Kedves Kihagyhatatlan Olvasók! Ma van a Föld Napja, ezért is nagy öröm számomra, hogy megoszthatom Veletek Finy Petrával készült beszélgetésemet, amelynek nyomtatott változatát a Baba Patika magazin áprilisi számában olvashatjátok. Finy Petra írásaiban mindig hangsúlyosan és gazdagon jelenik meg a természet, amelyet nagyon jól ismer és szeret. Fogadjátok szeretettel beszélgetésünket.

Költő, író, majdnem harminc mesekönyv szerzője, legutóbbi, Bodzaszörp című kötetében nagymamákról és nagypapákról mesél.

A gazdag képzeletvilágú mesék az érzelmek kertjébe vezetik az olvasót, segítenek lelassulni, megnyugodni. Finy Petrával beszélgettem.

Már majdnem harminc mesekönyv szerzője vagy. Hogyan kezdődött a meseírói pályafutásod?

Felnőttként is nagyon szerettem meséket olvasni, kedvenceim például a képzőművészeti rajzokkal ellátott, gyönyörűszép képeskönyvek. Azt hiszem, én mindent egy kicsit fordítva csinálok, gyerekként talán koravén voltam, most pedig gyermeklelkű felnőtt vagyok. De a mesekönyvek írásához a végső lökést a lányaim születése adta meg. A legelső könyvem, amit sokan megismertek A tesó-ügy volt. Persze az is inspirált, hogy nagy családban élek, hét testvérem van, rengeteg unokaöcs, unokahúg van a családban, ők is ihletet adtak. De onnantól kezdve, hogy a nagylányom megszületett, jöttek a történetek. Bármilyen probléma vagy kihívás adódott az életünkben, azt próbáltam mesébe foglalni. Ebből következően sok mesekönyvem tanítójellegű, de a direkt didaktikus szövegeket igyekszem kerülni. Lelkileg segítő, a családokat támogató mesekönyveket szeretnék írni.

Legutóbbi mesekönyved a Bodzaszörp nagymamákról és nagypapákról szól, honnan jött az ötlet?

Onnan jött a gondolat, hogy a saját családi életünkön is látom, mekkora szükség van a nagyszülők tudására, tapasztalatára. Érzelmileg, és minden más szempontból is analóg, offline tudására. Mégis nagyon kevés időnk és lehetőségünk van a nagyszülőkkel való találkozásra. Azt hiszem, minden generáció azt mondja az előző nemzedékre, vagy akár a kettővel korábbira, hogy a generációs szakadék mélyül, de én manapság ezt még jobban érzem. Teljesen más nyelven beszélnek az unokák, mint a nagyszülők. Erre remek példa a könyvben a Tavasz applikáció című mese, vagy akár a végén a Puszilós mese. Ma nehezebb megtalálni a kapcsolatot nagyszülő és unoka között, talán ez régen könnyebben megvolt. Engem annak idején a nagymamám mindenbe bevont, illetve be tudott vonni. Segítettem neki minden klasszikus konyhai műveletben, sokat sütöttünk is együtt. De nem véletlenül van sok kertészkedős mese is a könyvben, rengeteget gyomláltam, kertészkedtem a nagymamámmal. Eközben megtanította nekem, hogy a legapróbb dolog is érték. Én pedig közben már azt érzem, hogy a lányaim és köztem is nő a távolság, nem biztos már, hogy én értem, szeretem azt a zenét vagy sorozatot, amit ők igen. Felgyorsult az élet. Ezekben a mesékben azt szerettem volna megmutatni, hogy a nagyszülőknél le lehet lassulni, érzelmileg meg lehet pihenni, a minket érő ingereket ki lehet kapcsolni.

Ezért is lehetséges, hogy amikor a Bodzaszörp történeteit olvassuk, az már az első mondatokkal az érzékeinkre, érzelmeinkre hat. Mintha elemelkednénk a valóságtól…

Ez ösztönös és tudatos döntés is volt egyszerre. Hiszen ezek a mesék a saját emlékeimből, élményeimből is táplálkoznak. Az apai nagymamámmal voltam a legtöbbet, és ha felidézem az ő alakját, a bodzaszörp jut eszembe, és a bodza minden formája a kásától a palacsintába sütött virágig. De fontos volt a csalán és a spenót, az általa készített madártej pedig egyenesen misztikus étel volt számomra, amely mesevilágba röpített. A nagymamai világ számomra tehát színekhez, illatokhoz, ízekhez kapcsolódik. És ne feledkezzünk meg a nagypapákról sem, nagyon fontos szerepük van: a történetekben is megjelenik a velük szabadban eltöltött idő, kertészkedés, pecázás. Talán úgy foglalnám össze, hogy a történetek elején kialakul egy érzelmi buborék, egy kuckó, ahová jó bebújni, és könnyebb átélni a mesét. Szerettem volna egy nyugalmi pontot, az érzelmek kertjének kulcsát átadni az olvasóknak ezzel a mesekönyvvel.

fotó: Éles Balázs

Az írásaidban hangsúlyosan, gazdagon jelenik meg a természet leírása. Csodálatosan írsz a fákról, virágokról, madarakról, bogarakról…

