Régész és háromgyermekes anyuka, aki egy egész mesevilágot teremtett a gyerekeinek. Az Elvarázsolt Testvérek fantasztikus világát már bárki megismerheti – Löffler Zsuzsannával beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin júniusi számában olvashatjátok.

fotó: Kovács Dénes

Lenyűgöz, hogy régész vagy.

Szerintem gyerekkorában mindenkinek van olyan korszaka, hogy régész szeretne lenni. Mindenki rögtön el akar menni Egyiptomba, múmiákat előásni. De itt Magyarországon is nagyon sok minden van, amit ki lehet ásni. A Kárpát-medence bővelkedik régészeti emlékekben. Az ásatás a munkánknak csupán az egyik szelete, de nyilván ez a legérdekesebb. Két fajta ásatás létezik. Az egyik, amit kevesen tudnak: ha vannak építkezések, amik lelőhelyeken mennek keresztül, akkor törvényileg szabályozott, hogy nekünk kötelező ezeket feltárni. Nagyon sokszor nem ott ásunk, ahol mi kitaláljuk, hogy hú, itt nagyon jó lenne, hanem tervezetten dolgozunk különböző építési munkálatok elött. A másik, amikor mi magunk dédelgetünk egy álmot, hogy szeretnék valamelyik lelőhelyet föltárni. Ezt általában pályázati pénzből valósítjuk meg, előre megtervezetten. az is a neve, hogy tervásatás. Az ilyen fajta ásatások néha évekig zajlanak, sőt régen, évtizedekig tartottak. Ez komplex feltárást jelent, hogy a lelőhely minél nagyobb részét megismerjük. Emellett a sok leletanyagot, ami bekerül a múzeumba, fel kell dolgoznunk. Először a leleteket a restaurátoraink megmossák, rendbe hozzák, restaurálják, de aztán nekünk régészeknek kell az elemeket egyesével lemérni és leltározni. Ha ez a része kész a munkának, akkor pedig egy-egy leletanyagot publikálnunk kell. Időnként tudományos cikkeket kell írnunk arról, hogyan haladunk a munkánkkal. Természetesen vannak konferenciák, szervezünk kiállításokat. Iskolákba is elszoktam menni pályaorientációs órákra, bemutatni a régészi munkát. A régészet nagyon érdekes munka, az időm nagyrészét valahol kint töltöm egy lelőhelyen, ami fizikailag kemény, de nagyon izgalmas. A terepbájárások alapján van egy előzetes koncepciónk, hogy mi lesz a lelőhelyen, de azért mindig nagy bennünk a kíváncsiság, hogy pontosan mi fog előkerülni. Úgyhogy ez egy kincskeresős munka.

A régészet mellett hogyan kezdtél el mesét írni?

Nagyon kötődőm az irodalomhoz, hiszen édesanyám irodalomtanárnő. Úgy nőttem föl, hogy olvasni az egyik legjobb dolog a világon. Egy kisfaluban éltem, és amikor éppen nem a barátaimmal bandáztam a környéki erdőben, akkor olvastam. Az olvasás szeretetét próbáltam átadni a gyerekeimnek is. Sok mesét mondtam nekik fejből is. Amikor kicsik voltak, és nem volt még türelmük egy hosszú meséhez, akkor derült ki, hogy belőlem dőlnek a mesék. Versikék, altatódalok, rövid mesék, amik a gyerekimről szólnak.  Egyszer eljutottam arra a pontra, hogy ezeket akár le is írhatnám. A mesém főszereplői az én három gyerekem, Dénes, Mátyás és Édua. Közülük a legkisebb a lányom, Édua, különösen fogékony a mesékre. Most kilenc éves, de már maga is írogat meséket. Ő volt az, aki az óvodában rendszeresen énekelte a dalaimat, elmondta a veseimet. Kérdezni kezdték a szülők és az óvónő, hogy honnan tudja ezeket, mert ők is megnéznék a könyvet, ahonnan származnak. Én pedig mondtam, hogy sajnálom, ezeket én írom, úgyhogy nem lehet sehol megnézni őket. Ekkor határoztam el, hogy leírom, összefűzöm ezeket a dalokat, verseket, meséket, de az írásból végül egy meseregény kerekedett ki. Azóta nincs megállás: a kiadó már szerkeszti a második kötetet, várhatóan nyár közepén jelenik meg. Közben elkészült a harmadik, és folyamatban a negyedik. A könyvkiadás helyzete is nehéz most persze, de remélem, hogy szép lassan megtalálják az olvasókat az új kötetek is.

Hogyan mutatnád be az Elvarázsolt Testvérek történetét?

A mese főhőse három gyerek, akik egy délutánon a Szegedi Vadasparkban várják az anyukájukat. A padon üldögélve találkoznak egy emberrel, Bonifáccal, akiről véletlenül derül ki, hogy varázsló. Arra kéri a gyerekeket, hogy tartsák meg a titkát, és cserébe kívánhatnak valamit. A gyerekek el akarnak kerülni egy saját mesevilágba. Nagyjából meg is adják a feltételeket, hogy olyan mesét szeretnének, amelyet mindhárman bebarangolhatnak, úgy, hogy nem félnek közben, ugye, Éduánál, a legkisebbnél ez fontos szempont. Végül is arra jutnak, hogy sárkányos mesét kérnek, de olyat, amelyikben barátságosak a sárkányok. A varázsló teljesíti a kívánságukat, elvarázsolja őket meseföldre, innentől kezdődnek a bonyodalmak. A gyerekek valóban egy mesébe kerülnek, amelyben valóban lehet találkozni sárkányokkal, de ahova ők érkeznek, ott éppen nincs egy sem, tehát nekik kell őket megkeresni. Emiatt aztán mindenféle kalandokba keverednek.   

