Sok évvel ezelőtt, még gimnazista koromban, egy szilveszteri buli előtt filmlistát készítettem a barátnőimnek, Erzsinek, Csillának és Vikinek. Pár mondatos ismertetőt írtam minden filmről, amit itthon találtam, hogy tudják, milyen filmekkel köszönthetjük együtt az új évet, ha éppen úgy hozza kedvünk. Ha ezt a listát, akkor, gimnazistaként nem kezdem el írni, ma blogot sem írnék. Ezért úgy gondoltam, most megmutatom Nektek milyen is az ha a barátnőimnek ajánlok filmeket. Az, hogy a barátnőimnek írtam a filmekről természetesen az ismertetők stílusán és tartalmán is meglátszik! Bízom benne, hogy ennek ellenére mindegyiket élvezni fogjátok! Jöjjön tehát három film, amelyeket találomra választottam ki a gyűjteményemből, hogy e mostani ajánló igazán különleges legyen. (Igen, bevallom, csak becsuktam a szemem és böktem...) Három film Erzsinek, Csillának, Vikinek és most már a blog többi Kedves Olvasójának is! Jó szórakozást!

Aranyoskám

Szakácsi Sándor és Dustin Hoffman zseniális alakítása, egy zseniális filmben. Mit tehet egy állástalan New York-i színész, aki még a paradicsomot is érzéssel játssza el? Ha megnézed ezt a remekművet, garantáltan egy életre megjegyzed, mit tehet. Kihagyhatatlan. Angolul nem ajánlott!

2013. január 28-án volt pontosan 200 éve annak a napja, hogy Jane Austen Büszkeség és balítélet című regénye először megjelent. Én hatalmas Jane Austen rajongó vagyok. Így már január eleje óta azon töröm a fejem egyre lázasabban, hogy az évforduló örömére hogyan is mondhatnám el Nektek, mit jelent számomra a Jane című film. Nem haragszotok meg, ha egy kicsit mesélek, ugye? Elvégre nem mindennapi évfordulót ünneplünk!

2007 októberében hosszas tervezés és előkészítés után az édesanyám, a nővérem és én, végre megvalósíthattuk régi álmunkat: elindulhatunk együtt Párizsba! Szállásunk a Défense negyedben, Párizs egykor félelmetesen modern, ma már inkább csak félelmetes felhőkarcolóiról híres részén várt minket. Igazán szerettem ott lakni, ha az ég felé nyúló üveg rengeteg kicsit nyomasztott is, a Grande Arche minden alkalommal ámulatba ejtett. S egészen biztosan tudom, hogy ez a blog nem indult volna el, ha nem ejt minden alkalommal ámulatba az, ami a Grande Arche mellett állt: egy hatalmas mozi. Természetesen látnom kellett belülről is. Végül anyukámmal ketten vágtunk neki.

Tegnap, igazi rajongóhoz méltatlan késéssel, végre a polcra tettem a Doktor House 8., utolsó évadát DVD-n. Igen, ez megér egy külön blogbejegyzést. Egyrészt mert a House 8. évadát én hogyvoltoztam lelkesen, másrészt mert a teljes sorozat meghatározó élmény volt számomra, és nagyon hiányzik. Jó, hogy most már DVD-n is megnézhetem minden részét újra, és újra és újra! Ki csatlakozik?

Kedvcsinálónak itt egy rajongói videó még 2011-ből. Igaz, csak 10 okot sorol föl, abból a megszámlálhatatlanul sokból, amiért Gregory House-t szeretjük, de még így is megmutatja, hogy House ellenállhatatlan. De tényleg.

Nem voltam még négyéves, amikor egy nap így szóltam anyukámhoz: „Élni a legjobb!” Sajnos nem emlékszem már rá, akkor pontosan miért is szóltam így. Sőt arra sem emlékszem, hogy tényleg kimondtam, amit éreztem. Mégis minden alkalommal elhiszem, hogy valóban megtörtént, amikor édesanyám elmeséli, hogy eléálltam és megállapítottam, hogy élni a legjobb. Egyszerűen azért, mert ma is így érzem. Most különösen, hiszen félórája sincs, hogy (már megint) megnéztem Dany Boon Isten hozott az Isten háta mögött című filmjét.

