra hogy hat? A barátaimra? A nővéremre? Persze, hogy nem tudtam kihagyni a lehetőséget, és megkérdeztem őket!

Alább tehát Csilla, Imre és Veronika mondja el a véleményét a Tales from Home című lemezről. Csilla az összes eddigi Poldark részt megnézte már velem, Imre és Veronika azonban még nem ismerik első kézből a sorozatot; de mindannyian zeneértők, úgyhogy ez a bejegyzés végeredményben rendkívül kiegyensúlyozott. Fogadjátok szeretettel!

Csilla

Nagy reményekkel vártam Eleanor Tomlinson első lemezét, amit kifejezetten a rajongók kérésére alkotott. Azt a három-négy dalt, amit a sorozatban énekelt, bevallom, rongyosra hallgattam. Ez az énekesnőn kívül a zeneszerző, Anne Dudley érdeme is. A színésznőt a Poldark sorozat Demelzájaként ismertem meg, mind személyiségét, mind hangját. A sorozatban alacsonyabb származású nőt alakít, akit nem taníttattak énekelni, ezért képzetlen, de egyszerűségében és természetességében gyönyörű hangon énekel angol népdalokat, illetve népies hangzású dalokat. Nagyon közel éreztem magamhoz a stílust is, és azt is, ahogy ő énekel: egyrészt a felvételek is úgy sikerültek, mintha fizikailag itt énekelne mellettem, illetve megtévesztő egyszerűségében az a benyomásom támadt, hogy így akár én is tudnék énekelni és gyönyörködtetni. Persze amikor megpróbáltam, hamar rájöttem, hogy emögött a hangzás mögött azért sok munka van: a tisztaságon túl valójában sok olyan énektechnikai megoldás, ami nem jön magától.

Amikor a lemezét először meghallgattam, kicsit csalódott lettem. Nem ugyanazt a hangzást, illetve stílust kaptam vissza, habár az albumról azt írják, a műfaja folk. Sajnos egy-két számon kívül nehéz volt felismerni azt a népies ihletettséget, amit a sorozatban megismertem. Hogy mitől lesz egy szám népi(es)? A hangszerelés, az énektechnika és a dallamvezetés, illetve a harmonizálás segítettek ezt a hatást elérni, vagy épp elvenni. Hangszerelésben leginkább az egy szál hegedű volt az, ami néhány számban a népies hatást keltette (szerintem ez ugyanaz a hegedű és hegedűs, mint aki a Poldarkban játszott). Az énektechnikát nehezebb megfogalmazni, de talán a mélyebb fekvésekben, kicsit rusztikusabb hangzásban és egyes hajlításokban véltem ezt felfedezni. A dallamvezetésre és harmonizálásra sajnos nincsenek szavaim.:)

Miután túltettem magam azon, hogy ez nem az, amit vártam, és a régieket lecserélve új fülekkel hallgattam a lemezt, más asszociációim is lettek, mint amik a folk témakörébe tartoznak.

Ami az egyik legnagyobb benyomást tette rám, az az, hogy Eleanor hangja ezen a lemezen az én ízlésemnek túl van „masterelve”. Túl tiszta, túl csengő, túl tökéletes, túl sima, tetszeni és fényleni akar. Nem természetes. Mintha kivettek volna valamit a hangjából, amitől ő ő lesz. Amitől egy énekhang izgalmas lesz. Azt pedig a sorozatból tudjuk, hogy milyen egyedi és különleges hangja van. Ezen a lemezen a hangja túl steril, túl jellegtelen. És túl fényes. Ezt nem érzem magamhoz közelinek.

