Olvasni mindannyian megtanulunk, de eközben néha elvész az olvasás szeretete, a motivációnk. A motiváció (újra)megtalálásában segít Dr. Vass Dorottea olvasáskutató Olvasásmotiváció című könyve, és a hozzákapcsolódó D012 program. A program során a gyerekek 12 ponton mennek végig, a végére pedig elkészülnek a saját könyvükkel, amik a könyvesboltokban is megállnák a helyüket. Ennek eredményeként nemcsak olvasáshoz való hozzáállásuk, de az énképük, önbizalmuk is fejlődik. A programról Vass Dorotteával beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin februári számában olvashatjátok.

fotó: Nagy Zoltán / @ Veled Szép

Elmesélnéd, hogyan indult a D012 program?

Pályafutásomat tanítóként kezdtem, és már egyetemistaként is azt hallottam az oktatóimtól, hogy úgy lehet megszerettetni az olvasást, ha példát mutatunk a gyerekeknek. A megfelelő könyvet kell a kezükbe adni, és akkor elkezdenek olvasni, csakhogy a gyakorlat nem ezt mutatta. Hiába vittem be az órára izgalmas könyveket, a gyerekek nem voltak nyitottak. Az olvasási készség szintje biztosan befolyásolja, hogy mennyire szeretünk olvasni. Az érdekes itt éppen az volt, hogy ezek a gyerekek jól tudtak olvasni, mégis jobban szerették a matekórát, ahol számolhattak, de ott sem a szöveges feladatokat. Ekkor kezdtem el a doktori tanulmányaimat, ahol az olvasás megszerettetésének lélektani vetületét, azon belül is a motiváció és az érdeklődés kialakulásának kérdését vizsgáltam. Később ez lett a programom alapja is. Kutatásaim során kiderült számomra, hogy nem biztos, hogy mindenkiben kialakul a belső motiváció, a legfelsőbb érdeklődés. Ez az olvasás esetében is így van. Ezt el kell fogadnunk. De akkor is érdemes megpróbálni, hogy kialakítsuk a motivációt.

Hogyan lehet kialakítani a motivációt úgy, hogy meg is maradjon?

Fontos elfogadnunk, hogy a motiváció nem mindig állandó. Ugyanúgy, ahogy mozgásban vagy az egészséges étkezésben is néha csalunk, pihenünk egy-egy napot vagy csokit eszünk, az olvasásnál is lehetséges, gyerekeknél és felnőtteknél is, hogy néha kevesebbet olvasunk. Fontos, hogy ez ne legyen szégyen, ne legyen ciki. Ezt különösen akkor fontos elfogadni, amikor a gyerekek olvasni tanulnak. Az óvodában a gyerekeknek érzelmi élményük van az olvasással kapcsolatban, de az iskolába érve ez megváltozik. Az olvasás kognitív folyamattá válik. Ebben a tanulási folyamatban már kevesebb élmény van, mint amikor anyával, apával vagy az óvónénivel összebújva mesét hallgattak. Itt szokott elkezdeni csökkenni a gyerekek motivációs szintje. A másik befolyásoló tényező ebben az életszakaszban, hogy azok a szövegek, amelyeket a gyerekek elsős és másodikos korukban olvasnak, nem izgalmasak számukra. Például zárt és nyitott szótagokat ismételnek, ami technikailag nagyon jó, de érzelmileg nem igazán lehet hozzá kötődni.

Ha ezen a gondolatmeneten haladunk tovább, akkor a kötelező olvasmányokat hogyan kellene tanítani? Hiszen azok nemcsak az olvasás, hanem a kultúraátadás, kapcsolódás szempontjából is fontosak.

Én a kötelező olvasmányok felhasználási módját szeretem megváltoztatni, ez része is a D012 programnak. Amikor egy csoportba beviszek egy szöveget, akkor nem könyvklub-szerűen dolgozzuk fel, hogy elolvassuk, és mindenki reflektál rá. Inkább eszközként tekintünk az olvasmányra. A szöveg segít, hogy mindenki elérje a célját. A programban a cél az, hogy mindenki írjon magának egy saját könyvet. Ezt alsóban és felsőben is nagyon szeretik csinálni a gyerekek. A saját könyvük megírásához használják a kötelező olvasmányokat. Például beviszek az Egri csillagokból részeket, hogy azt olvassák el a gyerekek, mondjanak róla véleményt, és mondják meg, mi az a hasznos tartalom, amit ebből a szövegből fel tudnak használni a saját könyvükhöz. Szerintem is fontos, a kultúránk része, hogy ismerjük az Egri csillagok történetét vagy a János vitézt. De közben egyet tudok érteni azzal is, hogy lehetséges, hogy ma már tartalmilag, szövegében ezek a művek nehezen kapcsolódnak a gyerekek érdeklődési köréhez és hétköznapjaihoz. De éppen azért, mert változtatok a hozzáálláson, a saját könyvükhöz, életükhöz kapcsolódva mutatom meg ezeket a szövegeket, a gyerekek nagyon jól tudnak kapcsolódni. Például fantasztikusan körbejárták már, hogy a János vitézben a banya miért jó karakter, miért dobja fel a szöveget. Megjelent az a kérdés is, hogy ők a saját szövegükben hogyan tudnak létrehozni egy hasonló karaktert. Beszélni kezdünk arról is, hogy miért szükségesek az ilyen karakterek egy szövegben. Ha ilyen szempontból közelítjük meg a kötelezőket, akkor abszolút megvan a helyük.

A programodban tehát 12 ponton mentek végig a gyerekekkel, és a cél az, hogy minden gyerek írjon egy saját könyvet. Van valamilyen megkötés vagy a könyv bármilyen lehet?

