Mi bújik meg a sötétben? Kell tőle félnünk? A Minimó című verses mese erre keresi a választ. Mrena Julianna szerzővel és Szert-Szabó Dorottya illusztrátorral a mese kapcsán sötétségről, fényről, mumusokról, diófáról beszélgettem. És persze arról mennyire fontos, hogy alakot adjunk a félelmeinknek, mert akkor kiderülhet, hogy ami félelmetesnek tűnik, amiatt nem is kell aggódnunk! A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin októberi számában olvashatjátok.

 

img_9486.jpeg

 

A Minimó a sötétségről, a félelmeinkről, és azokkal való szembenézésről szól. Juli, elmesélnéd, hogyan jött a mese ötlete?

Julianna: természetesen jött, akkor kezdtem el a témán gondolkodni, amikor észrevettem, hogy a kisfiamat ez érdekli. Nagyon sokáig nem törődött a sötétséggel, de egyszer csak jönni kezdtek az ötletek tőle, hogy mi lehet a sötétben. Én pedig elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit fűzhetnék hozzá ehhez a témához, már csak azért is, mert nagyon élénk emlékeim vannak gyerekkoromból a sötétséggel kapcsolatban. Sőt, felnőttként is többször átéltem, hogy félek a sötétben, annak ellenére, hogy az eszemmel tudom, hogy nincs ott semmi. De mégis, amikor egyedül vagyok egy sötét helyen, időről-időre még mindig bizsereg a gerincem. Ahol sötét van, ott nincs fény, nem érzékeljük, hogy mi történik, és ezért bármi megtörténhet.

Volt egyébként olyan élményetek gyerekkorotokban, mint a mesében szereplő kisgyereknek, hogy valamitől féltetek, de miután megismertétek, kiderült, hogy jó dolog?

Dorottya: velem fordítva is megesett: nagy bátran benéztem egy sötét sarokba, és kiderült, hogy van ott valami félelmetes. De olyan is volt, hogy védekezésként rádobtam valamire egy plüssállatot, amiről kiderül, hogy csak egy zacskó, ami a hőmérséklet-változás miatt zörög. Azt is hozzá kell tennem, hogy nekem gyerekkoromban volt félelmetes találkozásom macskával, ott villogott a szeme az ágyam alatt. Úgyhogy azzal, hogy ezt a könyvet illusztráltam igazán szembenéztem a félelmeimmel.

 

img_9488.jpg

 

Julianna: nekem ezzel kapcsolatban nincs tudatos emlékem, hogy valami sötétben megbújó dologról fölfedeztem volna, hogy igazából jó. Arról vannak intenzív emlékeim, ahogy az éjszaka apró hangjait felnagyítom a fejemben. Volt egy nagy diófánk a kertben, és ahogy az éjszakánkét kapirgálta a tetőt, az a fejemben mindennek hallatszott, csak nem ártalmatlan diófának. Arról is élénk emlékeim vannak, hogy milyen az, amikor egy macska a sötét lakásban mászkál. Furcsa zajokat és árnyakat teremt, és teljesen kiszámíthatatlan, hogy honnan bukkan elő. Mindez a mesémhez jó alapot adott.

Dorci, milyen feladat volt számodra, hogy olyan rajzokat kellett készítened a könyvhöz, amelyek sötéten, sötétben mozgalmasak és izgalmasak?

Dorottya: nagyon örültem a feladatnak! Igazán szeretek sötétebb színekkel, sötétebb tónusokkal dolgozni. Illusztrátorként közel áll hozzám a fekete-fehér világ, akár úgy is el tudtam volna képzelni a Minimó mesét, de végül színes lett. Pár évvel ezelőtt, amikor a kislajhárról szóló könyvet készítettük együtt, Juli, aki a meséihez rajzolni szokott a kisfiának, házi használatra, megmutatta nekem, ő hogyan rajzolta meg Minimó történetét, és itt jött nekem a kihívás: az én képi világom hogyan találkozik majd Juli fantáziájával, erőteljes elképzelésével? Tetszeni fog majd neki? Egyébként ennél a könyvnél ceruzarajzzal kezdtem dolgozni, a sötét tónus ellenére valóban igyekeztem mozgalmas képeket készíteni.

Julianna: persze, hogy tetszik! Mindig rettentő izgalmas, amikor két agy találkozik. Amit én elképzelek a saját szövegemhez, az sosem lesz pontosan az, mint amit az olvasó vagy az illusztrátor elképzel. Ha az ember nem ragaszkodik ahhoz, hogy csak az ő saját elképzelése valósuljon meg, abból varázslatos dolgok tudnak születni. Arra mindenképpen jó volt a saját rajzom, hogy én magam is megtaláljam a hangsúlyokat a mesében, ez később a szerkesztési folyamatban sokat segített.

 

img_9425.jpeg

Szert-Szabó Dorottya illusztrátor

 

Mik a visszajelzések, mit szóltak a könyvhöz gyerekek és felnőttek?

Julianna: számomra nagyon érdekes volt, hogy amikor először megmutattam a mesét a barátaimnak, és a szöveg felénél jártunk, az egyik barátnőm azt mondta, hogy ő ezt a könyvet nem adja a gyereke kezébe, ez túl félelmetes. Amikor aztán a szöveg végére értünk, a barátnőm azt mondta, hogy mindenképpen a gyereke kezébe fogja adni, mert ugyan a történetben egy ponton tényleg rettentő nagy a feszültség, hogy „úristen, mi lesz”, a végére az ember teljesen megnyugszik, minden kisimul. Végül, amikor a könyv megjelent, és a barátnőm kislánya megkapta, háromszor egymásután olvasták el rögtön. Ez a visszajelzés is azt mutatja nekem, hogy a szülők tartanak attól, hogy ez a történet túl sötét. Én azt mondom, hogy igen, túl kell jutnunk az ijesztő részeken, hogy eljussunk a történet jó végéhez.

