Az erdőszéli Medve Iskola tanulói vagány kisgyerekek, egyszerre átlagosak és nagyon különlegesek. Barátjuk Vagánybagoly, akivel különböző kalandokba keverednek. Közben pedig megtanulják mennyire fontos, hogy el tudjunk időzni a dolgok felett, és megértsük, hogy mindenki lehet más, mindenki láthat mást. A szerzővel, Bán Zsófiával beszélgettem elfogadásról, befogadásról, fényképezésről, látásról és arról, mennyire fontos lenne, hogy néha csak úgy kibámuljunk az ablakon. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin szeptemberi számában olvashatjátok.

fotó Oláh Gergely Máté

Hogyan kezdtél el meséket írni?

Teljesen magától értetődően kezdtem mesét írni. Ha az embernek gyereke van, előbb-utóbb „beesik” egy gyerekkönyv. Nem mindenkinél van így persze, de gyakran megesik. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mire a Vagánybagoly első részét végül megírtam, az én gyerekem már messze túl volt azon a koron, hogy meséket mondjak neki, de azzal kezdődött, hogy neki meséltem. Együtt kezdtük el kitalálni a figurákat, amikor azt kérte, hogy ne könyvből, hanem fejből meséljek neki. Még a Vagánybagoly nevet is együtt találtuk ki, és már akkor mondogatta, kérte, hogy írjam meg a történetét könyvben. De nekem eleinte mindig más megírni valóim akadtak. Később azonban kedvet kaptam, hogy írjak Vagánybagolyról, és időm is lett, úgyhogy elkezdtem.

És a tökéletes illusztrátort is megtaláltad, Nagy Norbertet.

Sokáig kerestem, hogy ki volna az az illusztrátor, aki az én világomhoz passzol. Egyik nyáron aztán meghívtak a Fiatal Írók Szövetségének táborába. Ott már a plakát megragadott. Pontosan olyan humora volt, mint nekem, csak rajzban. Megtudtam, hogy a plakátot Nagy Norbert tervezte, és rögtön tudtam, hogy ő az, aki kell nekem. Az íráshoz is lökést adott, az első perctől fogva remekül tudtunk együtt dolgozni. Nagyon szeretem az illusztrációit, amelyek számomra magától értetődően egyenrangúak a szöveggel. Nemcsak megjelenítik, hanem ki is egészítik a tartalmat, hozzáadnak a szöveghez.

A Vagánybagoly első kötete szuper szereplőket vonultat fel, és bemutatja: mindenki lehet más. Mikor döntötted el, hogy ez lesz a kötet fő témája?

Amikor a gyerekemnek meséltem, akkor valóban még csak a bagoly kalandjairól esett a szó. De aztán amikor elkezdtem leírni a mesét, akkor tudatosodott bennem, hogy a mesékben általában nincs szó arról, hogy mennyire különböző háttérrel érkeznek egy-egy iskolai osztályba a gyerekek, mennyire különbözőek. Nem akartam én tanmesét írni, de úgy éreztem, hogy ez egy gazdag világ és egy nagyon jó téma: mennyire érdekesen mások a gyerekek, akik teljesen véletlenszerűen jönnek össze egy osztályban. Ekkor találtam ki azt is, hogy az iskola, ahol a történet játszódik, legyen ugyan a városban, de egy erdő szélén, mert a gyerekeket szerettem volna összehozni Vagánybagollyal. Átjárás van tehát két világ között, a természet és a város között. Ez a motívum egyébként gyakran megjelenik a nem gyerekeknek szánt írásaimban is: átjárás szöveg és kép között, a műfajok között, az országhatárok, a kontinensek között. Én szeretem az átjárást, a „szomszédolást”.

A második kötetben egy egyszerű, de nagyszerű ötlettel mutatod meg, hogy mindenki láthat mást a világból: a fényképezéssel.

Amikor a második kötetet írni kezdtem, az a gondolat indított el, hogy mennyire fontos lenne, hogy a gyerekeket ne csak írni, olvasni, számolni tanítsák meg, hanem látni is. Ideális esetben persze ez megtörténik, hogyha olyan tanítónéni, tanítóbácsi akad, aki szerint ez ugyanolyan fontos, mint az olvasás. Erről pedig eszembe jutott, hogy számomra, az én generációm számára meghatározó élmény volt a diavetítés. A diavetítő lassú volt, tekerni kellett, meg lehetett állítani a képeket, el lehetett mélyülni bennük. Manapság már a gyerekek sokkal gyorsabb tempójú filmekhez, videókhoz, egyéb tartalmakhoz szoktak hozzá. Ez egy felől hozzátartozik a mai világunk alakulásához. Másfelől szerintem nem mindig pozitív dolog. Nagyon megnehezíti a gyerekek számára azt, hogy elidőzzenek valami fölött, azt, hogy koncentráljanak, és lassan, nagy odafigyeléssel foglalkozzanak valamivel. Ezért is van az, hogy az én történetemben a gyerekek úgy döntenek: nem használnak digitális fényképezőgépet, hanem egy régebbi fajtát, amelybe még filmtekercs kell. Ez egyrészt ma már különleges a gyerekek számára, másrészt tudatos látást igényel egy-egy kép készítésénél. Nem pazarolhatjuk a tekercsen lévő képkockákat, ezért át kell gondolnunk, mi az, amiről képet szeretnénk készíteni, és hogyan. Ez a fajta tudatos látás szó szerint a gyerekek világlátását fejlesztheti. Mert egy kép nemcsak azt mutatja meg, amit ábrázol, hanem azt a személyt is, aki készítette, és ez nagyon izgalmas: kiderül, hogy mindenki lehet más, mindenki láthat mást.

