Az Azóta őzike című gyerekverses kötetben gyönyörűen épülnek egymásra a versek, és megérintik a lelkünket. Megjelenik bennük a bezártság miatti szorongás éppúgy, mint a rendrakás nehézségei, vagy az a komoly megállapítás, hogy „minden valami másból jön, és mindenből jön valami más”. Krusovszky Dénes szerzővel a kötet kapcsán arról is beszélgettem, mi az, ami izgalmas számára a gyermekköltészetben. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin augusztusi számában olvashatjátok.

Hogyan kezdted el írni a kötetet?

Az biztos, hogy nem azzal az elhatározással kezdődik egy ilyen folyamat, hogy ebből majd kötet lesz, hanem apró lépésekkel. Korábban, 2014-ben megjelent már egy gyerekverses kötetem, a Mindenhol ott vagyok. Amikor azt írtam, még nem voltak gyerekeim. De egy véletlen folytán akkoriban elég sok kortárs gyerekirodalmat olvastam, gyerekköltészetet főleg, és ez bogarat ültetett a fülembe. Azt vettem észre, hogy bár a költészet megfoghatatlan, azon belül a gyerekversek mégis konkrétabb, beláthatóbb területet jelentenek. A költők sokszor hangoztatják, hogy „ők nem írnak senkinek, a vers önmagért van”, de a gyerekversek esetében ezt nem lehet mondani. Gyerekek esetében nagyon jól tudja az ember, hogy kinek ír. Az első gyerekverses kötetemnél tehát a poétikai szempont volt számomra izgalmas, hogyan tudom a költői eszköztáramat, ami felnőtt versek esetében megvan, gyerektematikára átültetni. Ez számomra egy irodalmi kísérlet volt. Nagyon élveztem, és nagyon sok mindent bele tudtam tenni, ami a saját gyerekkoromhoz kötődött, vagy olyan ötlet volt, amit a felnőtteknek szóló versekben nem tudtam megvalósítani. Majd eltelt pár év, megszülettek a saját gyerekeim, és lett saját, napi szintű tapasztalatom arról, hogyan fogyasztják a gyerekek az ilyen szövegeket. Mi az, amit énekelnek, mi az, amit inkább mondanak, és hogyan látják ők mindezt belülről.

Nemrég pedig jött egy új élethelyzet.

Igen, jött a covid, hirtelen nagyon sok időt kezdtünk el együtt tölteni, hiszen bezárt az iskola, óvoda, bölcsőde. Nekem kezdetben még az volt az elképzelésem, hogy felnőtteknek szóló prózán fogok dolgozni, de ezt a vírushelyzet felülírta. Az egésznek a jó oldala az volt, hogy sok időt tölthettem a gyerekeimmel, és az együtt töltött idő egyik kis lépésről a másikra juttatott el ezekhez a versekhez. Sokat beszélgettünk, sokat olvastunk közösen, mindezek hatására elkezdtem írni, a dolgok összeadódtak, és végül megszületett az Azóta őzike című kötet.

A kötet azért is izgalmas, mert nem te írtad a gyerekekről, hanem a versekben maguk a gyerekek szólalnak meg.

Ez esetben is az előző kötetemre, a Mindenhol ott vagyokra tudok utalni. Abban többfajta költői hanggal kísérleteztem. Végül ezekből magamat a legotthonosabban a Magyarországon skandináv gyerekversként ismert verstípusban éreztem, amely a gyerekek hangján szólal meg. A gyerekek logikáját próbálja követni, témája földközeli. Az ilyen vers is lehet persze költői, de arról a világról szól, amelyben valójában élnek a gyerekek. Ezek a versek általában nem dallamszerűek, hanem arra a gyermeki gondolatritmusra épülnek, amelyet megpróbálnak felidézni. És itt persze látnunk kell, hogy az ilyen típusú vers nem „gyerekszájat” jelent - nem egyszerűen leírom, amit ők mondanak - hanem azt, hogy a versekben megjelenő lírai hang a gyerekeké. Én ezt egyébként demokratikusnak érzem: nem olyan verset írok, amely felülről szól le a gyerekekhez, hanem az ő perspektívájukba próbálok meg belehelyezkedni. Amikor az új kötet verseit kezdtem el írni, akkor szinte automatikusan ez a hang szólalt meg. Nagyon szeretem a magyar gyerekirodalom dallamos hagyományát is, Weöres Sándortól egészen a mai költőkig, ez nem ellenkezés, csak én, mint szerző nem ebben érzem magam otthon. Ez abból is adódik, hogy a felnőtteknek szóló verseim sem formaközpontú alkotások, inkább szabadversek. Ha az ember gyerekeknek ír, akkor sem tud kibújni a bőréből. De olvasóként mindet fogyasztok, és egyelőre úgy látom, a gyerekeim is.

A saját kisgyerekeid hogyan fogadták az új kötetet?

