Nyáron Erzsi, Csilla és én ismét együtt írtunk kedvenc filmjeinkről. És egy nagyon különleges sorozatról. Most - a Sztárom a párom és a Sok hűhó semmiért után - egy igazi film klasszikusról mesélünk Nektek, ahogy csak mi tudunk. Kifulladásig.

Erzsi

Már az első percben átjön a film lenyűgöző, magával ragadó hangulata. A klasszikus filmzene, ahogy a fák elsuhannak mellettünk, ahogy a főhős hirtelen kiszól a nézőhöz, mintha beszélne hozzánk, összekacsintva, mikor még azt sem tudjuk, mi is következik igazán. S hogy mi következik? Egy nagyon érdekes dinamikájú kapcsolat pajkos játékossággal, igazi könnyedséggel és fesztelenséggel bemutatva.

A filmben a karakterek valódi egyéniségek, hiszen nem olvadnak bele a szürke hétköznapi emberek világába, mégis minden esemény olyan magától értetődő természetességgel következik egymás után, mintha akárkivel megeshetne ez a történet.

Főhősünk, Michel (alias Kovács László), igazi rejtői hős: kisstílű bűnöző, aki azért persze nagyon menőnek tűnik: a hazugság és igazmondás közti keskeny pallón egyensúlyoz, gyilkosság után is mosolyog, s gyorsabban száguldozik, mint Gorcsev Iván a tizennégy karátos autón. Emblematikus cigarettája, hetykén félrecsapott kalapja és olyan stílusos napszemüvege van, amilyenről Neo még csak nem is álmodhatott. Szabadnak képzeli magát, azt gondolja, mindent megtehet, valójában mégis gúzsba köti a szerelem.

Michel ellenpólusa a remek zenei ízléssel megáldott Patricia, aki amerikai létére odavan a klasszikus európai kultúráért. Rövid hajával, szikrázó szemeivel, csíkos pulcsijával, sokrétű érdeklődésével és újságírói ambícióival nem a klasszikus nőideált testesíti meg, hanem egy egyedi, gondolkodó, értelmiségi, karrierre vágyó lány személyiségét villantja fel. Ő is keresi a függetlenséget, a szabadságot, ugyanakkor mer vállalni kötöttségeket is.

Számomra a film csúcspontja, amikor ezeket a karaktereket előre megfontolt szándékkal jól összeeresztik, bepakolják egy szobába és egy hosszú, látszólag teljesen hétköznapi témákra épülő dialógusban hagyják, hogy a két külön világ egy sajátos elegyet képezzen. Mennyire érdemes vajon szókimondónak lenni? Hol a határ igazság és hazugság között? Mi a szerepe a nőnek egy társadalomban, mi motiválja, hogyan látják ezt nők és férfiak? Miben érdemes függetlenségre törekedni, miért jó viszont kötöttségeket vagy kompromisszumokat keresni? Mi szükség van önigazolásra egy kapcsolatban és miben nyilvánulhat meg? Megannyi kérdés merül fel köztük, amit kifulladásig sorolhatnánk és a választ...

Csilla

Egy kisstílű bűnöző és egy amerikai diáklány, akinek fogalma sincs róla, mit akar és mit érez. Ijesztő belenézni olyasvalakik életébe, akiknek ennyire fogalmuk sincs arról, kik ők, mit éreznek valójában és mit akarnak valójában. Szavaikkal azt mondják, szerelmesek a másikba, de nem mosolyognak. A férfi mindent megtesz a lányért, azt mondja, nem tud nélküle élni, a lányt ezután el kell furikáznia egy másik férfival való randijára, s azt kiáltja a lány után: Látni se bírlak többet! A lány azt hazudja, terhes, talán tőle, a férfi azt mondja: miért nem vigyáztál jobban. A lányra semmilyen hatással nincs az, hogy a férfi megölt egy embert. Amikor a lány rájön, talán mégse szereti a férfit, feljelenti a rendőrségen. Nem önbizalom növelő film.

Bori

Bármilyen furcsa is, nekem a Kifulladásig kapcsán először mindig a Vörös és fekete 1954-es klasszikus feldolgozása jut eszembe. Az, hogy például a Vörös és fekete filmes kifejezés módja ellen lázadt az új hullám. A Kifulladásig pedig az új hullám egyik legnagyobb mesterműve.

Michel (Jean-Paul Belmondo) körözött bűnöző, aki egyszer menekülés közben lelő egy rendőrt. Életébe azonban nem ez hoz mindent megrengető változást, hanem az, hogy beleszeret a Párizsban tanuló amerikai diáklányba, Patriciába (Jean Seberg). A szerelem sebezhetővé teszi…

És hogy mi volt a lázadás? A Vörös és fekete statikus, monumentális beállításai és merevsége eltűnt. Gyors kép – és hangváltások követik egymást, és olyan beállítások, amelyek miatt úgy érezhetjük, hogy mi is együtt lélegzünk a szereplőkkel. Kifulladásig. A filmet 1960-ban mutatták be, Jean-Paul Belmondo első főszerepe és Jean-Luc Godard első játékfilmje volt. Forgatókönyvét François Truffaut ötlete nyomán Jean-Luc Godard írta. A Kifulladásig számomra nem lett poros vagy lassú. 56 év után is érzem benne az erőt, amivel megújította a filmművészetet. Milyen jó, ha valaki az anyukájától sokat hall az új hullámról… De ami a legfontosabb 56 év után is érezni a film minden kockáján, hogy milyen is a szerelem. Felkavaró, félelmetes és csodálatos.

Kifulladásig (À bout de souffle)

fekete-fehér, francia romantikus dráma, 95 perc, 1960

rendező: Jean-Luc Godard

író: François Truffaut

forgatókönyvíró: Jean-Luc Godard

zeneszerző: Martial Solal

operatőr: Raoul Coutard

vágó: Cécile Decugis, Lila Herman

Szereplők: 

Michel Jean-Paul Belmondo

Patricia Jean Seberg

Felügyelő Daniel Boulanger

A Vörös és fekete egyébként egy remekmű, a szó minden sallang és túlzás nélküli értelmében. Julien Sorel pedig a világirodalom egyik legizgalmasabb karaktere, a szó legizgalmasabb értelmében. Az 1954-es Vörös és fekete a maga nemében tökéletes, még akkor is, ha kifejező eszközei ellen valóban lehetett lázadni. De színészi alakításai ellen nem. Gérard Philipe-et látnotok kell. Egy szó, mint száz: ha végére értetek a Kifulladásig-nak nézzétek meg a Vörös és feketét. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.