A 2007-ben készült francia vígjátékban Philippe Abrams postamester úgy próbálja rendbe hozni omladozó házasságát, hogy rosszkedvű, ideges felesége szeszélyének engedve kérvényezi, hogy egy riviérai állomáshelyre küldjék. Célja elérése érdekében a cselvetéstől sem riad vissza. Philippe azonban korántsem profi a cselvetésben. Hatalmas hibát követ el és választás elé kerül: vagy kirúgják vagy Északra megy. Philippe végül nekivág a messzi Északnak. Egyedül. Görcsösen szorítja autója kormányát, a néző pedig a fotelja karfáját. Most mi lesz?

Sonnet130.mp3

Alan Rickman, a zseniális brit színész ma ünnepli 67. születésnapját. Így természetesen ma itt, a blogon is ünnepelnünk kell! Úgyhogy most mindenki kattintson a fenti linkre, majd dőljön hátra, és hallgassa meg Shakespeare CXXX. szonettjét, Alan Rickman előadásában. A szonett szövege angolul és magyarul, Szabó Lőrinc fordításában, a tovább mögött olvasható. Én már kattintok is!

Nyelvet tanulni nem könnyű. Nem könnyű, ha nincs, ami motiváljon. Igaz, a jó jegy egyáltalán nem lebecsülendő, de ha csak azért görnyedünk az angol rendhagyó igék három alakját mutató végeérhetetlenül hosszúnak tűnő táblázat fölé, ha csak azért próbáljuk megjegyezni és megérteni, hogyan és mikor használjuk a plus-que-parfait-ét, mert közel a dolgozat, akkor bizony nem csoda, ha hamar elcsüggedünk. Abban a pillanatban azonban, hogy találunk valamit, ami a tanult nyelvhez kapcsolódik, és fölébreszti kíváncsiságunkat, hihetetlen élményekkel teli körforgásba kerülhetünk. Hiszen, ha szorgalmas tanulással megismerünk valamit, az elkerülhetetlenül sikerélményt hoz magával, amely csak még jobban fölkelti érdeklődésünket. (Néha még én magam sem hiszem el, hogy ma már Shakespeare szonettek fordításával bíbelődöm, amikor nem is olyan régen még a Drakula nagyon megkönnyített változatát kezdtem el olvasni angolul, mint az első igazi idegen nyelvű könyvemet. A francia terén még nem állok ilyen jól, de az elhatározás már megvan. Egyszer egészen biztosan elolvasom a Vörös és feketét, úgy, ahogy azt Stendhal papírra vetette.)

Az első lépés megtételéhez – azaz, hogy találjunk valamit, ami fölébreszti kíváncsiságunkat, és ezáltal kezdjünk megismerni egy nyelvet és mindazokat, akik beszélik – tökéletes kiindulópontot jelenthetnek a kulturális szótárak. Bart István magyar író, műfordító 1998-ban állította össze először az Angol – magyar kulturális szótárat (a második bővített kiadás 2002-ben jelent meg). 2000-ben elkészült az Amerikai – magyar kulturális szótár. A Francia – magyar kulturális szótárat Ádám Péternek, a Német – magyar változatot Györffy Miklósnak köszönhetjük, míg a legújabb, 2008 júniusában megjelent kötet, Soproni András munkája, az Orosz kulturális szótár. A fenti szerzők nem kevesebbre vállalkoztak, mint arra, hogy két kultúrát hasonlítsanak össze. Szótáraikban tehát ne keressük egyszerű szavak jelentését – és szavak egyszerű jelentését - , ugyanakkor ne késlekedjünk föllapozni őket, amennyiben arra vagyunk kíváncsiak, mennyire népszerű hazájában a P.G. Wodehouse teremtette zseniális inas, Jeeves, hány éves korában lépett először színpadra Fred Astaire, ki mondta: „Ils sont fous, ces Romains!”, vagy épp, hogy mit jelentenek a bíbor vitorlák az oroszok számára.

