A MáSzínház egy nyitott alkotóközösség, amely sérülékeny csoportok szociális és kreatív képességeinek fejlesztésével foglalkozik. A MáSzínháznál hisznek abban, hogy mindenkit a tettei és nem az adottságai határoznak meg. A közösség működéséről, mindennapi kihívásairól és csodáiról Bakonyvári Krisztina színházi nevelési szakemberrel és Perényi Andreával beszélgettem. Andrea és lánya, Léna maga is a MáSzínház közösségének tagja. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin novemberi számában olvashatjátok.

fotók: Oláh Gergely Máté/MáSzínház

Mitől más a MáSzínház?

Krisztina: erre az egyszerű válasz lehet az, hogy azért, mert nem tipikus fejlődésű fiatalok, gyerekek, felnőttek alkotják a tagjainak a nagy részét. De ez valójában nagyon leegyszerűsítő megközelítés, azt gondolom, hogy ennél sokkal több az a másság, amit mi képviselünk. Fontos kiemelni például, hogy sérülékeny társadalmi csoportokkal foglalkozunk. És nagyon más az a gondolkodásmód, amely meghatározza a belső működésünket. Ennek a működésnek az alapja a partneri viszony, a kölcsönös tisztelet, amellyel egymás felé fordulunk és dolgozunk. A tagokkal való együttműködésünk azon alapszik, hogy mindenki egyenrangú, nincs merev hierarchia. Így van ez egy próbafolyamat alatt, egy drámafoglakozáson vagy egy nyári táborban. Az egyenrangúság nálunk a döntéshozatalban is megmutatkozik. Igyekszünk mindenkit azon a szinten, ahogy lehet bevonni a közösségi folyamatokba. Visszajelzést is várunk a tagjainktól, hogy hogyan érzik magukat nálunk, mi az, amiben esetleg változtatnának. Nagyon örülnénk, ha egyszer ezt a fajta működést sikerülne társadalmi szintre is emelni.

Mit értesz pontosan sérülékeny csoportok alatt?

Krisztina: A fogyatékossággal élő résztvevőket, a mélyszegénységben élő fiatalokat, bármelyik olyan csoportot, amely kisebbséget képvisel, vagy amelyik olyan helyzetben van, hogy a hangját nehezebben hallani, nehezebben tudja képviselni magát. Elsősorban ezeknek a csoportoknak a történetét meséljük el, ezeknek a csoportoknak a helyzetével foglalkozunk. A történeteket különböző módon, különböző művészeti projektek keretében dolgozzuk fel. Egyébként ez a fajta különbségtétel, hogy vannak a sérülékeny csoportok és van a többségi társadalom, valóban nagyon könnyen kommunikálható, és ki is emeli a színházat, de mi az intézményen belül erről is másként gondolkodunk. Nem tekintünk senkit azért a többségi társadalom tagjának, mert ő nem sérülékeny. Hiszen alapvetően mindenki sérülékeny, mindenkinek lehet nehézsége, ez az alapja az egyenrangúságnak. Azért, mert valaki látható sérüléssel, nehézséggel él, nem válik inkompetens, kevésbé értékes tagjává a társadalomnak. Számunkra itt sincs hierarchia. Mi, a színházban megtaláljuk ezeknek az embereknek az erősségeit, amelyekkel hozzá tudnak járulni a közösség működéséhez. Ahogy mondtam, nagyon jó lenne, ha ez egyszer társadalmi szinten is megvalósulna.

Egy színházi előadás színpadra állításakor hogyan jelenik meg ez a fajta működés?

Krisztina: Egy próbafolyamat során azt állítjuk középpontba, hogy a különbözőség egyfajta erő, a közösség ereje. Nem az az elvárás, hogy mindenkinek ugyanabban kell jónak lennie, és ugyanazt a szintet kell megütnie. Meg kell találnia mindenkinek, hogy miben jó, és utána meg kell adnunk neki a lehetőséget, hogy abban viszont a maximumot nyújtsa. Ezért például rengeteget dolgozunk saját történetekkel és személyes élményekkel, ezeket igyekszünk becsatornázni az előadásokba. Nagyon fontosnak érezzük azt is, hogyha nem saját történettel dolgozunk, hanem előre megírt, kitalált történettel, akkor is megtaláljuk mindenkinél azokat a személyes pontokat, amelyekkel a karakteréhez kapcsolódik. Az a lényeg, hogy a szereplő önazonosan létezhessen a színpadon. Persze arra nagy szükség van, hogy egy ilyen folyamatot valaki összefogjon, ilyen szempontból természetesen nálunk is a rendező irányít. Viszont eközben számít a színészei aktív közreműködésére. Tehát a színészek nem végrehajtók, hanem ők is alkotók és kreatív ötletekkel, javaslatokkal hozzájárulnak ahhoz, amit aztán végül a néző a színpadon lát.