Bármilyen lehet. Azt szeretném elérni, hogy az írás-olvasási szakaszban a gyerekek nagyon nagy teret, szabadságot kapjanak. Önállóan döntsék el, hogy mit szeretnének írni, és merjenek hibázni. Ami szoros keretet ad, az a határidő: tanév végéig, azaz kilenc hónap alatt be kell fejezniük a könyvüket. Volt már rá példa, hogy valaki naplót írt, volt, aki regényt írt. Megesett már, hogy valaki olyan szöveget írt, ami regényszerű, de nem volt fejezetekre bontva, mert az alkotót zavarta, hogy fejezetekre kellene bontania a történetet.

Amikor valakivel befejezel egy programot, utána szoktad követni, hogy mi történik? Motivált-e, szeret-e olvasni?

Van egy organikus utókövetés a programban, már csak azért is, mert iskolákban vagyunk jelen, így egymást követő években láthatjuk a gyerekeket. A szülőktől szoktuk egyébként a legtöbb visszajelzést kapni, hogy ők külső szemlélőként mit látnak. De a gyerekeknél is látjuk a fejlődési folyamatot. Megtörtént már például, hogy egy gyereknél, akinél felmerült a diszlexia gyanúja elértük, hogy elhiggye magáról, hogy ő képes írni. De volt már nálam olyan gyerek is, aki valóban diszlexiás volt, és ő is megírta a saját könyvét. Felvállalta, hogy vannak helyesírási hibái, de az a könyv akkor is az ő alkotása, és ennyivel előrébb lépett. A gyerekek önbizalmát abszolút építheti a program. Illetve a szülők még azt jelzik vissza nekem, hogy a gyerekek szöveghez való hozzáállása változik a program segítségével: megfigyelik, hogyan lép be egy-egy szereplő a történetbe, hogyan mutatkozik meg a szövegben egy adott probléma, tehát figyelnek, elemzik a szöveget.

A programodban nem egyszerűen az olvasás megszerettetése a cél, hanem az, hogy a gyerekek szeressék a történeteket, a történetmesélést.

Sőt, a fő fókuszunk a kitartás, problémamegoldó készség, rugalmas alkalmazkodás, az időbeosztás és annak újratervezése, a gyerekek önmagukról alkotott képének pozitív irányba növelése, hogy a gyerekek merjék felvállalni azt, hogy ők írtak egy történetet, és az most ilyen lett. Sokan rejtegetik, amit írnak, a szüleiknek például csak év végén mutatják meg, amikor már elkészül a teljes könyv. Az biztos, hogy ez egy intim alkotási folyamat, akár csak kiskutyákról, kismacskákról írnak, akár már komoly önismereti szöveget. A program végén nagy lépés kiállni az osztály vagy az egész iskola közössége elé, és bemutatni, amit írtak.

A programodról írt könyvet akár önállóan is használhatjuk, úgy, hogy kiveszünk belőle egy-egy ötletet, tippet a motiváció fejlesztéséhez.

Igen, ez volt a célom. Nemcsak azt akartam, hogy én mondjak okos dolgokat arról, hogy milyen menő az olvasás, hanem hogy a szülők találjanak a könyvben konkrét feladatokat, amelyek segítik a motiváció növelését, és színessé tehetik a gyerekekkel a közös olvasási időt.

Felnőttként is megtalálhatjuk még a motivációt, ha úgy érezzük, többet szeretnénk olvasni?

Nincs időhatár. Ahogy már említettem a motiváció szintje állandóan változik, van, hogy többet olvasunk, van, hogy kevesebbet. A kérdés felnőttkorban talán az, hogy mennyire vagyunk elég erősek ahhoz, hogy leüljünk olvasni, és ne mást csináljunk. A gyerekeknél ezt el lehet érni, mert a szülő vagy a pedagógus rájuk szól, hogy ez a feladat, a gyerekek pedig ezt általában teljesítik, legjobb esetben pedig támogató felnőttek segítik őket a folyamatban. Felnőttkorban már saját magunkat kell szabályoznunk. Tegyük fel, hogy egy éve nem olvastunk szépirodalmat, de most szeretnénk. Az elején nagyon nehéz leülni, de ha elkezdjük, és fokozatosan csináljuk, adunk magunk időt, akkor bizony az olvasás, ha megfelelő tartalmat és nyelvezetet választunk magunknak, be tud szippantani. Azt szoktam javasolni, hogy kezdjük napi tíz perccel, és innen növeljük az időt. Egy idő után észre se fogjuk venni, mennyit olvasunk.

Mi az, amit beszélgetésünk végén még fontosnak tartasz elmondani?

Sokan kérik tőlem, hogy mondjak konkrét könyveket, amitől a gyerekek megszeretik az olvasást. Erre mindig nehéz válaszolni, mert minden gyerek érdeklődési köre, tartalmi igénye, olvasási szintje más. Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy változatosan válasszanak olvasnivalót az otthoni polcra. Legyen ott magazin, képregény, de egy lexikon vagy tudományos kötet is, például arról, hogyan keletkeztek a bolygók. Gyakran elfelejtjük, de legyen ott verseskötet is, ami a ritmusa, játékossága miatt fontos. Legyen persze regény is, így lesz kerek a kép, amiből a gyerekek válogathatnak.

Kapcsolódó bejegyzés:

Mit csinál a cica, amíg én oviban vagyok? - interjú Révész Emese művészettörténésszel

A bejegyzésben szereplő képeket Vass Dorottea bocsátotta rendelkezésemre. A könyvről készült fotó saját fénykép, a többi kép Nagy Zoltán / @ Veled Szép munkája.

Vass Dorottea az instagramon: ITT.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.