Február 10-én vasárnap, 20:00 órakor a Story4, Magyarországon elsőként vetíteni kezdi a Downton Abbey című sorozatot. Itt az alkalom, hogy végre írjak Nektek a Downton Abbyről!

Én nagyon szeretek lelkesen írni Nektek. Nincs is annál jobb, mint leírni, mi az, ami szép, amit szeretek, ami tetszik, és közben reménykedni, hogy amiről írok, az örömet okoz majd Nektek is. Ezért vagyok én most furcsa helyzetben. Ahogy mondtam, itt az alkalom, végre írhatok a Downton Abbeyről! Csak éppen már nem lelkesedem érte úgy, ahogy szeretnék. Igyekszem, de nehéz, mert a Downton Abbey sajnos már nem olyan jó, amilyen a legelején volt. De akkor kezdjünk is mindent a legelején!

A Downton Abbey amerikai közreműködéssel készített brit sorozat, amely az Edward-kori Angliában játszódik. A sorozatot a brit ITV tűzte műsorára, az első részt 2010 szeptemberében vetítették. Azóta összesen 25 epizód került adásba, 3 évadra bontva. A sorozat főhelyszíne egy kitalált yorkshire-i nagybirtok, Downton Abbey. Ezen a birtokon él az arisztokrata Crawley család: Lord Grantham amerikai feleségével és három lányával, valamint az őket kiszolgáló személyzettel.

Őszintén bevallom, nem akartam a Vájtfülűek brancsáról írni Nektek. Könyvajánlót ajánlani? Ki hallott már ilyet? Egy hete azonban rájöttem, túl gyorsan ítéltem, könnyelműen tituláltam egyszerű ajánlónak Nick Hornby cikkeit. Az angol író és publicista 2003. szeptembere óta rendszeres szerzője az amerikai, Believer című folyóiratnak, rovatának címe, Stuff, I’ve been reading („Amit éppen olvasok”). Azaz minden hónapban azokról a könyvekről ír, amelyeket éppen olvas, nemrég olvasott vagy szándékában áll olvasni. „Ha pedig úgy érzem, hogy a kedvem, munkamorálom, a koncentrálási szintem, az időjárás vagy a családtörténetem befolyásolja viszonyomat egy adott könyvhöz, akkor azt nyugodtan elmondhatom és el is fogom mondani.” – írja a Vájtfülűek brancsa bevezetőjében.

Igen, egy hete minden megváltozott. Végre kezembe vehettem a könyvet, amely Nick Hornby 2003. szeptembere és 2006. júniusa között megjelent írásait gyűjti egybe, s amikor még éjfélkor is teljes odaadással olvastam, már tudtam: az „Egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasó naplóját” nektek is meg kell ismernetek. Nick Hornby ugyanis betartja ígéretét, és  nem időtől és tértől függetlenül ír olvasmányélményeiről. A Bevezetés és a Köszönetnyilvánítás között egy háromgyerekes apukát ismerhetünk meg, akinek bizony van TV-je és CD lejátszója, rajong a fociért és igen, emellett imád olvasni. Ez az, ami engem igazán megfogott. Nick Hornby olvasni imád. Nem tesz különbséget „magas irodalom” és „ponyva” között, nem nézi le azokat, akik a Da Vinci – kódot olvassák a Háború és Béke helyett, s nem magasztalja azokat, akik a Háború és Békét választják a Da Vinci – kód helyett. S persze az sem elképzelhetetlen számára, hogy akad, aki mindkettőt ugyanúgy élvezi. Hiszen az olvasás mindenekfelett öröm kell hogy legyen, csodálatos élmény,  szórakozás.