Ha az egész képet nézem, amilyen benyomást a lemez ad, az jut róla eszembe, hogy varázslatos. A szó minden értelmében. Egyszerre elragadó, elbájoló, tündöklő, a szó pozitív értelmében (én azt hiszem, mindenki vágyik arra, hogy elvarázsolják), és egyszerre van kicsit túl sok tündér benne. Mindenhol tündérek vannak és csak tündérek. Ez egy kicsit sok. Ettől kevésbé lesz köze az ember hétköznapi érzéseihez, amiket gyakran átélünk, illetve egyrészt nagyon meseszerű lesz, néhol Walt Disney-s, Mary Poppinsos (Tapestry), néhol pedig az a benyomásom, hogy olyan, mintha sok évtizeddel ezelőtt készítették volna az albumot, amikor még mindennek csillognia kellett. Ez nem tudom, hanyas évek, vagy milyen ország (rezsim?), de van egy ilyen halvány képem egy múltbeli zenei stílusról. Néhol ez a stílus jól illik a gyerekdal-szerű szövegekhez, amik egy-egy történetet mondanak el, naiv falusi miliőbe ágyazva, néhol pedig ugyanez a stílus rendkívül szomorú szerelmi témájú szövegekhez kapcsolódik. Nekem hiányzik a kontraszt a zenék hangulatában. Persze ez lehet, hogy csak azért van, mert megszoktam, hogy a szomorú témákhoz „szomorúbb” zenék tartoznak.

Szintén az összbenyomáshoz tartozik az, hogy mind hangszerelésben, mind harmóniavezetésben, mind a számok szerkesztésében nagyon sok a popzenében már agyonhasznált, agyonhallgatott megoldás. Ezek engem sajnos irritálnak. A hangszerelésről sokszor azt éreztem, hogy egyszerűen túl sok a hangszer. Ez kicsit úgy hangzik, mint az Amadeus c. filmben az a kritika Mozart zenéjét illetően, miszerint „Túl sok benne a hang”. :) Lehet, hogy dilettáns vagyok, de az is lehet, hogy ez ízlés kérdése, vagy az is, hogy van valami abszolút mérce… nem tudom. :) És emellett egyéb személyes problémám is van, ami lehet, hogy szintén csak ízlés kérdése: a számok szerkesztésével kapcsolatban sosem értettem, hogy egy dallam változatlan és sokszori ismételgetése mire jó. Ez főleg kevésbé tetszetős és rövid dallam részleteknél keresztbe fordítja bennem az ördögöt. És ezen kívül is van még egy megosztó véleményem: számomra túl sok benne a pátosz. Egyrészt a kevesebb több lenne, másrészt túlzott az emelkedettség, ami így elveszti a súlyát; pont azt a hatást, amit el akar érni. Az emelkedett hangulat használatát szerintem a komolyzenéből kellene ellesni, mind a mennyit, mind a hogyant, de kérlek, ne verjetek meg ezért a kijelentésért. ;)

S hogy mi az, ami tetszett? The House Carpenter a kedvenc számom. Ez egy kifejezetten egyszerű dallam, ami egyértelműen népi(es) stílusú, és nagyon magával ragadó, léphető, „menős” lendülete van. A dallam harmonizálása a népzenéhez híven törekszik a változatosságra. A dallam sokszor ismétlődik, de aki nem csak a dallamot hallgatja, az üdítő, izgalmas és finom változatosságot fedezhet fel a kíséret harmonizálásában. Aki esetleg nem figyel erre, az is azt érezheti, hogy nem unalmas a sok ismétlés.

Ezen kívül a She moved through the fair c. opusz is nagyon tetszik. Nagyon tetszik, ahogy az ének nem meghatározott ritmikájához lazán kapcsolódik a hangszeres kíséret. A hangszerek nem is akarnak lüktetést adni a zenének, inkább egyfajta filmzenei élményt nyújtó aláfestésként szolgálnak az elmesélt történethez. Itt a hangszerelés is nagyon különleges élményt nyújt, egészen olyan benyomásom támad, mintha egy nyári, éjszakai égboltot néznék, ahol ragyogó fénnyel világítanak és fel-feltündökölnek a csillagok. Benne van a végtelenség érzése, és valami földöntúli nyugalomé. Az énekhang efölé a végtelenséget és változatlanságot árasztó monotonitás és csodálatos egyféleség fölé kontrasztként változatosságot és emberi léptéket teremt.

