A Hullámvasút című regény főszereplője Eszter, a kamaszlány, aki egy napon a vártnál hamarabb ér haza az iskolából, és ezzel megváltozik az élete. Mindent újra kell kezdenie. A történet igazi érzelmi hullámvasút, amely azt mutatja be, milyen törékenyek, ugyanakkor erősek, nyitottak és befogadók a fiatalok. Madarász Éva színésznővel első regényéről beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin októberi számában olvashatjátok.

fotó: Éder Vera

Amikor tervezni kezdted a könyvet, Eszter volt a kiindulópont, köré épült minden?

A könyvnek Eszter könyve volt a munkacíme. Tudtam, hogy a regényemnek egy lány lesz a főszereplője, és azt is láttam, hogy milyen jellemvonásai lesznek. Mindenképpen a gimnazista korosztályról szerettem volna írni. Az is biztos volt, hogy a történetben a válás lesz az alapkonfliktus. A címe végül Hullámvasút lett, és egy kamaszlány érzelmi hullámzásait mutatja be, de nemcsak fiataloknak szól. Én mindig igyekszem megtartani magamban a pillanatokat, igyekszem emlékezni, milyen volt, amikor én kamasz voltam. De az tény, hogy már ötven éves elmúltam, tehát úgy tudok csak írni, hogy az az ötven év mögöttem van. Láttam már a kamaszkort is, meg még sok minden mást is, ezek mind benne vannak az írásaimban.

A Hullámvasút az első regényed. Milyen volt elkezdeni írni?

Kalandos, mert nagyon sokáig nem éreztem, hogy le kell ülnöm, és el kell kezdenem. De aztán arra gondoltam, ha nem próbálom meg, soha nem fog kiderülni, hogy mi lesz belőle. Megírtam az első pár fejezetet, megmutattam a férjemnek és olyan barátnőimnek, akiknek bízom az értékítéletében, és ők azt mondták, hogy ez jó, és folytassam. Én pedig rájöttem, hogy könnyen írok. Az első pár szó után tényleg olyan, mintha valaki vezetné a kezemet. Volt úgy, hogy elkezdem egy fejezetet, tudtam, hogy melyik szereplőről mit akarok írni, de végül egyáltalán nem az lett belőle. Mintha a szereplő életre kelne, és valami teljesen mást írok róla, mint, amit eredetileg terveztem, mert ő diktál nekem. Azt hiszem, ezek az igazi ihletett pillanatok.

Hogyan mutatnád be Esztert, a főszereplőt?

Az elejétől fogva tudtam, hogy egy átlagos lányról szeretnék írni. Nem akartam különleges képességgel felruházni, nem akartam, hogy különc legyen. Azt akartam, hogy olyan főszereplőm legyen, aki bárki lehet. Ha egy tizenéves kézbe veszi és elolvassa a könyvemet, akkor érezhesse magát Eszternek is, vagy bármelyik barátjának. Egyébként a regény minden szereplője kedves a szívemnek, ők mind az én gyerekeim. Nagyon szeretem Eszter új legjobb barátnőjét, Blankát, vagy Vivit, aki egy felhőtlen kiscsaj, lepereg róla minden bánat. És persze ott van ez a Barnabás nevű srác. Amikor Eszterként írtam róla, az én kamaszkori érzéseimet is beleírtam, mindazt, amit egy első szerelem előhoz belőlünk.

Könnyű vagy nehéz így belehelyezkedni, egyes szám első személyben írni?

Nekem ez könnyen megy. Olyan, mint egy napló. Bensőségesebb a hangvétel, hogyha a szereplő gondolatain keresztül ismerünk meg valamit. Az írás is, és a színészet is egyfajta kitárulkozás. A színész játszik ugyan egy szerepet, de a saját érzéseivel, a saját érzelemivel tölti meg a figurát. Ugyanígy, amikor az ember érzelmekről ír, a saját érzelmei kerülnek felszínre. Nem írhatok más érzelemiről, mert azokat nem ismerem, csak a sajátjaimat. Minden szereplőmben van valami belőlem. Az írásnál persze többet kell várni a közönség reakciójára. Nagyon izgultam, amikor megjelent a könyv, hogy milyen visszajelzéseket kapok, és az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy az emberek szeretik a könyvemet.

Két idősík van a könyvben: az egyikben megtudjuk, hogy Eszter szülei elválnak, a másikban a lány már a gimnáziumot kezdi.

Igen, ez úgy alakult ki, hogy leírtam az első fejezetet, és úgy éreztem, a történésekhez szükséges egy magyarázat. Ezért lett ez az ellenpontozás, hogy minden fejezet két részből áll. Először a mostani érzéseket, történéseket mesélem el, utána pedig megírom, hogyan jutott ide Eszter, a mostani felismeréseihez. Ez adja meg a regény ritmusát. A színészet megtanítja az embert, hogy jó ritmusban beszéljen, és írni is jó ritmusban kell. Tudni kell, hogy hol kell valamit abbahagyni, és ahhoz is érteni kell, hogy hogyan hömpölyögtessük a történetet, úgy, hogy fenntartsuk az érdeklődést. És bár nekem ez az első könyvem, ez a tudás nálam ösztönös, vagy a színházból hoztam magammal.