Andrea, a lányod, Léna hogyan illeszkedik be a közösségbe? Számára milyen élmény a MáSzínház?

Andrea: Léna nagy színielőadásokban nem vett még részt. Ő inkább drámajátékokban vesz részt. Színház és improvizáció csoport a neve, de nyilvános előadásaik nincsenek. Az biztos, hogy nagyon szeret járni, felszabadító élmény neki. Nagyon sok baráti kapcsolata van a MáSzínház közösségéből, ahogy nekem is. Tavaly például jártam szülőcsoportba, éppen Krisztihez. Az volt a neve, hogy MiTiŐk, szerepjátékokat, drámajátékokat játszottunk, önismereti feladatokat csináltunk, nagyon jó volt. Van olyan szülőcsoport is a közösségen belül, amely már maga is színpadra állított egy darabot. Szóval, a MáSzínház igazi családi élmény. Nemcsak annyi, hogy az ember elviszi valahova a gyerekét, ahol aztán a gyerekkel történik valami, hanem az egész család számára sokat jelentő közösség. Léna most huszonkét éves, tíz éve szinte folyamatosan jár a MáSzínházba, és érzem, hogy jó hatással van rá, a mindennapjaira.

Miben látod ezt például?

Andrea: Léna számára nagyon nehéz a beszéd, de ez nem szegi kedvét, nagyon szeret beszélni, kifejezni magát. Ez annak is köszönhető, hogy a MáSzínház foglalkozásain lehet és kell is beszélnie, meghallgatják. Gyakorolhatja azt, hogy kifejezi magát. A MáSzínház tehát egy megtartó, fontos közösség, gyerekeknek, fiataloknak, családoknak egyaránt.

Az előadásokban tipikus fejlődésű színészek is részt vesznek?

Krisztina: Igen, azért használjuk a MáSzínházra az inkluzív színház megnevezést, és ezt a köztudatba is megpróbáljuk behozni. Olyan előadásokat hozunk létre, amelyekben együtt szerepel értelmi fogyatékossággal élő résztvevő is és ép értelmű résztvevő is, és ők egyenrangú partnerként léteznek a színpadon. Nagyon sok megkeresésünk van végzett színészektől, hogy szeretnének hozzánk eljönni, kipróbálni magukat a MáSzínházban. Ez szerintem hatalmas dolog, és nagyon jól mutatja, hogy szakmailag van létjogosultsága a színházunknak. Azt is érzik a színészek, hogy egy teljesen új szakmai szintre emelhetik mindazt, amit az egyetemen megtanultak. Van lehetőségük a fejlődésre új, különleges helyzetek kipróbálására. Ugyanakkor itt egy olyan elfogadó és megtartó légkör van, amelyben egy színész azt tapasztalja, hogy nem kell többnek lennie annál, mint ami, és ez nagyon fölszabadító élmény lehet.  

Ugyanígy az atipikus fejlődésű színészek számára is felszabadító lehet.

Krisztina: Igen, és ki kell emelnem, hogy a MáSzínház az atipikus fejlődésű fiatalok számára munkahelyet is teremt. A próbafolyamat első pillanatától kezdve az ép értelmű színészekével megegyező mértékű gázsit kapnak. Ilyen szempontból sem teszünk különbséget. Azt is hozzá kell tennem, hogy mindezt úgy próbáljuk megoldani, hogy közben alacsonyan tartjuk a foglalkozások díját és a jegyárakat is. A működésünk nehéz, mert a pályázati támogatásoktól függünk, de azt nem szeretnénk, hogy a MáSzínházhoz tartozás privilégium legyen, ellenkezőleg, tudjon bárki csatlakozni az anyagi helyzetétől függetlenül.

Lehet, hogy nem ez a megfelelő szó, és akkor javítsatok ki, de mennyire tekinthetők a MáSzínház előadásai, foglalkozásai terápiának?