A Halálos szívdobbanás című filmről 2012 februárjában írtam. Most minden változtatás nélkül teszem föl ide a szöveget. Hiszen Romain Durist még mindig ugyanúgy szeretjük, igaz, Viki?

Amikor egy olyan film érkezik a mozikba, mint például a Suszter, szabó, baka, kém, amelyben szinte minden színészt szeretek annyira, hogyha két órán keresztül mást sem csinál, csak néz a kamerába szótalanul, én azt is élvezem, akkor nem is kérdés, hogy miről fogok írni. De nagyon is vannak olyan időszakok, amikor nehéz kitalálnom, mit ajánljak legközelebb. Szerencse, hogy itt van nekem Viki, akiről az én Kedves Rendszeres Olvasóim sokat hallottak már, és aki mindig a megfelelő pillanatban tudja azt mondani a vonal másik végén, hogy „írjál Romain Durisről, légy szíves!” Milyen igaza van! Hiszen Romain Duris is nézhet a kamerába hosszan, én visszanézek rá! Úgyhogy most itt is van ő, Romain Duris, és a Halálos szívdobbanás című film. Köszönöm az ötletet, Viki!

Romain Duris a ’90-es évek elején, az utcán várakozott, amikor megszólították, és arra kérték menjen el egy szereplőválogatásra. Elment és megkapta a szerepet, pedig előtte nem is próbálkozott soha színészettel. Karrierjében az áttörést a 2002-es Lakótársat keresünk című nagysikerű film jelentette, amelyben Cédric Klapisch író-rendező Xavier szerepét egyenesen neki írta. Jelenleg három filmje vár bemutatásra, Franciaország egyik legfoglalkoztatottabb fiatal színésze.   

Világéletemben szerettem figyelni, ahogy az emberek beszélnek körülöttem. Szó szerint. Szeretem figyelni, hogyan formálják, mennyire tisztán ejtik a szavakat, milyen a hangszínük. Különösen igaz ez akkor, ha színészekről van szó. Szakácsi Sándor, Szerencsi Éva, László Zsolt, Györgyi Anna, Báthory Orsolya, csak néhányan azok közül, akiknek a hangját bárhol, bármikor fölismerem és nagyon szeretem hallani. Külföldi színészek esetében a listát Stephen Fry, Alan Rickman és Benedict Cumberbatch vezeti valamint természetesen – mint azt Kedves Rendszeres Olvasóim bizonyára kitalálták már – Hugh Laurie, akinél szebben senki nem tudja kiejteni, például azt a szót, hogy „savage” (azaz vad).

Így aztán nincs abban semmi meglepő, hogy nagyon látni akartam a Szörnyek az űrlények ellen című rajzfilmet. Ilyen címmel lehet, hogy a film maga szörnyű lesz, de az egyik figurának Hugh Laurie kölcsönzi a hangját, legrosszabb esetben majd becsukom a szemem és nem figyelek másra csak az ő hangjára – döntöttem el magamban. Végül azonban nem kellett becsuknom a szemem, ahogy ott ültem a hatalmas mozi teremben egy langyos áprilisi délelőttön. A Szörnyek az űrlények ellen valóban nagyon sablonos, de szerethető mese. Még akkor is, ha mondanivalója kicsit túlságosan is nyilvánvaló, „soha ne becsüld alá magad és ne engedd, hogy az előítéleteid vezessenek”. Főhőse Susan, a szép jövőről álmodozó amerikai lány, akire esküvője napján egy meteorit zuhan. Másnap az immár 15 méter magas és szupererős Susan egy titkos katonai létesítményben ébred, nem érintkezhet senkivel, csupán szörny társaival: Hiányzó Láncszemmel, aki félig hal, félig ember, B.O.B-bal, a kék zselével, Rovaroszaurusszal és az őrült tudóssal, aki egykor ember volt, de egy félresikerült kísérlet következtében egy nap részben csótánnyá változott.