Nemrég az az izgalmas feladat talált meg, hogy mesekönyvek és ifjúsági regények szerzőivel készíthetek interjút. Ezeket a beszélgetéseket igyekszem megosztani veletek is a jövőben. Fantasztikus életutak és lenyűgöző fantáziavilágok tárulnak majd fel! Ne hagyjátok ki!:) A harmadik alkotó, akivel beszélgethettem: Turbuly Lilla. Az interjú nyomtatott változatát a Baba Patika magazin márciusi számában olvashatjátok!

Jogászból lett író, költő, színikritikus, meseíró: Turbuly Lilla nagy utat járt be. Műveiben ma is azt vizsgálja, találkozhat-e egymással két különböző világ.

Hogyan jött a döntés, hogy az írást választod a jogászi karrier helyett?

Ez hosszú folyamat volt. Gyerekkoromtól bennem élt a vágy, hogy író legyek. 10-12 éves koromban gondoltam rá először, hogy én nemcsak olvasni szeretnék könyveket, hanem írni is. De először nem volt elég önbizalmam, nem hittem el, hogy valaki is olvasná a műveimet. Elkezdtem egy hagyományos életpályát. A magyar és a történelem érdekelt, ezért választottam a jogi pályát. Sokáig jogászként dolgoztam, bíróként, de közben végig ott dobolt bennem az érzés, hogy nem vagyok a helyemen, és én írni szeretnék. Közben írtam néhány novellát, de igazából jócskán felnőttfejjel, 35 évesen kezdtem el először verseket írni, majd regényeket. Akkor mertem felhagyni a jogi pályával, amikor megnyertem egy regénypályázatot az első regényemmel. Ez adta meg a lökést, hogy mégiscsak elinduljak a gyerekkori álmaim után. Kívülről nézve a jogi pályám is sikeres volt, lépkedtem fölfelé a létrán, és adott örömöt is, de sokkal inkább élettapasztalatot jelent számomra. Ezért nem bánom ezt a hosszú kitérőt: olyan emberi sorsokkal találkoztam ott, amelyek inspirálták az írásaimat.

Kérlek, mesélj a színikritikusi pályádról.

Amikor fölhagytam a jogászi pályával, és írni kezdtem, akkor éreztem úgy, hogy mivel az írás alapvetően magányos tevékenység, mellé kell valami más is. Ekkor kezdtem kritikákat írni, különböző színházi lapoknak. Egyre többet foglalkoztam színházzal, szerkesztek is két online színházi portált, és jelenleg én vagyok a Színházi Kritikusok Céhének elnöke. A színészek közül sokan kifejezetten igénylik a visszajelzést. A fiatalok közül sokan kérik, hogy nézzek meg egy-egy előadást, és írjak róla. Én egyébként íróként, a saját műveimnél is nagyon fontosnak tartom a kritikát. A negatív kritika is jobb annál, minthogyha semmilyen visszajelzés nem érkezik. A karanténidőszak a kritikusokat is kihívások elé állította, de egy igazán jó előadás a képernyőn keresztül is jó.

Hogyan kezdtél el gyerekkönyveket írni?

Lackfi János látta meg bennem, hogy én írhatnék gyerekeknek. Ismerte a verseimet, és ő szerkesztett a gyerekirodalmi lapban, a Csodaceruzában egy rovatot, ahol költőket mutatott be, és így keresett meg, hogy írjak néhány gyerekveset. Megijedtem, mert még sosem írtam gyerekverset, az első próbálkozásaimmal nem is voltam megelégedve. De aztán addig próbálkoztam, amíg végül írtam a rovatba négy svédtípusú gyerekverset. Utána nagyon hirtelen megírtam egy kötetnyit, rátaláltam egy öt éves kisfiú hangjára. A versek a Titkosírás című kötetben jelentek meg. Közben annyira megszerettem a Pepe nevű kisfiút, hogy egy mesekönyvet is írtam róla, Talált szív címmel.  Ezen a köteten Horváth Ildi illusztrátorral dolgoztam együtt, és díjat nyertünk vele az Aranyvackor pályázaton. Pepéről egyébként még egy mesekönyv szól, a Locsolókannából elefánt. Tehát kaptam egy felkérést, ami lendületet adott, hogy elkezdjek gyerekeknek is írni. Ennek kapcsán egyre többet hívtak iskolákba, óvodákba, könyvtárakba, hogy olvassak föl gyerekeknek, és én ráébredtem, hogy mennyire hálás és inspiráló közönség a kisgyerekek közössége. Sokkal több visszajelzést tudnak adni, ami egy írónak fontos. Sokkal őszintébbek, azt is megmondják, ha valami nem tetszik. Kisgyerekeknek írok tehát, és írtam már három ifjúsági regényt is, a Móra kiadó Pöttyös-sorozatába.

Tavaly jelent meg A Károlyi-kert nyuszija című meséd. Mi adta hozzá az ötletet?

