Egy napon Frida, a kíváncsi kanári kiszabadul a kalitkájából. A budapesti földalattiban összetalálkozik Gubanccal, a vagány verébbel. Ketten együtt lélegzetelállító kalandra indulnak, amelynek során nemcsak ők, de az olvasó is megismeri gyönyörű fővárosunkat. Az izgalmas ismeretterjesztő mesekönyvről Trogmayer Éva szerzővel és Egervölgyi Lillával, a kötet tervezőjével és illusztrátorával beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin februári számában olvashatjátok.

A Frida és Gubanc Budapesten egyszerre mese, kalandregény, krimi és ismeretterjesztő könyv gyönyörű rajzokkal. Hogyan állt össze ez a sok elem egyetlen történetté?

Trogmayer Éva: Az első gondolatunk az volt, hogy szeretnénk egy kicsit más szemszögből megmutatni a magyar városokat a gyerekeknek, mint ahogy eddig ismertük őket. Erre alkalmasnak tűnt a madártávlat, hiszen felülről nagyon ritkán látjuk a városokat, kevésbé ismerősek a megszokott terek. Az első város, amit kiválasztottunk, a főváros, Budapest lett. Ezen a ponton azt már tudtuk, hogy a főszereplők madarak lesznek, már csak az volt a kérdés, mi történjen velük. Engem régóta foglalkoztatott a szabadság témája, jó ideje szerettem volna már írni egy olyan szereplőről, aki kiszabadul valahonnan. Ebből a vágyból született meg Frida, a kanári figurája, aki egy nap kirepül a kalitkájából, és a Gubanccal való találkozás után mindenféle őrült kalandokba keveredve ismeri meg Budapestet. Fantasztikus érzés volt a szereplőkkel egy atmoszférában létezni, az egyetlen nehézséget az okozta, hogy megtaláljam a megfelelő egyensúlyt mese és ismeretterjesztés között, hiszen az is fontos szempont volt, hogy ne klasszikus mesekönyv, hanem ismeretterjesztő gyerekkönyv szülessen.

A könyvben szöveg és rajzok szorosan együtt léteznek. Hogyan zajlott az alkotás folyamata?

Egervölgyi Lilla: Először a szöveg létezett. Már megvolt a könyv váza, eldöntöttük, melyek azok a helyszínek Budapesten, amelyek érdemesek a bemutatásra, és Évi elkezdte írni a történetet, amikor én bekapcsolódtam a folyamatba. A rajzolás első szakaszában a karakterekkel babráltam, őket tervezgettem. Úgy kell elképzelni, hogy elindult a mese, én pedig három lépéssel később rajzoltam a rajzokat. Először mindig a városképek készültek el. Mindig megvolt a fejemben, hogy nagyjából hova szeretném rakni a madarakat, de először mindig a látképeket készítettem el, és utána rajzoltam bele a szereplőket.

fotó: Reviczky Zsolt

Gondolom, azt is mindig tudtad, hogy az ismeretterjesztés szempontjából mit emelj ki egy-egy képen.

Lilla: Abszolút. Azért is lettek annyira realisztikusak a rajzok. Fontos szempont volt számomra, hogy a megjelenő helyszín olyan legyen, mint a valóságban. Ha a történet hatására egy kisgyerek felfedezi Budapestet, akkor azt lássa, ami a könyvben is van. Ennyi erővel persze fényképezhettünk is volna, de itt jön be a játékosság. Játszottam a színekkel, a mese szereplőinek megjelenítésével. Minden képnek meghatározott színharmóniája van. A Tóth Árpád sétányt ábrázoló képet emelném ki, ahol szépia és lila színekkel kezdtem el dolgozni. Egyszer csak beugrott, hogy „úristen, hát Tóth Árpád és lila”. Tóth Árpád versei, például a Körúti hajnal jelentek meg előttem, inspiráltak. Így szándékosan lett a képen például a zenésznek lila színű a nyakkendője. Hasonló, felnőtteknek szóló utalásokat végül elrejtettem a többi képen is. Például, ha valaki szemfüles, a Lánchídról szóló résznél fölfedezhet egy gőzhajót a Dunán. Majdnem minden képen van egy kis csemege a felnőtteknek is. Ha valaki ügyes, még Évit és engem is fölfedezhet a képeken!

A könyv egy gyönyörű, nagy alakú album, mégis arra csábít, hogy magunkkal vigyük a sétákra Budapesten.

Lilla: Mi is gondolkodtunk rajta az elején a könyv tervezésénél, hogy legyen-e ekkora a könyv, praktikus-e így magunkkal vinni. De aztán úgy voltunk vele, hogy az anyukáknak általában nagy táskáik vannak (nevet).

Éva: Nekem az a tapasztalatom, hogy nem is nagyon kell magunkkal vinni. A gyerekek agya olyan, mint egy szivacs, nagyon gyorsan megtanulnak mindent, és a tanultakat fel is tudják eleveníteni. Az én lányomnak, ha Budapesten jár, mindenhez van egy Frida és Gubancos sztorija. Egyébként szerencsére a tágabb közönségtől is nagyon hamar, nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a könyvről. Ez elképesztően jólesett, mivel a megjelenése után nagyon izgultunk, hogy az olvasók hogyan fogadják majd.

