Nünü, Lulla, Habók és Zazi vándorútra kel. A négy kisállat elhatározza, hogy a világ elé tárja, mire képes. Mindannyian szeretetreméltók és hasznosak, de sok kalandot kell átélniük ahhoz, hogy ezt meg is mutathassák. Harcos Bálinttal a Felhőcukrászda című verses mese szerzőjével beszélgettem arról, hogyan burjánzik kész alkotássá egy ötlet, és arról, hogy mennyi erő rejlik a szavakban. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júliusi számában olvashatjátok.

Hogyan kezdtél el meséket írni?

A fordulópont esetemben a gyerekeim születése volt, de már jóval az ő születésük előtt írtam gyerekverseket. A Pagony Kiadó egyik első könyve egy gyerekvers-antológia volt, amelybe már bekerültek korábban írt szövegeim. A vágy már elég korán, huszonéves koromban megjelent, hogy gyerekirodalommal foglalkozzam, azt hiszem, ösztönösen megéreztem, hogy a lírának a gyereknyelv az egyik legközelebbi rokona. Az álom nyelve, a gyerekek nyelve, a szerelem nyelve mind a költészet édestestvérei.

Ebből kiindulva az új verses meséd, a Felhőcukrászda ötlete honnan ered? Egy verstöredékből, egy szóból? Vagy egy szereplő jelent meg először lelki szemeid előtt?

Változó, hogy egy mű születésekor mi lesz a kiindulópont: egy szövegkezdemény, egy ötletcsíra… Előfordul azonban, hogy nem is egy, de több ötlet vagy komponens találkozik, és elkezdik vonzani egymást – így születtek meg a verses meséim, A boszorkánycica vagy épp a Felhőcukrászda. Az utóbbiban egyébként feltűnnek az előbbinek a főhősei, a banya és a kismacska, Pindur, de a Felhőcukrászda mégsem folytatása A boszorkánycicának, inkább ikerkönyvek, komplementer történetek. A boszorkánycica esetében egy női főszereplőt ismerünk meg, egy boszorkányt, akinek a mese végére lesz egy kiemelt állata, egy segédje, a Felhőcukrászdában viszont egy férfi főszereplőt látunk, egy varázslót, akinek négy állata van – és míg a banyához Pindur megérkezik a vándorlása végén, addig a varázslót Nünü, Habók, Lulla, Zazi elhagyják, már a kezdet kezdetén, és világgá mennek. A Felhőcukrászda egy utaztató mese, benne több helyszínt is bejárunk. A történet írásakor leginkább az foglalkoztatott, hogy az olyan, általában „undinak” tartott állatok, mint amilyen a pók, a denevér, a kígyó vagy a patkány megmutathassák: ők igenis szeretetreméltók. Az foglalkoztatott, hogy ők, a kis főhősök győzzenek. Szeretnék a világ elé tárni, hogy ők mi mindenre képesek, jófejek és hasznosak. A vándorlásuk egyes állomásain valamelyikőjük mindig megkísérli beteljesíteni a maga rejtett vágyát. Ez persze elsőre nem sikerül semelyikőjüknek, mert álmodozók, kapkodnak, túl lelkesek. A humornak, az anarchiának is nagy szerepe van itt. Teljességre törekedtem.

A helyszíneknek is nagyon szép íve van a Felhőcukrászdában: az állatok először egy kisvárosba érkeznek meg, végül a jövő városába jutnak el.

Nemcsak a gyerekkönyvek, de más könyvek írásakor is vonzódom a karneválisághoz, ahhoz, hogy a tetőpontig egyre forrósodjon a szöveg. A gyerekek is elámulnak, ha azt hallják-látják, hogy valami egyre nagyobb és nagyobb. Maguk a mesehősök is elámulnak ezen, hiszen ők mindig egy kicsit gyerekek. Ez tehát az azonosulás szempontjából különösen fontos. Persze erre mindig utólag jövök rá, ami szerencsés helyzet. Ha az ember úgy indul neki, hogy „most olyan szereplőt fogok írni, akivel lehet azonosulni”, akkor már mehet is kukába az egész. Őszintén szólva megörültem, amikor ez az ötletem támadt, hogy a szereplők egyre nagyobb és nagyobb városokba jussanak el, és hogy így egyre inkább eltátsák a szájukat. Az is igen jól alakult, hogy épp a mese elején és a végén láthatjuk a két legkevésbé reális helyszínt. Egy Grimm-mesébe illő faluból rugaszkodunk el, kis favázas házak közül, ez teljesen a mese tere, Árcsibálddal, a varázslóval. Az utána következő három város már reális tér. Ha létező városokhoz akarom őket hasonlítani, akkor előttem, mondjuk, Veszprém, Budapest és London jelenik meg. A legvégén pedig ismét az irreálisba lépünk át, de most aztán már igazán: egy sci-fibe.

