Ajánló 2010-ből, Viktória királynőről (aki egyébként balkezes volt), mert most is nagyon szeretném már eldobni a jegyzeteket, de még egy kicsit várnom kell...

Az utóbbi hetekben nehezen bírtam magammal, alig vártam már, hogy az utolsó vizsgám után végre eldobhassam a jegyzeteimet és megnézhessem Az ifjú Viktória királynőt DVD-n.

Nektek mi jut eszetekbe Viktória királynőről? Egy tiszteletreméltó idős hölgy? Egy királynő, aki csendesen és egyszerűen él, miközben birodalma egyre csak fejlődik? Egy uralkodó, akinél hosszabb ideig senki nem ült még a brit trónon? (S akinél hosszabb ideig egy nő sem ült még trónon, sehol.) Meg persze az, hogy ő „Európa nagymamája”, ugye?

Jean-Marc Vallée filmjét, a 2009-2010-es év nagy sikerét, moziban láttam először. S nagyon jólesett, hogy semmi olyasmit nem mutatott be, ami Viktória királynőről rögtön eszembe jut. Az Emily Blunt által megformált ifjú Viktória energikus, szenvedélyes, makacs és nagyon fiatal, 17 éves, amikor először találkozunk vele és 21 éves, amikor elbúcsúzunk tőle. Éppen olyan, amilyennek eddig el sem tudtuk képzelni.

Szóval, hohó, nemrég volt az évfordulója annak, hogy Marty McFly csodát látott. Úgyhogy gondoltam, most megmutatom Nektek a második nyomtatásban megjelent ajánlómat, 2008 februárjából. A második ajánló... szép emlék, már csak ezért sem változtathatok a szövegén. Egyszer talán az első ajánlót is megmutatom, amit a Harry Potter és a Halál Ereklyéiről írtam. De most itt van Marty McFly!

Nagyon nem tudtam, miről írjak nektek! A fejem ereklyékkel és horcruxokkal, Rose-zal és Hugoval volt tele. Nem írhattam róluk megint. Úgyhogy fölálltam inkább a kétségbeejtően üres papír mellől, hogy méltó helyet találjak végre a Halál ereklyéinek, amelyet az utolsó szóig elolvastam.

Búsan álltam a polc előtt, kezemben a könyvel, amely látszólag sehogyan sem fért már el a többi 21 kötet mellet. S akkor hirtelen megláttam. Egy erősen összefirkált lapot, egy régebben írt történetem első változatát. Egy történetét, amelynek végén a vérfagyasztó kalandokat átélt hősnő visszatér a jövőbe! Vissza a jövőbe! Meg van a megoldás! A következő pillanatban már néztem is a filmet! S akkor most mindenki kérjen tejet! Csokisat! Hallgassátok a mesémet! Ezúttal egy fiúról, aki nem oly vérfagyasztó, de annál hihetetlenebb és viccesebb kalandok után visszatért a jövőbe!     

Itt van hát P. G. Wodehouse. 2008 júniusában írtam róla, az akkor megjelent szövegen nem változtattam. Kicsit talán hosszú lett (mert lelkesedésemben alig tudtam abbahagyni az írást), de remélem, élvezni fogjátok!

Itt kell elmondanom, hogy arról, mi történt P.G. Wodehouse-szal a II. világháború alatt, most nem esik szó. De csak azért nem, mert ezzel a kérdéssel sokat fogok foglalkozni a közeljövőben, és biztosan lesz majd róla külön bejegyzés. Addig is mindenkinek ajánlom figyelmébe George Orwell In Defence of P.G. Wodehouse (P.G. Wodehouse védelmében) című esszéjét, amely remek kiindulási alap, ha valaki azt szeretné tudni, miért és hogyan is beszélt P.G. Wodehouse a rádióban a II. világháború alatt, a németek kérésére.

Már minden csendes. Egyetlen lámpa világít a házban. Az én olvasólámpám.  Késő éjszaka van, tudom, de egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni. Testet – lelket betöltő boldog nevetés közepette olvasok. Tíz éve mindig így van ez, ha P.G. Wodehouse kötetet veszek a kezembe, és nem telik el úgy hónap, hogy ne tenném meg. Attól a pillanattól fogva, hogy a Fő a pléhpofa, Jeeves című remek végére értem elválaszthatatlanná lettem a szórakoztatóirodalom legnagyobb mesterétől. Szívből remélem, hogy mire ti az én írásom végére értek, kedvet kaptok, hogy megismerjétek Wodehouse mesteri munkáit. Kívánom, hogy legalább annyi örömöt és vidám percet szerezzenek nektek, mint amennyit nekem szerez az, ha csak rájuk gondolok.

