Régésznek készült, nemzetközi mesemondó lett. A meséket nem ő írja, de megtalálja, összeszővi, újrameséli őket. Mindig úgy, ahogy arra a közönségnek éppen szüksége van. Imád mesélni, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Zalka Csenge Virággal beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin májusi számában olvashatjátok.

Hogyan lettél mesemondó?

Mindig nagyon szerettem mesélni. A mesélés állandó volt az életemben, gyerekkoromtól kezdve. Nagyon sokat meséltek nekem a szüleim, a nagyszüleim, én is szerettem történeteket mondani másoknak. Az egyetemen régészetet tanultam, közben tudtam meg, hogy léteznek hivatásos mesemondók a világban. Azonnal tudtam, hogy én ezt szeretném csinálni. Már az egyetem alatt elkezdtem fellépő mesemondóként dolgozni. Kimentem Amerikába egy évre ösztöndíjjal. Rengeteg képzésen, konferencián vettem részt, megismerkedtem amerikai mesemondókkal. Miután befejeztem itthon a régészetet, még egyszer visszamentem Amerikába, hogy mesemondó diplomát szerezzek. Ez nem kötelező ahhoz, hogy valaki mesemondó legyen, de kiváló lehetőség volt arra, hogy néhány évet Amerikában töltsek, és tanuljak különböző nemzetközi mesemondóktól. Így kezdődött, és most már lassan 15 éve vagyok hivatásos mesemondó.

Milyen pluszt ad, hogy van mesemondó diplomád?

Nagyon jó képzésben vettem részt: tanultunk mesepszichológiát, nyelvészetet, antropológiát, mesemondástörténetet. Rengeteg gyakorlati óránk is volt: hangtechnika, mikrofonhasználat, marketing. Nyaranta mindig voltak tematikus kurzusok, például afrikai mesemondás, a mesemondás és a képzőművészet, mesemondás és zene. Rengeteg gyakorlatot szerezhettünk, iskolákba, óvodákba jártunk mesét mondani. Hallgattuk a profikat is, építettük a kapcsolatainkat.

Milyen az, amikor egy mesemondó színpadra lép?

A mesemondás abban különbözik a színházi előadástól vagy akár a szavalástól, hogy teljes mértékben interaktív élmény. Figyelem a közönséget, követem a reakcióikat, úgy alakítom a mesét, ahogy a hallgatóság reagál. Ha ásítoznak, akkor fölpörgetem, ha beleszólnak, vagy valamit nagyon viccesnek találnak, azt kiszínezem. Ha idegen kifejezés van egy mesében, akkor megállok, megkérdezem, hogy ismerik-e. A gyerekek gyakran bele is kiabálnak a mesébe, amit nagyon szeretek, mert szuper megjegyzéseik vannak. Ez egy játék a mesemondó és a közönség között, hasonlít a zenei improvizációra: a keretek megvannak, de azon belül alakíthatod a mesét. A hagyományos mesemondók nem is szövegben gondolkodnak. Én például képekben látok mindent, és aztán azt a saját szavaimmal az adott pillanatban el tudom mondani. Megvan, hogy el kell jutni A pontból B pontba; Hamupipőkénél például tudjuk, hogy ott van a bál és a cipő, ami fontos, de a díszítés, a részletek a mesemondón múlnak. A mese ott helyben születik meg.

Felnőtteknek is szoktál mesélni?

Igen, sokat. A köztudatban az él, hogy a mesemondás gyerekműfaj, pedig eredetileg a népmeséket, a klasszikus tündérmeséket felnőtteknek mondták, felnőttek. A gyerekeknek sokszor nem is engedték, hogy ott maradjanak a szobában. Magyarországon is vannak felnőtteknek szóló mesemondó rendezvények, mint például a Mítoszok csatája. Ez egy nemzetközi rendezvénysorozat, amely Írországból indult. A célja az, hogy megismertesse a közönséggel a különböző kultúrák mítoszait, és egyben bemutassa a felnőtteknek szóló mesemondás értékeit.

Hogyan lett a mesemondás felnőtt műfajból a gyerekeké?

Ennek megvan a kultúrtörténeti háttere: a romantika korában, a Grimm testvérek gyűjteményével kezdődött az átalakulás. A Grimm testvérek már úgy írták le a történeteiket, hogy „gyerekmesésítették” őket. Ezért van az, hogy az első Grimm-szövegek még sokkal brutálisabbak, mint a későbbi kiadások. Ekkor indult el tehát a gyermekien egyszerű történetek sora, a népmesékből gyermekmesék lettek. Közben fokozatosan fölbomlottak a hagyományos faluközösségek, gyengült a szájhagyomány, a XX. században eljött a tévé és a rádió kora, az az elgondolás erősödött föl, hogy a mesék csak a gyerekeknek valók. Ebből jövünk most vissza a mesemondó mozgalommal: igenis lehet felnőtteknek mesélni, sőt, nagyon sok olyan hagyományos történet van, ami felnőtteknek szól. Magyarországon az utóbbi 10-15 évben erősödött föl a mesemondó mozgalom. Nálunk is vannak konferenciák és fesztiválok. Valamiért a magyar köztudatba előbb került be a meseterápia, mint a mesemondás, de már a mesemondókat is kezdik megismerni.

Nemzetközi mesemondó vagy, járod a világot.