Hogyan mutatnád be a szereplőket, a négy kis állatot?

Mindegyiküket nagyon szeretem. Talán Zazi, a patkány a legkönnyebben körülírható: ő a vagány hős, aki szlengben beszél. De azt látnunk kell, hogy a mesék esetében egyszerre kell a gyerekekhez komplexen és egyszerűen beszélni. Egy gyerekkönyvnél más a helyiértéke az úgynevezett lélekábrázolásnak, mint a felnőtt műveknél. Ha egy mesében egy szereplőnek mindössze egy domináns tulajdonsága van, az korántsem probléma. Sőt, néha épp erre van szükség. A Felhőcukrászdában a szereplőknek ezt az uralkodó személyiségjegyét meg is tudom nevezni. Nünü, a pók a lelkes (sőt, a túl lelkes!). Habók, a denevér az ábrándos, az elfogódott. A legmegfoghatatlanabb talán Lulla, a kígyó, kissé ő is ábrándozó típus, és meggondolatlan. Zazi viszont kontúros karakter, a vagányságával kicsit mindig ellenpontozza a másik három alakot. Ámde maga a történet nemigazán engedte, hogy a szereplők sokat beszéljenek. A helyszínek állandó változása és a főszereplők nagy száma, továbbá folytonos mozgása miatt sok narráció, leírás szükséges, így kevesebb hely jutott arra, hogy bemutassam a szereplők nyelvhasználatát – habár remélem, azért valamelyest sikerült.

fotó: Bazánth Ivola 

Bevallom, engem meglepett, hogy Árcsibáld a történet végén visszatér.

Árcsibáld visszatérése kezdettől fogva eldöntött volt. Amikor írok, sok minden önkéntelenül is visszhangzik bennem más művekből. Shakespeare utolsónak tartott drámájának, A viharnak a végén Prospero, a varázsló eltöri a pálcáját. Eredetileg én is úgy terveztem, hogy Árcsibáld a pálcáját eltöri, végül azonban nem akartam ennyire direkt lenni. Úgyhogy ő eldobja a mágusruhát, és Árcsi lesz belőle. Civilként jelenik meg a mese végén. És itt jön számomra a legfontosabb elem: a könyv végén az az igazi varázslat, hogy a felhőcukrászdában átnevezik a sütiket. A nyelv ereje hozza el a megoldást. A felhőcukrászda azért tud megtestesülni, mert megtalálják a kellő szót a sütikre. Ez az apró, mégis hatalmas váltás kell ahhoz, hogy átlendítse a szereplőket a holtponton, ami elhozza számukra a beteljesülést.

Mesélhetsz a jövőbeni terveidről?

Most fogok belevágni egy új gyerekkönyv írásába, de erről még nem szabad beszélnem. Annyit talán elárulhatok, hogy ez a történet most egy másik kultúrkör felé fog nyitni – de ezzel együtt nagyon ismerős lesz a magyar olvasók számára. Remélem, meg tudom majd írni úgy, ahogy megjelent előttem. Az írás vagy egyéb alkotó tevékenység kezdetén ugyanis mindig nyakon önti az embert egy vízió, valamiképpen rálát, hirtelen egyben látja, mi az, amit létre akar hozni. Ez mindig nagy felfokozottsággal, de egyben szorongással is jár: képes leszek-e azt megcsinálni, amit elterveztem? Olyan ez, mint amikor a vadász meglátja föltűnni a csodálatos vadat a sűrűben, majd szem elől téveszti, ezért utána ered. Ez az írás folyamata. Ha sikerül, és újra megpillantjuk, és gyönyörködni tudunk végül a vadban, akkor elértük, amit szerettünk volna.

Kapcsolódó bejegyzés:

A kislány, a róka és egy különleges könyv - interjú Rosa Parryvel és Harlan Cockburnnel

A bejegyzésben szereplő portréképet Harcos Bálint bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.