Az volt a félig-meddig vicces ötletem, hogy legyen ez a kötet meglepetés nekik. Az illusztrációkkal együtt szerettem volna megmutatni. Egy-két verset persze menet közben is felolvastam nekik, de az egész kötettel csak akkor álltam elő, amikor már kijött a nyomdából. Három kisgyerekem van, különböző korosztályban. Az egyikük már magának tudja olvasni a könyvet, a középső már hozzá van szokva a könyvekhez, leül lapozgatni, kéri, hogy olvassak neki, a legkisebb meg még nagyon kicsi volt, amikor megjelent a kötet, és még most is az, úgyhogy az ő véleményére még várni kell. De a két nagyobbnak nagyon tetszik a könyv. Furcsamódon az illusztrációkban magukra ismertek. Nagy élmény nekik, hogy ott látják lerajzolva magukat. Azért mondom, hogy furcsa, hogy magukra ismertek, mert Baranyi (b) Andrással, aki a rajzokat készítette, kapcsolatban voltam, de arról éppen nem beszéltünk, hogy hogyan nézzenek ki a szereplők a rajzokon. A feleségemmel soha nem osztottunk meg a gyerekekről képeket nyilvános fórumon, és menet közben András sem kért tőlünk fotókat. Ehhez képest az illusztrációkon a gyerekek nagyon hasonlítanak valós önmagukra. Ez nekem azért is tetszett, mert ezek szerint a versek működnek, ha ő illusztrátorként úgy látta a szereplőket, ahogy nagyjából az életben kinéznek. A gyerekeknek egyébként nagy élmény volt az is, hogy a szövegekben fölismertek olyan élethelyzeteket, amelyeket átéltek. Érdekes volt, hogy akadt olyan is, amit rögtön kijavítottak. „Nem úgy volt, nem is ő a legjobb barátom, nem is az a rajz”. Valóságos anyagként közelítenek ezekhez a szövegekhez. Most is elő szokták venni néha a kötetet, ami azt jelzi, hogy tetszik nekik, és izgalmas számukra, hogy ilyen módon egy könyvben szerepelnek.

Ha be szeretnéd mutatni valakinek a kötetet, melyik az a vers, amelyiket kiemelnéd?

Meg kell mondanom, nekem változó a viszonyom a szövegekkel. Nemcsak a gyerekversekkel, hanem általában a műveimmel. Valószínűleg azért van így, mert viszonylag sokat írok, több műfajban és műnemben. Mindig van valami, amin éppen dolgozom, és általában ez nagyban meghatározza, hogy milyen a viszonyom a korábbi szövegekhez. Ebben a pillanatban talán éppen azokat a verseket emelném ki a kötetből, amelyek kicsit elvontabbak. Ilyen például a Ki tudja, hogy és a Valami másból című vers. Ezek a versek elemelkednek a hétköznapi helyzetektől. Ez is volt a terv egyébként, hogy legyenek a kötetben olyan versek, amelyek konkrétan beazonosítható helyzetről szólnak, hétköznapi szituációkról, mint a hiszti vagy a játék a kertben, és legyenek mellettük emelkedettebb szövegek, amelyek a gyermeki logikát és fantáziát mutatják be. Remélem, hogy a kötet egységként működik, amelyben ezek a rétegek egymásra épülnek.

fotó: Szalmás Krisztina

Mi az, ami a gyermekköltészetben számodra még izgalmas?

Ahogy már említettem, amikor az előző gyerekvers kötetemet írtam, még nem voltak gyerekeim. Abban a könyvben több olyan témát próbáltam gyereknézőpontból megközelíteni, ami alapvetően felnőtt téma. Például a hajléktalanság kérdése: hogyan lehet egy hajléktalan figurát gyerekversben megjeleníteni. Ez számomra egy izgalmas kísérlet volt, aminek kézzelfogható poétikai tétje volt, és talán etikai is. A kritikák az ilyen versek esetében mindig megosztottak, van, aki szerint ez túl programszerű, mások viszont nagyon örültek, hogy ezek a témák megjelennek egy gyerekeknek szóló kötetben. Az Azóta őzike című kötetnél más volt a helyzet, hiszen be voltunk zárva, így a versek nagy része belső terekben játszódik. De ha írok majd újabb gyerekverseket, és ha nem lesz járvány, és nem leszünk összezárva, akkor az számomra továbbra is fontos és izgalmas kérdés, hogy a gyerekek, a gyerekeim hogyan reflektálnak ezekre a társadalmi kérdésekre. Hogyan látják azt, ha valaki szegény, az utcán él, nincs pénze ételre? Vagy akár azt, ha valaki kerekesszékes, másképpen mozog? Vagy egyszerűen csak rossz kedve van? A skandináv típusú verset, amelyről fentebb beszéltünk, alkalmasnak tartom arra, hogy a gyerekek nézőpontjából próbáljon nem feltétlenül gyerektémának látszó dolgokról beszélni.

Van még olyan terved, amelyről mesélhetsz?

Van egy regénytervem, amelyet a közeljövőben szeretnék megvalósítani. Felnőtteknek szóló verseket írtam mostanában elég sokat, lehet belőlük kötet is a közeljövőben. Új gyerekeknek szóló szövegen mostanában nem dolgoztam, de van egy gyerekeknek szóló prózakötetem is, amelyet félbehagytam, még vázlatos. Jó lenne, hogyha azt valamikor meg tudnám írni. A saját gyerekeim lassan már kinőnek belőle. Természetesen nem mindent nekik írok, de azért ők a házi kritikusok és az elsődleges felvevő közönség. Jó lenne a szöveggel haladni, amíg még egyáltalán kíváncsiak arra, hogy én miket írok. Gyorsan nőnek, gyorsan változik a viszonyuk ahhoz, hogy mit olvasnak, mit fogadnak el. A legnagyobbat már fineszesen kell rávezetni arra, hogy egy-egy könyvet az én ajánlásomra is kézbe vegyen. Egy-két éven belül valószínűleg már sokkal nehezebb lesz arra rávenni, hogy egyáltalán ránézzen arra, amit én írtam, úgyhogy ezt az áldott állapotot, hogy még kíváncsiak rám a gyerekeim, ki kell használnom.

Kapcsolódó bejegyzés:

Az igazi varázslat - interjú Harcos Bálinttal

A bejegyzésben szereplő képeket Krusovszky Dénes bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.