Krisztina: Bennem most az a kérdés merül fel, hogy kinek a számára terápia? A résztvevőink számára szerintem egy próbafolyamatban való részvétel egyrészt készség- és képességfejlesztést jelent. A saját határaikat feszegetik és tudják átlépni. Kilépnek a komfortzónájukból és rengeteget fejlődnek. Ez független attól, hogy az adott résztvevő éppen tipikus vagy atipikus fejlődésű. De egyébként, amikor saját történetekkel dolgozunk ott éppen kiemelten kell figyelni arra, hogy a folyamat ne menjen át egy pszichoterápiás foglalkozásba. Hiszen a nálunk dolgozó rendező, drámapedagógus, gyógypedagógus nem rendelkezik ilyen típusú végzettséggel, nem ez a feladata.

És ha nézőként ülök be egy előadásra, hogyan fog rám hatni?

Krisztina: Ha nézőként eljössz egy előadásunkra nagy eséllyel rengeteg prekoncepciód van. Valamiért eljöttél, de valószínűleg ritkán találkoztál atipikus fejlődésű színészekkel. És akkor még ehhez jön egy olyan előadás, amelyben saját történeteket mesélünk el. Ennek szerintem tud olyan mély hatása lenni, hogy a néző alapjaiban gondolja át, hogy mit gondol a többségi társadalomról, a sérülékeny csoportokról, a saját életéről. Arról, hogy ő hova helyezi magát az atipikus és tipikus fejlődési skálán.

Tehát egy ilyen előadás katalizátorként hathat: a nézőnek mennyire lehet vagy kell részt vennie benne?

Krisztina: Változó, hogy a néző mennyire aktív részese az előadásainknak, ez a rendezőtől is függ. Én rendeztem például a Képmás előadást, ami egy fontos élmény számomra ebből a szempontból. Egymással szemben ültek a nézők két oldalon, és a színészek köztük egy folyosón játszottak. A székekre, amikre a nézők ültek az előadás megkezdése előtt kitettünk táblákat. Felváltva, az egyik székre az volt írva, hogy „sérült”, a másikra az, hogy „ép”. Amikor bejöttek a nézők természetesen le kellett ülniük, és ahogy meglátták a táblákat, az felért egy társadalmi kutatással. Az előadás már a nulladik ponton aktív részvevővé tette a nézőt, hiszen mindenkinek állást kellett foglalnia: „sérült” vagy „ép” székre ül le. Többen odajöttek megkérdezni, hogy melyik székre kell ülni. Volt olyan néző, aki elkezdte irányítani a többieket, hogy hova üljenek. Volt olyan, aki leült, aztán valakinek átadta a helyét, a tábláját viszont vitte magával, annyira fontos volt számára, hogy pont az legyen mögötte. Nagyon érdekes volt ezt látni. Mindenképpen törekszünk arra, hogy a nézők ne maradhassanak kívül az előadáson, legyen az számukra valódi találkozás a MáSzínház tagjaival.

Az előadások után milyenek szoktak lenni a visszajelzések?

Krisztina: A színházunknak vendégkönyve is van, de számomra a legfontosabb visszajelzések nem szavakban mutatkoznak meg. Amikor valaki egy előadás után jelentkezik hozzánk önkéntesnek vagy csatlakozik valamelyik csoporthoz, az fantasztikus érzés. Ezek a megkeresések mindig hosszabb távú kapcsolatot jeleznek, és ez is az egyik célunk, hogy minél több embert érjünk el. Annak is örülök, amikor fiatalokat, gimnazistákat és egyetemistákat sikerül megszólítanunk, hiszen a társadalmi változtatás lehetősége az ő kezükben van. Ezért kell minél fiatalabb korban elkezdeni azt a fajta integrációt, amit mi csinálunk, hogy egyszer majd társadalmi szintre emelkedhessen.   

A következő lesz a színház 19. évadja, mik a terveitek?

Krisztina: A Kontra Verona például nagyon izgalmas előadás. Csak atipikus fejlődésű színészek szerepelnek benne, és a Rómeó és Júlia történetét meséli el, kicsit kifordítva, átalakítva. A Felemás című előadásunk a nyugdíjasok és a fogyatékkal élők helyzetét állítja párhuzamba. Egy nagymamának és az unokájának a találkozástörténete: hogyan válik családdá két magányos ember? Az új bemutatónk munkacíme pedig Napforduló, a Szentivánéji álom átirata. Nagy izgalommal készülünk az új évadra, mindenkit várunk szeretettel!

Kapcsolódó bejegyzés:

Cukorbetegség gyerekkorban - orvosi szemmel - interjú dr. Körner Anna gyermekdiabetológussal

A bejegyzésben szereplő képeket a MáSzínház bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.