Sir Pelham Grenville Wodehouse (A „Pelham” szó kiejtéséből képzett becenevén „Plum”, azaz „Szilva”) 1881. október 15-én született Guildfordban, Angliában. 1900-ban munkába állt a Hong Kong and Shanghai Bankban. A hivatali munkát 1903-ig bírta, attól fogva egész életét az írásnak szentelte. 1910-ben jelent meg első komolyabb könyvsikere, a valós tapasztalataira épülő Psmith a pénzvilágban. 1915 megint csak fontos év volt számára, a New York – i Saturday Evening Post is közölni kezdte írásait, az Atlanti óceán mindkét partján elismert alkotóvá vált. Ezután egyre több munka szólította az Egyesült Államokba.

Közeleg az Indiana Jones-maraton, Harrison Ford pedig éppen múlt héten mondta el a Graham Norton Show-ban, hogy ő bizony még ötödszörre is eljátszaná a híres régészprofesszort, aki csak a kígyóktól fél. Csoda, hogy ezek után eszembe jutott, mennyire vártam én a 4. Indiana Jones-filmet? Igen, tudom, a Kristálykoponya királysága az atomtámadás ellen védelmet nyújtó hűtővel, és a ronda műanyag kristálykoponyával végül inkább lett fájdalmasan vicces, mint igazán jó, de a várakozó lelkesedésemet akkor is vállalom. S igen, én beülnék még egy ötödik filmre is. A trilógiát, különösen az első részt, pedig nem rontja el semmi! Az alábbi ajánló 2008. május 22-én jelent meg először, éppen azon a napon, amikor az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága világszerte mozikba került.

Bocsássatok meg, kicsit fáradt vagyok. Nagyon mozgalmas délutánom volt ma. Minden azzal kezdődött, hogy meglátogatott a valaha kitalált legaranyosabb földönkívüli. Miután ő hazament Hedvig repült be a szobámba kecsesen, majd Tom Hanks egyenesen hozzám kergette Leonardo DiCapriot.

Na, jó, mielőtt szörnyen megijednétek, elárulom: nem, nem néztem végig ennyi filmet egymásután, bár kétségtelenül képes lennék rá. Zenét hallgattam. John Williams klasszikus műveit. Igazi mozirajongóhoz méltóan ünnepeltem meg, hogy a mai napon a rendkívüli filmzeneszerző egy újabb emlékezetes alkotása indul hódító útjára. Indiana Jones, az elismert régészprofesszor ugyanis húsz év pihenő után végre visszatér!

A mai napon 132 éve, 1881. október 15-én született P.G. Wodehouse zseniális brit író. P. G. Wodehouse többek között olyan fantasztikus irodalmi alakokkal gazdagított a világot, mint Jeeves, a komornyik, Bertie Wooster vagy Psmith (a "P" néma marad!). Ahogy ígértem, a P.G. Wodehouse többször megjelenik még itt, a blogon az elkövetkező hetekben!

Addig is álljon itt a mai napon az egyik legjobb jelenet a Majd a komornyik! (Jeeves & Wooster) című sorozatból.

Jeeves, maga mindent tud?

Erzsivel – az én szuper barátnőmmel – és Juliskával – az én szuper unokanővéremmel – a konyhában ültünk. Októberi este volt, éppen vacsoráztunk és a jó tévésorozatokról beszélgettünk. Szóba került a Miért éppen Alaszka? című sorozat is. „Emlékeztek arra az aranyos srácra, aki Fleischman dokit játszotta? – kérdezte Juliska. – Rob Morrow-ra?” Másra sem emlékeztem, csak Rob Morrow-ra. Na jó, meg Cicely városának különleges hangulatára és az utcáin békésen kószáló jávorszarvasra. Mindez persze túl kevés volt ahhoz, semhogy megelégedjem vele. Követtem hát a jávorszarvast. Így született ez az ajánló.

Joel Fleischman a fiatal, new york-i zsidó orvos, pontosan olyan, mintha csak egy Woody Allen-filmből lépett volna elő. Művelt és jóhumorú, de ideges, türelmetlen, nem hisz semminek csak a saját szemének és állandóan beszél. Mindenekelőtt pedig imádja New Yorkot. New York számára nem csupán egy város, hanem egy lelkiállapot. Joel New Yorkban akar gyógyítani, New Yorkban akar golfozni és New Yorkban akarja más orvosokkal megvitatni az érdekes eseteket. Csakhogy Joel egyetemi tanulmányait Alaszka állam ösztöndíjprogramja támogatta. Cserébe a fiatal férfinak, egyedüli orvosként, négy évet az alaszkai Cicely városában kell praktizálnia. Zseniális alaphelyzet. Mert Cicely bizony egy egészen más lelkiállapot, mint New York.