Egyik szereplő sem él „normális” családban, mindenkit kihívások elé állít az élet.

De ilyen az életünk, nem? Nincsenek mintacsaládok, hogy mama-papa-gyerek, és minden baromi jó. Valami mindig hibádzik. Sajnos manapság nagyon sok gyerek kerül abba a helyzetbe, hogy elválnak a szülei. Ezért azt érzem, hogy a könyvem egyfajta figyelemfelhívás is lett, egy kiáltás a felnőtteknek, hogy a gyerekekre oda kell figyelni mindkét szülőnek egy válás során. Egy gyerek nem lehet járulékos veszteség, ahogy Eszter nevezi magát a könyvben. Nagyon nehéz ez, mert amikor két ember válik, akkor a saját érzéseivel van elfoglalva, és a gyerek háttérbe szorul, de ezt nem szabad hagyni. Eszter mellett ott van a könyvben egy vietnámi srác, akit nem mindenki fogad el, egy roma lány, aki kirekesztettnek érzi magát, egy jól szituált srác, aki önmagát keresi, és egyszer csak egy neonáci bandába sodródik. Sok mai problémát érintettem, mert úgy érzem, rengeteg fiatal életében vannak jelen ezek a fontos dolgok, de a regényem nem ezekről szól, csak jelzések, hogy mi minden nehezíti még a felnőtté válás amúgy sem egyszerű folyamatát.

De számomra ez a regény azt mutatta meg, hogy a fiatalok nagyon is nyitottak és befogadók.

Szerintem egy fiatal, akinek éppen indul az élete és eleve rengeteg dolog változik a testében, a lelkében, nagyon képlékeny állapotban van, és nagyon befogadó. Ez kétféleképpen is alakulhat: valaki rossz útra lép, valaki pedig szárnyakat kap. Eszter a regényben a nullaponton áll, a szülei elváltak, új iskola, új barátok, új élet. Ez az igazi újrakezdés. Egyébként azt gondolom, hogy Eszternek az ideális szülőket írtam meg, még akkor is, ha egy ilyen nehéz szituációba helyeztem őket . Hiszen az anyuka is és az apuka is nagy erővel törekszik arra, hogy Eszter és húga, Borka, ne sérüljön, még akkor se, ha ez szinte elkerülhetetlen.

A te gimnáziumi élményeid mennyire jelennek meg a regényben?

Nagyon sok élményt és hangulatot beleírtam! Én a budapesti Madách Imre Gimnáziumba jártam, különc osztályom volt, nem lehetett könnyű velünk, mindenki igazi egyéniség volt. Egy konkrét szereplő, Eszter nyolcadikos osztályfőnöke, Kokó tanár úr, valós alak, az én gimnáziumi osztályfőnököm volt utolsó évben. Kovács Attila tanár úrnak hívták, nem él már, én pedig így szerettem volna emléket állítani neki. A fiúknak, akiket tanított, a mai napig élénk emlék, ahogy a Gábor Áron rézágyúja ritmusára futtatta őket. Nagyon szerettük, igazi Tanár volt. Ezért jelenik meg ez a regényben. Több visszajelzést kaptam arról, hogy érezni a szövegemen azt is, hogy én mennyire szeretem Budapestet, a belvárost. És így van, én rajongok ennek a városnak a belső ritmusáért, a pezsgésért. Még a belváros koszos utcáit is szeretem.

Figyelmes olvasóid már azt is tudják, hogy érkezik a regény folytatása.

Tudod, ez olyan, hogy az ember fejében folyamatosan megy egy mozi. Ezekről a szereplőkről van még mesélnivalóm. Ezért is hagytam a könyv végén egy kis ízelítőt, hogy az olvasók várják, mi lesz a folytatásban, hogy milyen lesz Barnabás története. És elárulom: Barnabás történetét Barnabás meséli. Illetve ez a könyv is kettős felépítésű lesz. Ő beszél a saját nevében, és Eszter is a sajátjában. Közben pedig Barnabás barátait is szeretném bemutatni. Az írással egész jól haladok, mire a beszélgetésünk megjelenik, szeretnék elkészülni vele. Közben egy pályázatra írtam egy kicsit fiatalabbaknak szóló ifjúsági regényt, amelyben a természet szeretetét próbálom közel hozni a mai fiatalokhoz. Sok tervem van még az írással, rájöttem, hogy az embernek nem kell egy dologgal foglalkoznia egész életében. Én nagyon boldog voltam színészként, de úgy éreztem, hogy van még szabad kapacitásom, hogy valami mást is elkezdjek. Az írás pedig azonnal zöld utat kapott, mintha nyitott kapun kopogtattam volna. Annyira simán ment minden, hogy azt hiszem, ez az én utam. Most már az írásra szeretnék koncentrálni. Sok történet van bennem, amiket szeretnék elmesélni, nemcsak fiataloknak, hanem minden korosztálynak.

Kapcsolódó bejegyzés:

Hullámvár lakói - interjú Simon Réka Zsuzsannával

A bejegyzésben szereplő képeket Madarász Éva bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.