Ez az ötlet könnyen jött. A Károlyi-kert mellett lakunk, a nyuszi volt a legközelebbi szomszédunk. A kertet egyébként már egyetemista korom óta szeretem, ismerem, hiszen ott van a jogi kar mellett. Ma is szeretek odajárni dolgozni. Az elejétől fogva figyelemmel kísértem az első nyuszi kalandjait. Egy húsvét után kitett kisnyúlról van szó, akit befogadtak a park gondozói, és egy hatalmas, sötétszürke óriásnyúl lett belőle, Karcsi. Megéltem azt is, hogy szegény Karcsi jobblétre szenderült. Tanúja voltam olyan jeleneteknek, hogy ott voltak gyerekek, akik megszokták, hogyha a játszótérre mennek, akkor Karcsit is megnézik, és most nem értették, hogy mi történt. A park dolgozói kiírták, hogy Karcsi hosszú, boldog élet után elhunyt, de volt olyan, hogy a szülő ezt nem merte fölolvasni a gyerekének. Elgondolkodtatott, hogy városi környezetben is mennyire tudunk kötődni egy kisállathoz, és hogy vajon a gyerekek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy ez a kisállat is halandó. Úgy gondoltam, hogy érdemes lenne megírni ennek a nyuszinak a történetét, akinek a szobra egyébként ma is áll a Károlyi-kertben. A kert maga különben is nagyon jó terep egy mesének. A történetet először színdarab formában írtam meg, a zalaegerszegi Griff Bábszínházban mutatták be. Zalaegerszeg emblematikus parkja a Vizslapark, így a darab címe Nyúl Karcsi a Vizslaparkban.

   Károly, a nyúl szobra a Károlyi-kertben,

Fekete Géza Dezső alkotása, 2016. március 13-án adták át.

A mesében szereplő nyuszi valóban létezett. És a mesében szereplő emberek?

Őket nagyrészt kitaláltam, de természetesen beszűrődtek a Károlyi-kerti tapasztalataim, megfigyeléseim. De a legérdekesebb az, hogy egy női figurát írtam meg parkőrnek, Piroskát. Amikor írtam a mesét, akkor őt még csak kitaláltam, és mire megjelent a könyv, addigra már hónapok óta ott dolgozott egy nő, aki nagyon is hasonlított Piroskára. Többször beszélgettem vele, hogy azt fogják hinni, hogy róla mintáztam, pedig nem. Valóban ő a jelenlegi nyuszi fő gondozója és szeretgetője, de itt most a valóság a mese után járt. Az biztos, hogy egy történet mindig tele van titkokkal, és nagyon érdekes figyelni, hogy hogyan hat egymásra a valóság és az irodalom.

Horváth Ildi illusztrátorral többször dolgoztatok már együtt.

Erre nagyon büszke vagyok. Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, hogy én kértem fel először arra, hogy illusztrálja a mesekönyvemet, és ezzel elindult egy nagyon sikeres illusztrátori pálya. Ildi egyszer kivette a könyvtárból a Titkosírás című verseskötetemet, megtalálta benne a Kakaófelhő című verset, ami nagyon megtetszett neki. Azelőtt ő még soha nem illusztrált gyerekkönyveket, de ehhez a vershez készített egy képet. A képet föltette a weboldalára, én pedig egy író-olvasó találkozóra készülve rátaláltam. Annyira megtetszett, hogy megkerestem Ildit. Megkértem, hogy jelentkezzünk az Aranyvackor pályázatra. Erre a pályázatra egy írónak és egy illusztrátornak közösen kell jelentkeznie, egy könyvtervvel. Mi a Talált szív könyvtervével indultunk, és nyertünk díjat. Innen indul az együttműködésünk, és most már három közös mesekönyvünk van. Nagyon szeretem Ildi művészi világát. Amikor együtt dolgozunk, szabad kezet adok neki, rábízom, hogy hogyan képzeli a szereplőket. Szerencsére nagyon rá tud hangolódni a szövegeimre.

Most dolgozol mesekönyvön vagy ifjúsági regényen?

Készül egy könyvem, Pestre (f)el! címmel, amely megint csak a Pöttyös-sorozatban fog megjelenni. A családi körülményei miatt egy kis faluból a fővárosba kerülő 13 éves kamaszlányról szól. Ebben benne van az én felnőtt világom is. Az én életemben is megvan a kettősség: kétlakiként élek, félig Zalában egy kis faluban, félig Budapesten a belváros közepén. Ez a két világ mindig megjelenik az írásaimban. Remélem, a Pestre (f)el még idén megjelenhet.

 Fotó: Kopecskó János

Ha már felnőtt világ: Az Alaszkai-öböl című novellásköteted nemrég jelent meg.

Ez az első novelláskötetem: az Alaszkai-öböl itt metafora, és arra a kettőségre is utal, amelyet az előbb említettem. Az Alaszkai-öbölben a Csendes-óceán és a Jeges-tenger találkozik, és nem tudják pontosan miért, talán a sótartalom különbözősége miatt, de a két víztömeg nem vegyül egymással. Aki nézi a vizet, két különböző kéket lát. És a két kék között ott a fehér tajtékos választóvonal. A novelláim egy része kis falvakban játszódik, ahol nehéz életű, kallódó emberek is megjelennek. Az írások másik része a budapesti művészközegbe visz, ahol színikritikusként sokat mozgok. Ez sem egy idilli, de nagyon más világ. Úgy éreztem, az Alaszkai-öböl cím pontosan kifejezi, hogy a világaim nem tudnak találkozni, épp úgy, ahogy az a két tenger sem. Vannak olyan novellák, amelyek ezt a szerelmi kapcsolatokban mutatják meg, és vannak olyanok, amelyek az élet más területein. Az írások nagyobb része nemtalálkozásokról szól, de vannak optimistább történetek is, ahol történnek igazi egymásra találások.  A saját tapasztalataimat nagyrészben átszűröm a novellákon, amelyek rövid prózák, három-négyoldalas írások. A novellák között van egy-kettő, amely életrajzi ihletésű, de a lényeg az, hogy az olvasó találja meg a saját történetét bennük.

Kapcsolódó bejegyzés:

Az olvasó kezét nem engedhetem el remény nélkül - interjú Molnár T. Eszterrel

A bejegyzésben szereplő első és harmadik képet Turbuly Lilla bocsátotta rendelkezésemre. A második kép forrása a wikipédia.

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.