A mesében a saját kisgyerekeid szerepelnek. Az ötleteik is megjelennek?

Az első történetbe nem szóltak bele. Amikor azt írtam, akkor még tényleg kicsik voltak. Édua, a legkisebb gyermekem a könyvben hat éves, de amikor írni kezdtem, akkor még csak három-négy éves volt. Az igaz, hogy emiatt alakult ki, hogy a cselekmény két szálon fut. Az alapötletem az volt, hogy mindhárom testvér elindul sárkányokat keresni, de Édua, aki ekkor még pici volt és félt, azt mondta, hogy ő nem akar sárkányokat keresni, a várban akar maradni. A fiúk tehát elkalandoznak sárkányok után, Édua pedig a várban marad egy barátjával, és velük is történnek kalandok, a szálak persze a végén összefutnak. Ennyire szóltak bele a gyerekeim, de az első történetet teljesen ők is csak a végén hallották, amikor készen volt. Nagyon meg voltak vele elégedve. Most már, a készülő negyedik történetbe beleszólnak, ötleteik vannak, hogy mi történjen, milyen új szereplő jelenjen meg. A negyediket már fejezetenként olvasom föl nekik, és megmondják, hogy tetszik-e nekik vagy sem. Most már aktívan alakítják a történetet, de már nem is olyan kicsik. Egyébként a gyerekek minden kötetben ugyanabba a mesevilágba kerülnek vissza, csak más helyszínre. Mindig történik valami, aminek kapcsán egy új feladatot kell megoldaniuk. Természetesen vannak állandó barátaik, akik segítik őket, de mindig vannak új problémák és új negatív szereplők. Kell az állandóság, de legyen benne izgalom.

A gyermekeid személyisége is megjelenik a mesében?

Igen, a mesének az az alapja, hogy van három teljesen eltérő személyiségű gyermekem. Nagyjából olyanok, amilyennek megjelennek a könyvben, nem is engednék most már, hogy valami olyasmit adjak a szájukba, amit ők nem akarnak. De nagyon büszkék rá, hogy szerepelhetnek a mesében. A legnagyobb, Dénes, már kamasz, úgyhogy most laza elnézéssel kezeli, hogy anyukája meséket ír. De ha ismerősöknek dedikálom a könyvet, akkor azért ő is lelkesen aláírja. A két kisebb nagyon büszke és elégedett, Mátyás úgy fogalmazott: mesehősnek lenni menő dolog.

A könyvedben a klasszikus mese találkozik a modern világgal, a gyerekeid világával.

Igen, erre törekedtem. Olvasok természetesen klasszikus meséket is a gyermekeimnek, de azt már picikorukban megfigyeltem, hogy mennyire szeretik az olyan történeteket, amelyekben felismerhető az ő világuk. Ma már az ő világukba bizony beletartozik a mobiltelefon vagy a szabadulószobák. Szeretik, ha megjelenik a mesékben mindaz, ami körülveszi őket. Én úgy is gondoltam, hogy a mesém legyen olyan, amilyennek egy mesének lennie kell: tele csodás teremtményekkel és helyszínekkel, de azért próbáljak meg kicsit haladni a korral, hiszen ma a gyerekek is mások, mint amilyen például én voltam gyerekkoromban.

fotó: Molnár Magdolna

Felnőtteknek is szeretnél majd írni?

A gyerekeim még olyan korban vannak, hogy egyelőre a meseírás nagyon megy. De szoktam egyébként írni, főleg novellákat. Ezeket most még a fiókban tartom. Még nem állt össze úgy bennem, hogy ki lehessen őket adni. Tapasztalatom szerint nincs olyan írás, még mese sem, amely valamilyen szinten nem az én saját életem kivetülése lenne. Felnőtteknek nehéz úgy írni, hogy van benne valami az én életemből, még ha nem is teljesen fölismerhetően. Még nem érzem úgy, hogy ezzel én ki tudok állni. Meztelennek érzi magát az ember, amikor egy írása megjelenik, és mindenki látja, hogy mi volt a fejében. A meséknél erre már fölkészültem, de a felnőtteknek való történeteknél még nem. Az nagy örömmel tölt el, hogy a mesekönyvem megjelenése óta fantasztikusan sok pozitív visszajelzést kapok. Nagyon boldog vagyok, hogy a könyv ennyire tetszik a gyerekeknek és a szülőknek is. A gyerekek azt szokták mondani, hogy szórakoztató, de tanulni is lehet belőle. Nagyon örülök, mert én ezzel a mesével legfőképp szórakoztatni akartam. Őszintén megtisztelő, hogy kapott a könyv Szívünk rajta matricát. A matrica jelöltjeit egy szakami zsűri javasolja egy gyerekzsűrinek. Minden hónnapban elbírálják az új gyerekkönyveket, hogy elég színvonalasak-e ahhoz, hogy megkapják a matricát. Megtiszteltetés, hogy a gyerekek úgy érezték, ajánlják a mesekönyvemet szívvel, mindenkinek. Bízom benne, hogy a második rész is tetszik majd nekik!

Kapcsolódó bejegyzés:

A mese mindig úgy alakul, ahogy a közönségnek szüksége van rá - interjú Zalka Csenge Virággal

A bejegyzésben szereplő képeket Löffler Zsuzsanna bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.