2010-es ajánló, amely nem a Mátrixról szól. Van viszont benne Tim Burton, Johnny Depp, Helena Bonham Carter, Alan Rickman és természetesen, Stephen Fry. Ó, kell még egyáltalán ajánló?

Tegnap este moziban voltam. Tegnap este moziban voltam, csakis miattatok. Hiába na, jó dolog ajánlókat írni: az embernek moziba kell járnia, hogy tudjon miről írni. Tim Burton legújabb filmjét az Alice Csodaországban-t azóta vártam lélegzetvisszafojtva, amióta csak megjelent az első kép a Bolond Kalapos jelmezében borzongatóan vigyorgó Johnny Depp-ről. Úgyhogy tegnap, amikor végre bemutatták, este beültem a moziba, hogy ma már írhassak is róla Nektek!

Az Alice Csodaországban című regény, amelyben Alice egy rémisztően vonzó álomvilágba zuhan egy nyúlüregen át, 1862 júliusában alig pár nap alatt készült el, egy akkor 10 éves kislány Alice Liddell kérésére. 1865-ben már mások is olvashatták. Folyatatása az Alice Tükörországban 1871 karácsonyán jelent meg. Mindkét könyv azonnal hatalmas siker lett és a mai napig világszerte népszerű. Most – és ha majd Ti is ott ültök a vászon előtt – mégis az lesz a legjobb, ha egy kicsit elfelejtitek, mit is olvastatok Lewis Carroll műveiben, különben könnyen csalódhattok. Tim Burton várva várt filmje ugyanis nem hagyományos értelemben vett adaptáció. A rendező addig formálta mindkét híres regényt egyszerre, amíg egy Tim Burton alkotás nem lett belőle. 

Ugye, milyen hideg van már esténként? Ilyenkor kell megnézni a Mamma mia!-t. Ez nem is kérdés!

Mamma mia how can I resist you? – 2008. júliusban hetekig zengett e kérdés a szobámban. Igen, bevallom a fedők hollétének kérdése akkoriban kicsit háttérbe szorult, mert éppen arra vártam, hogy bemutassák végre a Mamma Mia! című filmet. S végre láthassam, jobban mondva hallhassam, ahogyan Colin Firth énekel. Hiszen ő egyike azoknak, akiknek valóban nem tudok ellenállni.

Tényleg elmentem hát 2008 júliusának végén a moziba, ahol aztán hamar kiderült, hogy nemcsak a lágy barna szempár, hanem a film maga is ellenállhatatlan. A Mamma Mia! színtiszta öröm. Bánat éppen annyi akad benne, hogy értékelni tudjuk boldogságunkat. Ez az, ami számít, így nem is értem, sokak miért róják föl hibájául, hogy a története bugyuta. Na és? Meryl Streep, Pierce Brosnan, Colin Firth, Stellan Skarsgard és Julie Walters máig megunhatatlan ABBA dalokat énekelnek, közben pedig felszabadultan táncolnak egy gyönyörű görög szigeten és élvezik! Nagyon élvezik! Bárcsak minden bugyuta film ilyen lenne!

Az utóbbi években nagyon megszerettem a Jane Eyre 2011-es filmváltozatát, ott van a gyűjteményemben, és igen, Michael Fassbender is teljesen elbűvölt már. Mégis érdemes megőrizni, hogyan láttam Cary Fukunaga rendező Jane Eyre-filmjét, 2011-ben. Így hát, a következő ajánlót minden változtatás nélkül teszem közzé. De a könyv mellett ma már a 2011-es Jane Eyre-filmet is szívből ajánlom mindenkinek!