Van olyan érdekesség, amit Ti is a könyv készítése közben tudtatok meg a fővárosról?

Éva: Rengeteg ilyen van! (nevet)

Lilla: Évi írta meg az információs buborékokat is, azaz a könyv ismeretterjesztő részét.

Éva: Nagyon sokat könyvtáraztam, rengeteg forrásanyagot olvastam Budapestről. Mióta elkészült a könyv, nem tudok úgy tekinteni a városokra, ahogy korábban. Ma már tényleg érdekel minden utca minden szeglete, mert elképesztő történetek bújnak meg a macskakövek alatt, és szinte alig ismerünk közülük valamit. Nem is tudom, hogy tudnék-e egyet is akár konkrétan kiemelni, mert akkor úgy érezném, hogy a többi jó történettel vagyok igazságtalan. Ebből a szempontból nekem nagy változást hozott a könyv, hiszen megtanultam „meghallani a városok hangját”.

Lilla: Én meg klasszikusan az a vidéki lány vagyok, aki eddig, ha felutazott Budapestre, akkor szigorúan metróval akart utazni, mert az biztosan odavitt, ahova el akartam jutni. Most azonban a rajzok készítésénél főleg térképekkel dolgoztam, és egy szuper kép alakult ki bennem a város elrendezéséről, tereiről. Összeállt a fejemben, hogy mi hol van. Szinte már úgy érzem, hogy Budapest szakértő vagyok, térképek nélkül is!

Éva: Szerintem mindkettőnknek nagyon erős tapasztalata volt a könyv készítése során, hogy a városok ugyanúgy élnek, mint az emberek. Ezt persze valahol mindannyian tudjuk, megtapasztalni mégis fantasztikus élmény. Eddig is sok kapcsolódási pontom volt Budapesttel, de a könyv írása során tiszta lapot kellett kezdenem, újra meg kellett ismerkednem vele, hiszen folyamatosan változik.

Frida és Gubanc mellett van még olyan szereplő, akit kiemelnétek, nagyon szerettek?

Éva: Mondd, Lilla! (nevet)

Lilla: (nevet) Igen, ez visszatérő kérdés, és én vagyok a kérdés felelőse. Nekem Varjúvezér a kedvencem. Méghozzá azért, mert nem kifejezetten pozitív szereplő. Kicsit kettyós, és én pont ezért szeretem. A dekadencia megjelenése egy mesekarakternél nem annyira jellemző, és ez számomra különlegessé teszi őt. Szerethető, de kicsit furcsa, tetszik, ahogy Éva megírta őt.

Éva: Törekedtem rá, hogy ne fekete-fehér karakterekről meséljek, hiszen az élet sem fekete-fehér. Éppen ezért nekem is nagy kedvencem a Varjúvezér, aki néha gonosznak tűnik, néha bolondnak, máskor pedig csak esendő, mint bárki más.

Anélkül, hogy sokat elárulnánk, annyi elmondható, hogy a budapesti kalandok után Frida és Gubanc a ti városotok, Szeged felé veszi az irányt. Ezek szerint Szegedről is írtok könyvet?

Éva: Igen, mindig is országjáró könyvsorozatot terveztünk. Abban pedig biztosak voltunk, hogy szeretnénk, hogy Budapest után Szeged következzen, hiszen azért csak Szeged a mi városunk.

Lilla: És itt nem érhetnek meglepetések! (nevet)

Éva: Dehogynem! Én már benne vagyok a Szeged-kutatásban, igenis érnek meglepetések! (nevet) Turista szemmel sosem néztem még meg Szegedet, a madártávlaton túl ez is egy új és izgalmas perspektíva számomra, hiszen talán legkevésbé az otthonaink történetét ismerjük.

Lilla: Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem Szegedről írni nehezebb lesz!

Éva: Valószínűleg igazad van, de én szeretem a kihívásokat.

A Frida és Gubanc sorozaton kívül van még közös tervetek?

Éva: Szerencsére van! (nevet) Évek óta együtt dolgozunk, összeszokott páros vagyunk, egy nyelvet beszélünk, ezért is szeretünk együtt alkotni.

Lilla: Már több mint tíz éve ismerjük egymást Évával, a sport hozott össze minket, az alkotói munka csak később következett. Egy grafikai munka kapcsán találkoztunk újra, Évi látta a karaktereket, amelyeket rajzoltam, és annyira tetszettek neki, hogy írt hozzájuk egy mesét a kislányának. Így indult az együttműködésünk. Az említett mese fiókban van még, de a karanténidőszak alatt született egy másik történet, amelyből megcsináltuk az első közös könyvünket, a Medvemesét. Azóta folyton szerepelünk egymás terveiben, inspiráljuk egymást.

Kapcsolódó bejegyzés:

Képtelen képrablás - interjú Kovács Eszterrel

A bejegyzésben szereplő képeket Trogmayer Éva és Egervölgyi Lilla bocsátotta rendelkezésemre. Portréfotók: Reviczky Zsolt

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.