Ez érdekes kérdés. Hiszen annak idején alapvetően urbánus lány voltam. Akkor kerültem igazán közel a természethez, amikor a férjemmel találkoztam. Akkor lett először rendes túrabakancsom, és ismertem meg a madarakat. Sok írásomban, akár felnőtt, akár gyerek történetek, lett a madaraknak központi szerepe. A férjem madarász, gyűrűző, és rengeteget tud a természetről. Csak egy példa: nemrég írtam egy novellát, amely a hóvirágról szól, és Fagyálló a címe. Ez a cím a férjemnek köszönhető, mert elmagyarázta, hogy téli éjszakákon azért nem fagy meg a hóvirág, mert természetes fagyállót termel. Rengeteg ilyen történetet kapok tőle. De íróként és költőként is fontos számomra a természet megjelenítése, mert remek szimbólum. Számtalan dolgot, amit nem lehet például érzelmekről egyszerű verbális kijelentéssel átadni, azt egy természeti metaforával érzékletesen meg lehet jeleníteni. Véleményem szerint a mesék a tudattalannak a mélyebb szintjén hatnak, klasszikus kijelentésekkel, egyszerű mondatmegoldásokkal nem tudnak hatni. Ha megnézzük akár a népmeséket, akár a ma klasszikusnak számító meséket, mindegyiknek van egy erős képi magja, amit ki kell bontania az olvasónak.

A Bodzaszörp mesekönyvet Bogdán Viki illusztrációi díszítik.

Vikire a Manó Könyvek főszerkesztője, Csapody Kinga talált rá. Azonnal egymásra hangolódtunk. Számomra nagyon fontos, hogy egy illusztrátor magáénak érezze a szöveget, legyen benne hajlandóság, vágy, egy picit továbbmesélni azt. Viki tökéletesen megvalósította, hogy a szövegek üzenetét kibontja, felerősíti, akár egy filmzene. Szerencsére a meséim színes, természetközeli világa nagyon közel áll hozzá, rengeteg plusz ötletet vitt a történetekbe. Ha megnézzük a rajzokat, mindig találhatunk bennük egy apró összekacsintást az olvasóval. Gyönyörűen kinyílt a mesekönyvem világa, amiért nagyon hálás vagyok Vikinek.

Az illusztrációkon is látszik, hogy a könyvet bárki kézbe veheti: lányoknak és fiúknak is példát ad.

Szerintem manapság nagyon hiányoznak a húsvér példaképek. Körbevesznek minket az olyan sztárok, akiknek a felemelkedése mögött nincs valódi teljesítmény, miközben a valós példaképek háttérbe szorulnak. Ilyen példaképek lehetnek a nagyszüleink. De nem véletlenül jelenik meg a könyvben Fahidi Éva, vagy éppen Jane Goodall. Ők olyan nők, akik teljesen önazonosak, és nem egy mesterséges világot akarnak építeni maguk köré, és azt eladni, hanem a saját értékeikkel, az életben és emberségben való hitükkel tesznek le valamit az asztalra. De valódi hős Hajós Alfréd is, aki szintén szerepel a könyvben. Azt gondolom, hogy ilyen példaképekre nagyon nagy szüksége van a mai gyerekeknek, hogy föl tudják építeni saját lelki, érzelmi világukat.  

Éppen most olvasom Marlenka című regényedet, amelynek felnőtt szereplői is építeni próbálják megtört érzelmi világukat, identitásukat…

A Marlenka az első olyan szövegem, amely történelmi alapokra épül, emellett pedig teljesen személyes indíttatású regény. A Városmajor utca 42-ben nőttem föl, amivel szemben található a 37-es szám, az egykori nyilasház. Felnőttként tudtam meg, hogy milyen borzalmak történtek abban a házban, és ezt nem hagyhattam szó nélkül, meg kellett írnom. Minden regényemben az érzelmek felől közelítek. Itt is érzelmi feladatot, sorsfeladatot oldatok meg a szereplőkkel. Ez a kötet a mostanában egyre gyakrabban felbukkanó témát, a generációs traumahordozást jeleníti meg. Akár több generáción keresztül is jelen lehet olyan kín vagy fájdalom, ami miatt nem tudjuk, hogy miért, de megrettenünk, pánikba esünk. Ez a könyv is egy ilyen helyzetet mutat be. A Magyarországra a családállítást behozó Angster Mária is olvasta a kötetet, és azt mondta a leírt tünetek gyakorlatilag tökéletesek. A könyvbemutatón egyébként megtörtént a regény hőseinek a családállítása, és működtek a figurák, hátborzongató élmény volt. De, ami számomra a legfontosabb, hogy a végén elérkezik a feloldás, a megnyugvás. A könyvbemutatón is az jött ki, hogy nagyon szép pszichológiai és érzelmi feloldás van a történet végén. Fontos tehát, hogy a regény nem a borzalmakról szól, hanem arról, hogy hogyan tud egy egész család kikeveredni belőlük, túljutni a traumán. Egy család regenerációs képessége rendkívüli: mindig újra tudja építeni magát, és képes működőképes lelki struktúrát kialakítani. És természetesen nem tagadtam meg önmagamat: van a regényben rengeteg természeti kép, fák, kutyák és líra, szinte versszerű részletek is. Nem lesz ez másként az új regényemben sem, a Kerti szonátában, mely nyár elején jelenik meg.

Kapcsolódó bejegyzés:

A Károlyi-kerttől az Alaszkai-öbölig - interjú Turbuly Lillával

A bejegyzésben szereplő portréképet Finy Petra bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.