Két kedvenc számom mellett amit még egyértelmű pozitívumként emelnék ki, az a különleges effektek használata, így például az előbb említett csillagos égbolt-hatás, illetve a tücsökciripelésre emlékeztető hangok használata az I can’t make you love me c. számban, ezek mind nagyon jó hangulatot teremtenek, és kellemesen egyediek.

Ami a szövegeket illeti, be kell valljam, engem sose a szövegek fognak meg egy dalban, hanem a zene, a hangulat. Ha jó a zene, oda se figyelek arra, hogy mi a szövege. Ez talán azért van, mert én csak egy helyre tudok figyelni. Ha szöveget szeretnék élvezni, könyvet olvasok. Így a szövegekkel kapcsolatban az tűnt csak fel, hogy minden szöveg nagyon szomorú, illetve hogy gyönyörű, régies nyelvezettel lettek megírva.

Hogy milyen is tehát Eleanor Tomlinson lemeze? Zenék esetében számomra az egyértelmű mérce az, hogy újrahallgatnám-e őket, úgyhogy így foglalnám össze a véleményem tömören az albumról. Az biztos, hogy Demelzaként a sorozatban elhangzó dalait nagyon sokszor fogom még újrahallgatni, illetve sokszor fogjuk még őket újraénekelni barátokkal például vidám szilveszteri éjjeleken.:) Ezen kívül a She moved through the fair, Hushabye Mountain (ami szerintem már létező dallam – nekem csak Schubert f-moll impromptuje ugrott be róla, de biztosan van közelebbi rokona is), The House Carpenter címűeket fogom rátenni az mp3 lejátszómra a rengeteg Chopin, Beethoven, Mozart, Biber, Liszt, Debussy (stb), magyar népzene, sok filmzene, világzene, jazz és egy-két populárisabb alkotás mellé.

Veronika

Eleanor Tomlison szépen megtanult énekelni, tisztán intonál, és bár a hangjában semmi eredeti nincsen, de kellemetlenséget sem okoz a hallgatónak, ami már önmagában eredmény. Ráadásul a feldolgozáslemez hangvétele szépen passzol a sorozatszerepeihez, ami egyfajta alkotói önazonosságot mutat. Az egész album igényesen kivitelezett, egységes hangszereléseket hallunk, és a Poldark rajongóknak biztosan élmény, hogy szeretett színésznőjük dalra fakad.

A kérdés az, hogy akinek semmit nem jelent a színésznő, az talál-e bármi érdekeset a minden bátorságot, karakterességet és újító szándékot nélkülöző feldolgozásokban? Már az első dal alatt megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy miért akarna valaki egy zseniális Simon and Garfunkel dalt lapos feldolgozásban hallgatni az eredeti helyett?

Aki szereti a színésznőt, hallgassa meg nyugodtan a lemezt, kellemes élménye lesz, bár felkavarodni aligha fog. Én maradok az eredeti daloknál.

Imre

Szerelmes érzések lengik át eme zenei költeményeket, amelyekben a szomorú sorok tündéri emelkedettséggel, könnyedséggel és vigasztaló lágysággal csengnek füleinkbe. Szomorú, fájó érzéseit szemlélődő eltávolodottsággal, lágyan és tisztán csengően énekli meg, ami mellett a hegedű a lélek húrjait zendíti meg, a hárfa tündérkertet idéz, a tangóharmonika idilli francia könnyedséget míg a gitár a népi hangulatot ad a mű számára. Eszembe jut, amikor a fájdalomtól elzsibbadva, lelkem kiégett állapotában, szívemet fojtogató érzéseimet távolról szemlélem, mint az asztalon szétgurult gömbölyded bonbonokat és egyesével ízlelgetem azokat, mintha már nem is hozzám tartoznának, azok csak puszta letisztult diszkrét ízek, a világegyetem végtelen teremtményei közül csupán néhány. A költemények hallgatása segít elfogadni az érzések múlékonyságát, mint az az élet természetes lengéséből adódik.

Eleanor Tomlinson: Tales from Home, megjelent a Sony Music Masterworks gondozásában, 2018-ban.

A bejegyzésben található fényképeket Rahel Weiss készítette.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.