Szeretném bejárni a világot, de azért minden tájára még nem jutottam el. A nemzetközi mesemondásnak az egyik része az, hogy nemcsak magyar meséket mondok, hanem más kultúrákból is mesélek. A másik része pedig az, hogy nemcsak Magyarországon és magyarul mesélek, hanem külföldre is járok fellépni, és angolul meg spanyolul mesélek. Meséltem már többek között Írországban, Spanyolországban, Olaszországban és az Egyesült Államok sok városában is. Virtuálisan valóban léptem már föl indiai, indonéziai és szingapúri rendezvényeken, de személyesen ilyen távol még nem jártam. A közönség reakciója egyébként különböző a világ más-más pontjain. Ezt főleg a kisgyerekeknél és a kamaszoknál látom. Amerikában a fiatalok sokkal készségesebben „beledumálnak” a mesemondásba. A magyar kamaszokat sokkal nehezebb bevonni, de amikor sikerül, akkor szuper jó fejek, iszonyatosan jó humoruk van. A spanyolok pedig iszonyú aranyos közönség, mert annyira szeretik, hogyha valaki nem spanyol, de beszél a nyelvükön, hogy elképesztően lelkesek lesznek, és ha valamit rosszul mondok, biztatnak, hogy „nem baj, mondjad, tök jól megy”.

A Ribizli a világ végén egy mesegyűjtemény. A mesemondás, mint mondtad, közösségi élmény. Milyen volt írni?

A Ribizli születése összetett folyamat volt. Én olyan meséket írok le, amelyeket már meséltem előtte. A meséket tehát élőszóban is bejárattam. Nyilván nem lesz soha ugyanaz az írott mese nyelvezete, mint a szóbeliségé. De igyekeztem minden mesét úgy leírni, hogy az közel álljon ahhoz a hangulathoz és nyelvezethez, amivel ezek a mesék élőszóban működni szoktak. Nagyon sok mesét olvasok, ezzel folyamatosan töltöm a repertoáromat. Amikor célzottan keresem egy adott népmese különböző verzióit, akkor a mesekatalógust használom. A Magyar Népmese Katalógust néprajzkutatók állították össze: felsorolja egy adott mesetípusnak az adott pillanatban ismert változatait. A Ribizli esetében is így kerestem a meséket. Volt, hogy a különböző változatokat kombináltam, de ez alapvetően a díszítőelemekre vonatkozik, egyes részleteket emeltem át egyikből a másikba, de a történet maga ugyanaz maradt. A Ribizli alapötlete az, hogy erős női karkatereket bemutató magyar népmeséket meséljek el újra. Vannak ilyen népesék a magyar hagyományban, de nagyrészük nem jelent meg nyomatásban. Cél volt, hogy ez egy olyan mesegyűjtemény legyen, amelyben nem kell átugrani meséket. Örülök, amikor szülők, pedagógusok visszajeleznek, hogy ezt a könyvet nyugodtan olvashatják a gyerekeknek. Találunk olyan magyar népmeséket, amelyekben van asszonyverés, vagy megjelennek különböző társadalmi csoportok elleni sztereotípiák. Én ezeket a változatokat kerültem, vannak viszont a könyvben talpraesett királykisasszonyok. Ezért is lett a könyv alcíme Régi magyar népmesék mai gyerekeknek.

A meséket nem te írod. Milyen a kapcsolatod velük?

Újramesélem a meséket, a saját szavaimmal. Egy mesegyűjteménynél éppen az a cél, hogy megmutassam, hogy a hagyományban milyen történetek léteznek. Ezért, amikor dolgozom, nem alakítok rajtuk annyit, amennyit kreatív íróként alakíthatnék. Olyan persze előfordul, hogy elkezdek dolgozni egy népmesével, és már annyit mesélem, hogy semmi nem marad benne az eredetiből: ekkor azt mondom, hogy ez Zalka Csenge meséje egy népmese nyomán, amely organikusan, az előadások során alakult ki. De leülni és saját mesét írni nem szoktam.

fotó: Prohászka Szandra

A Ribizli mellett ott van a Világszép Könyvek sorozat.

Igen, annak éppen a második kötetén dolgozom. Az első kötetbe, Széltestvér és Napkelte címmel a világ minden tájáról gyűjtöttem mesét Izlandtól Afrikáig. Ezek a kötetek a Móra Kiadónál jelennek meg, és a Világszép Alapítvány munkáját segítik. Az Alapítvány a gyermekvédelmi gondozásban élő gyermekekért dolgozik fáradhatatlanul. A következő népmese gyűjteményem ősszel jelenik meg: klasszikus népmesék ismeretlen verzióit gyűjtöm össze benne. Találkozhatnak az olvasók például afrikai Hamupipőkével, egy Csipkerózsika változattal, amelynek a főszereplője fiú, és találtam egy olyan francia Piroska és a farkas változatot, amelyben Piroska köpenye aranyszínű, a nagymamája pedig boszorkány, aki megöli a farkast. Izgalmas kalandok várják az olvasókat.

Kapcsolódó bejegyzés:

Érzelmek kertje - interjú Finy Petrával

A bejegyzésben szerepló portréképeket Prohászka Szandra készítette, és Zalka Csenge Virág bocsátotta rendelkezésemre.

Zalka Csenge Virág blogja: A Tarkabarka Hölgy Naplója

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.