Éppen ezért fontos látni, hogy bár ez a mese a sötétségről szól, más élethelyzetben is igaz, hogy amit nem ismerünk, attól félünk, de ha megismerjük, kiderül, hogy nem is szörnyű.

Julianna: a sötétségtől való félelmünk szerintem ennek a jelenségnek a sűrítése. Az ismeretlentől való félelmünk sűrítése. Ha egy gyerek a sötét szobában fél, akkor önmagában attól nem fog kevésbé félni, ha azt mondják neki a szülei, hogy minden oké. Mert a félelem nem racionális dolog. A szülők egyik legjobb eszköze az lehet, hogy adnak a gyereknek egy történetet, amely végigvezeti őt azon a lelki folyamaton, amelynek a végén a félelme lecsendesedik. Ez a történet néha szavakban fejeződik ki, néha pedig tárgyakban. Például amikor azt mondjuk, hogy „itt van ez a maci, ő majd megvéd téged a sötétben”, az is egy történet. Az azonban biztos, hogy amíg nincs árnyék, addig nem lesz fény. Addig a pillanatig, amíg nem szembesülünk a félelmünkkel, addig nem lesz feloldása. Ezért kell, hogy a félelmet becsatornázzuk egy történetbe: hogy ne alaktalan massza legyen, hanem valami olyasmi, amivel szembe tudunk nézni.

Dorottya: én másképp közelítem meg ezt, ilyen esetben nem tudok kreatív lenni, történeteket kitalálni. Ha a kisfiaim (5 és 7 évesek) azt mondják, hogy félnek valamitől, mondjuk, hogy mumusok vannak a szobájukban, akkor elkezdek velük beszélgetni, együtt megpróbálunk a dolog mélyére nézni. Elkezdjük feltárni a problémát: „Szerintetek léteznek egyáltalán mumusok? – Nem.” Ekkor megpróbálom konkrétan megkérdezni, hogy milyen hangoktól félnek, majd megmutatni, hogy azokat a hangokat mi okozhatja. Például, hogy a hőmérséklet-változástól tud recsegni az ajtó, mert a változás hat az anyagra. Vagy, hogy attól, mert sötét van nem áll meg az élet, egy csomó minden nem alszik. A süni sem alszik, éjszakai állat, de a sünit imádják, nem lehet mumus.

Julianna: de, Dorci, ez tök jó, ez egy kész történet! Nem beszélünk másról!

 

img_9487.jpg

 

Az egyébként tudatos döntés volt, hogy a mesében szereplő kisfiúnak nincsen neve? Azért, hogy mindenki beleélhesse magát a történetbe?

Julianna: biztos vagy benne, hogy kisfiú? A legtöbben tényleg kisfiúnak gondolják egyébként, de ez olyannyira tudatos döntés volt, hogy én nemcsak, hogy a nevét nem írtam le, de még azt sem, hogy fiú-e vagy lány. Mindig csak azt, hogy „a gyerek” vagy „a kölyök”. Pontosan azért, hogy mindenki, aki olvassa vagy olvassák neki azt mondhassa, „én olyan vagyok, mint a kisgyerek a mesében”. Dorcit is arra kértem, hogy úgy rajzolja meg, hogy ne kifejezetten lányos vagy fiús legyen, hanem minden ízében legyen csibész kiskölyök. Ha megnézed a szobában lévő tárgyait, ott is vegyesen van minden. Ez a mese univerzális gyerektörténet.

 

foto_kovacs-botos_viktoria.JPG

Szert-Szabó Dorottya illusztrátor, Mrena Julianna szerző és Grancsa Gergely szerkesztő (fotó: Kovács-Botos Viktória) 

 

A jövőbeni terveitekről mesélhettek?

Dorottya: Juli, mikor lesz sünis könyv? (nevet)

Julianna: még nem tudom. Ötleteim mindig vannak, de a következő könyvről nem szeretnék beszélni, amíg el nem készül. Azt elmondhatom, hogy többször dolgoztunk együtt, és most már befolyásolja az ötleteimet, hogy mi az, ami Dorci szívének kedves. Inspiráljuk és gazdagítjuk egymást.

Dorottya: én nagyon várom a következő közös munkát, és lesz is! Addig is a lényeg: nem kell félni Minimótól és a sötéttől.

 

Kapcsolódó bejegyzés:

Amikor az esőcseppek koppanása beindítja a fantáziát - interjú Lovász Andreával

 

A bejegyzésben szereplő képeket Mrena Julianna és Szert-Szabó Dorottya bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

 

img_9489_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://puffcinq.blog.hu/api/trackback/id/tr1118460945

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ChristineJane 2024.10.31. 23:31:38

Aranyos könyvnek tűnik, és az alkotók is nagyon szimpatikusak. Mondjuk én úgy emlékszem, hogy gyerekkoromban bármilyen mesehős helyébe bele tudtam képzelni magam, legyen bár kisfiú, vagy kislány, mindegy.:))

PuffCinq · http://puffcinq.blog.hu/ 2024.10.31. 23:35:23

@ChristineJane: :) én is így voltam, leginkább Indiana Jones és Batman helyébe képzeltem magam.:)) <3
süti beállítások módosítása