A világlátást fejleszti a mesék olvasása, maga a gyerekirodalom is.

Igen főleg az a szakasz, amikor a gyerekeknek még fölolvasnak, vagy ők maguk tanulnak olvasni. Az egy lassú, kitartást igénylő folyamat, de ugyanakkor meg is engedi azt, hogy a gyerek szöszmötöljön, elvesszen a részletekben. Egy jó mesekönyv pedig segít ebben. Megengedi, hogy az olvasója visszalapozzon, ismételjen, valóságosan és metaforikusan is. És ez nagyon fontos, mint ahogy az is, hogy az ember néha csak úgy bámuljon, nézze a világot. Ezt ma már nagyon keveset csináljuk, akár gyerekek vagyunk, akár felnőttek. Magamon is látom, hogyha például utazom, előbb-utóbb előrántom a telefonomat, ahelyett, hogy mondjuk kinéznék az ablakon. Pedig néha csak ki kellene nézni, mert pont az fejleszti a koncentrált figyelem képességét, és neadjisten valami olyat is látunk, amire nem számítottunk. Emellett azt is segíti, hogy befelé tudjunk figyelni, ami nagyon fontos része a mentális fejlődésnek.  

Hogyan mutatnád be a Vagánybagoly könyvekben szereplő gyerekeket?

Szerintem azt az olvasók hamar kitalálják, hogy az egyik szereplő, az okos, találékony és kedves, de egy kicsit pukkancs Nemhanemka, a szívemnek különösen kedves, mert ismerem azt a kislányt, aki ma már nem is kislány, hanem nagy. De egyébként azt szerettem volna, ha jól kiegészítik egymást a könyvben szereplő különböző típusok. Sokféle gyereket szerettem volna megmutatni. Például a második kötetben szerepel egy vak kisfiú. Még emlékszem, hogy gyerekkoromban én mennyire féltem a vak emberektől, mert nem tudtam róluk semmit, és nem is mertem róluk vagy tőlük kérdezni. Egy gyerek számára pedig elsősorban az félelmetes, amiről nem tud semmit. Ezért gondoltam, itt az alkalom, hogy bemutassam: egy vak kisfiú is ugyanolyan gyerek, mint más. Sőt, bizonyos dolgokat jobban tud, kifejlődnek bizonyos képességei, éppen azért, mert nem lát. Egy mesekönyvben persze gyakran szerepelnek tündérek, manók, boszorkányok és állatok, de ugyanilyen fontos, hogy húsvér gyerekek, emberek is megjelenjenek, akik, persze másképp, mint a tündérek és varázslók, valamiben mások. Hiszen ők mindennap köztünk vannak, látszódniuk kell. A mese útján közelebb hozhatjuk őket a társaikhoz, hogy a gyerekek ne legyenek előítéletesek, ne féljenek vagy idegenkedjenek attól, aki kilóg a sorból. Ez nagyon nehéz akkor, ha a társadalom maga előítéletes és fél. Ezt a gyerekek nagyon gyorsan átveszik, és akkor sajnos tudnak kegyetlenek és kirekesztőek lenni. Ez persze saját bizonytalanságaikból, önmaguk kereséséből is fakad. Ezért jó bemutatni nekik, hogy az önpozicionálás, bizonytalanságaink leküzdése nem kell, hogy mások kirekesztésével járjon. Tudom, hogy ez nagyon bonyolult folyamat, de a mesék, és remélem, hogy a Vagánybagoly kötetek is, nemcsak megérteti ezt velük, hanem élvezik a gyerekek sokféleségét.

Meg kell tanulnunk tehát toleránsnak lenni?

Én általában nem szeretem használni ezt a szót. A gondolatot sem szeretem, ami mögötte van. Látszólag a tolerancia szép dolog, de ha jobban megnézzük az is benne van, hogy eltűrjük azt, ami vagy aki más. Pontosan azt kell megértenünk, gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt, hogy nem nagyvonalúan eltűrni kell azt, ha valaki nem olyan, mint mi. Ami, vagy aki más, az pontosan ugyanolyan értékes része a társadalomnak, a kultúrának, a közösségnek, mint mi. Nem toleránsnak kell lenni, hanem igazi közösségi, nyitott embernek. Ezt kellene megértenünk és megtanulnunk már kicsi korban, ahhoz, hogy ne kirekesztő, bezárkózó társadalom épüljön, hanem nyitott, befogadó és kommunikatív.

Lehetséges, hogy Vagánybagoly, Nemhanemka és a többi vagány szereplő még visszatér? Mik a terveid?

Vagánybagolyról és az erdőszéli iskola tanulóiról írni ritka felszabadító, örömélmény volt, és a gyerekek is szuper lelkesen fogadták. De a második kötet még viszonylag friss, nem tudom, hogy őket viszem-e felsőbb osztályba, vagy más gyerekkönyvet írok a jövőben. Ötleteim vannak, de még várom azt a pillanatot, amikor egy szereplő megmutatja magát nekem, bemozdul és elkezd dolgokat csinálni, élni a fejemben. Ha eljön ez a pillanat, akkor lehet elkezdeni írni. Nem én írom a mesét, hanem ők.

Kapcsolódó bejegyzés:

„Nagyon fontos, hogy tudjunk beszélni az érzelmeinkről” - interjú Kertész Erzsivel

A bejegyzésben szereplő képeket Bán Zsófia bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.