Nyár van Szegeden. Ábris az ügyeleten várja, hogy kezeljék a súlyos szőrallergiáját. Végül jobban lesz, és mivel nem látni, mikor kerülne sorra, inkább elindulnak az apukája munkahelyére. Egy kutatólaboratóriumba. A labor mosdójában Ábris nem mással akad össze, mint egy azúrkék patkánnyal. Folyosói beszélgetésekből a kisfiú rájön, hogy a szökött patkányt, ha megtalálják, másnap felboncolják, hogy megtudják mitől változott meg a színe. Ábris rögtön tudja, hogy segítenie kell a különleges patkányon, akit már el is nevezett Azúrnak. Szőrallergiájával mit sem törődve magához hívja a patkányt és hazaviszi. Ábris egy családi konfliktus miatt alig ismeri Budapesten élő nagyszüleit, de arra emlékszik, hogy sok állat van náluk, így ők talán segíthetnek Azúrnak. A kisfiú minden bátorságát összeszedve elkéredzkedik a nagyszüleihez. Így Ábris és Azúr egy szegedi lakásból Budapestre kerül egy erdőszéli házba, ahol macskák, kutyák, madarak, sőt még mókusok is élnek. De a neheze még csak most jön. Hogyan találja meg a szabadságot egy azúrkék patkány, aki maga is érzi, hogy más, mint a többiek, és ő nem illik ebbe a világba? És hogyan találja meg a szabadságot és önállóságot egy 9 éves kisfiú, akit a súlyos allergiája nagyon sok élménytől elszigetel?

Az Ábris és az azúrkék patkány Vészits Andrea fiatal olvasóknak szóló regénye (a könyv 9 éves kortól ajánlott) ezúttal is a realitásból, hétköznapi világunkból indul, hogy aztán egy színes, érzelemgazdag fantáziavilágba vigyen minket, elemeiben elemelkedve a valóságtól. Ezúttal is, hiszen Ábris történetét olvasva nem lehet nem észrevenni a hasonlóságokat e könyv, és a szerző előző regénye, az Agáta és a jegenyenyár között. Vészits Andrea tényleg nem távolodott el Agátától, amely egyrészt egységességet mutat, másrészt viszont újat nem hoz: ugyanazokat az eszközöket és elemeket látjuk Ábrisnál, amelyeket Agátánál már láthattunk. Egy kívülálló kisgyerek talál egy hasonlóan érzékeny, okos, különleges barátot (Jakabot és Azúrt) és ketten együtt, egymást segítve megtanulják, hogy a világban élni nehéz, de minden perce megéri.

Az egységet erősíti a paratextus is. Mindkét könyv a Pagony Kiadó Abszolút Könyvek sorozatában jelent meg, így külalakban is illeszkednek egymáshoz. Ezenkívül mindkét könyvet Bölecz Lilla illusztrációi teszik – a fekete-fehér képek ellenére – színessé és mozgalmassá.  Ábris – csakúgy, mint Agáta – kedves, jólelkű és okos gyerek, de az állapota miatt (Agátának Tourette-szindrómája van) bezárt életet él, magányos, saját fantáziavilágban tud csak kiteljesedni igazán. Agáta esetében ennek a fantáziavilágnak az alapját a növények (elsősorban a fák) jelentik, Ábrisnál a színek és a gyönyörű rajzok. Ábris világában mindennek pontosan meghatározott színe van. A regény így kezdődik: „A billegő szék kísértetfehér volt.” Innentől kezdve pedig áradnak a színek a borsózöldtől a kénsárgán át a lóbordóig, amely színt Ábris maga találta ki. Ábris képben és színekkel bármit ki tud fejezni, minden érzést, feszültséget és problémát, amire szavakat nem találna.

Ábrisnak pedig van mit kifejeznie: a szülei nagyon szeretik, de allergiája miatt túlságosan óvják, a legjobb szándékkal ők maguk szigetelik el a világtól. Itt újabb hasonlóságot találunk Agátával: neki és Ábrisnak is szerető, gondoskodó szülei vannak, akik azonban távoliak. Ábris szüleit csak anyaként és apaként ismerjük meg. Vészits Andrea szerzőként nem ítélkezik felettük, de azt bemutatja, hogy bizonyos szituációkban nehéz helytállni szülőként. Az azonban fontos, hogy Ábris elfogadja és szereti a szüleit. Nagyszülei, Duci és Böbe (aki férfi létére különleges női nevet kapott) pedig ott vannak mellette, mint sokkal szabadabb, érzelmileg elérhető, gyakran extravagáns karakterek. Vészits Andrea könnyedén, kellő érzékenységgel írja le azt az utat, ahogy Ábris közel kerül a nagyszüleihez, és ezzel szabadságra, önállóságra lel. Ábris változásának, fejlődésének köszönhetően pedig a családi konfliktusok is oldódnak. Ezért is van az, hogy számomra a történetből feltűnően hiányzik valami: Ábris végig nem mondja el a szüleinek, hogy ő elhozta a patkányt a laboratóriumból. Már az is érdekes, hogy a történetet elindító folyosói beszélgetés után Ábris édesapja egyszer sem tesz említést a patkányról, hiszen a munkájáról van szó, és a fia pontosan azért hozta el a patkányt, mert érezte, hogy a laboratóriumban zajló kísérlet fontos, a patkány nagy veszélyben van. Ez a hiány azonban még magyarázható azzal, hogy a történet előrehaladtával egyre inkább Ábris világába kerülünk, és térben is eltávolodunk a szülőktől.