Én tényleg elhatároztam, hogy szeptembertől rendes leszek. Robin Hood ellenállhatatlan ellenségét, Sir Guy of Gisborne-t csak hetente egyszer csodálom, szombatonként a TV-ben. Egyébként pedig mindennap korán elmegyek aludni. Elvégre elkezdődött az egyetem. Elhatározásom nagyon szép volt. Csakhogy aztán jött Mr. Rochester. Magam sem tudom, hogyan lehetséges, hogy Charlotte Brontë először 1847-ben megjelent leghíresebb regényét eddig nem olvastam. És egyetlen filmfeldolgozását sem láttam még. Az elmúlt hetekben azonban lelkesen és izgatottan kezdtem el pótolni a lemaradást. Először elolvastam a regényt magyarul, majd megnéztem az Amerikában már idén márciusban bemutatott legújabb Jane Eyre – filmet. Hogy a regény tetszett, azt talán mondanom sem kell. Néha ugyan hiányzott belőle a derű és a humor, de szenvedélyes volt, izgalmas és borzongató, teljesen magával ragadott. Éjszakába nyúlóan olvastam, nappal pedig szinte mindenkivel megbeszéltem volna, hogy éppen mi történik, és mit érzek, ha Jane Eyre-re vagy Mr. Rochesterre gondolok. A legújabb filmet is nagyon vártam. Az előzetese csupa jót ígért. Sajnos – ahogy az máskor is gyakran megesik – maga a film közel sem lett olyan jó.

Elmesél mindent, amit kell, ez nem vitás. Jane Eyre gyötrelmes gyerekkora után nyugalomra és boldogságra lel Thornfield Hallban, mint Mr. Rochester gyámleányának nevelőnője. S amikor már azt hinné, boldogabb nem is lehet, fény derül Mr. Rochester sötét tikára… Bámulatba ejtő táj, csodálatos díszletek, szép jelmezek, jó színészek, és van néhány hatásos, nagyon jó jelenet is. Például Jane és Mr. Rochester első beszélgetései, majd fájdalmas elválásuk. A film egésze mégis szaggatott és felületes. Hiányzik belőle Jane Eyre. A Világirodalmi Lexikon így ír a könyvről: „A regényben az izgalmat nem a külső események okozzák. Jane érzései keltik a feszültséget, a melodramatikus helyzetek mögött mindenütt igaz szenvedély lüktet.” A filmben azonban minden csupán külső esemény marad. Mindaz, amit a könyvben Jane érzésein, vívódásain, gondolatain keresztül ismerünk meg és élnünk át, egyszerűen csak elvonul a szemünk előtt. Szépen és pontosan, ez igaz, de nem hagy mély nyomot. Egyszerűen hiányzik mindaz, ami Jane Eyre történetét hihetővé, élővé és lüktetővé teszi.

Ajánló 2009 szeptemberéből, amikor még a politológus szakdolgozatomat írtam. Nem véletlen, hogy a kezdő sorai eszembe jutottak most, amikor újra kezdetét vette a szorgalmi időszak...

Szeretek én iskolába járni. Nincs is annál jobb, mint HÉV-re szállni és egyetemre menni, ha éppen az a feladat. Azonban, ha arról van szó, én bizony a vakáció minden cseppjét kiélvezem. Így esett, hogy, amikor a szünidő utolsó hetének egyik napján a déli harangszó még pizsamában talált nem estem pánikba. Sőt! A Downing Streeti éveket tisztelettel félretettem, az Egy nehéz nap éjszakája DVD-t pedig föltettem. Egy későnyári napon nem is kell több a boldogsághoz, mint a Beatles első mozifilmje.

Jonh, Paul, George és Ringo egy tévéfelvétellel egybekötött koncertre igyekeznek, ám az odavezető út nem éppen egyszerű. A rajongó lányok őrültek, a menedzserek idegesek és még Paul nagypapája is elcsavarog. 1964 tavaszán különleges film született. Egy film, amelyben négy vidám fiú az egyik percben még a vonaton ül, a másik percben már a vonat mellett rohan nevetve, hogy egy vágással később már újra a vonaton csevegjen. Egy film, amelyben az egyik percben még keményen próbál a Beatles, a másik percben John, Paul, George és Ringo már önfeledten játszik egy mezőn. Fogócskáznak és ugrálnak, kész burleszkjelenet. Az élményt csak fokozza, hogy helikopterről veszik őket, közben pedig a Can’t buy me love szól. Ösztönösen följebb tekerem a hangerőt. Nem véletlen, hogy Richard Lester rendezőt a „videóklipek atyjának” nevezik. Rövid jelenetek gyors egymásutánban és zene, amit rögtön dúdolok. Persze Alun Owen forgatókönyvíró a humorról sem feledkezett meg, ott van például a fergeteges sajtótájékoztató, amelyen George Harrisonnak szegezik a kérdést: „- What would you call that hairstyle you’re wearing? – Arthur.” – hangzik a határozott válasz.