Az azonban, hogy Ábris nem mondja el a szüleinek, hogy Azúr nála van, már szembetűnő hiány. Lehet, hogy rám hatott túlságosan a történetnek ez a része, de nagyon vártam a katarzist, azt, hogy a fiú és a szülei egymásra találjanak. Ábris érzékeny és őszinte kisfiú, aki kapcsolódni akar a szüleihez. Történetének egyik fontos eleme, hogy emberi kapcsolatainkban őszintének kell lennünk egymással. Azzal, hogy Ábris egy ilyen fontos dolgot hallgat el a szülei elől, éppen ennek mond ellent. A szülei pedig a történet végén éppen olyan távoliak maradnak, mint az elején. A katarzis elmarad.

Szöveg szempontjából a regény két részre osztható: Ábrisról egy mindent tudó narrátor beszél egyes szám harmadik személyben, azonban a szöveg fokalizátora a kisfiú, azaz az ő nézőpontjából ismerjük meg a történetet. Az Ábrisról szóló részek közé természetesen illeszkedik Azúr, a patkány megszólalása egyes szám első személyben. A regény végén derül ki, hogy a naplóját olvashatjuk. Azúr az a szereplő, aki eddig rabságban élt, ezért számára minden új, most fedezi fel a világot. Ennek ellenére van pár dolog, amit már jól ismer, ezt Vészits Andrea (Azúr hangján) ötletes megoldással úgy magyarázza, hogy a patkányoknak van egy ősi tudása, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik.

Azúr naplójában van egy szakasz, amelyben azt meséli el, hogy egy fehér köpenyes kétlábú megharapta (mi tudjuk, hogy megszúrta), ezután lett kék, szűrke társai pedig innentől kezdve csúfolták, bántották, kiközösítették, mert más lett. Ez a pár mondat számomra túl direkt. Mondanivalója természetesen nagyon szép és fontos. Senkit sem szabad kiközösíteni azért, mert különbözik a tömegtől. De a szöveg itt enyhén didaktikus, nem hagyja, hogy ezt magunk, olvasóként fedezzük fel. Ugyanezt tapasztaltam a regény legvégén: „Azon gondolkodtam, milyen érdekes, hogy Leander [Azúr így hívja Ábrist] megmentett engem és én is megmentettem Leandert meg a többi kétlábút, csak ők még nem tudnak róla. De ez így van jól.” Itt Azúr konkrétan elmondja, mi a történet üzenete, és ezzel a szöveg sokat veszít az erejéből. Mindazt, amit Vészits Andrea eddig remek karakterekkel, átélhető helyzetekkel, erőteljes színekkel, mégsem erőltetetten mesélt el, most egyszerűen kimondja. Nehezen magyarázható, miért van szükség ilyen direkt megoldásra. A célközönség (9 éves és idősebb gyerekek) és a felnőtt olvasóközönség is képes már a finom üzenetek, bonyolultabb összefüggések befogadására, feldolgozására. Megerősítő mondatok nélkül is tudjuk, hogy Ábris és Azúr megmentették egymást: mindketten rátaláltak a szabadságra, mégpedig úgy, hogy megtanulták hol vannak a határaik. Ez szó szerint is értendő. A történet végére Azúr tudja meddig mehet el a budapesti kertben, Ábris pedig megtanulja, hogyha vigyáz és tartja a mértéket, kimehet a természetbe, simogathat kutyákat és macskákat (és természetesen patkányokat) anélkül, hogy veszélyes allergiás rohamot kapna. Ez a tanulási folyamat pedig az élet más területein is elhozza számára az önállóságot.

A történet végén Vészits Andrea talán az olvasóinak is adhatott volna több önállóságot, hogy maguk fedezzék fel az üzenetet, egy valami azonban tagadhatatlan: az írónő magával ragadóan tud mesélni. Mondatai kalandra hívnak és magukkal visznek. Ő maga és így a karakterei is mindenkiben meglátják a jót (és mindenkiben a jót látják meg) emberben, állatban és növényben egyaránt. Ez pedig hatalmas erő. Olyan erő, amelyre mindannyiunknak szüksége lenne.

                                                      Bori

Vészits Andrea: Ábris és az azúrkék patkány, Pagony Kiadó, Budapest, 2025, 160 old.

Kapcsolódó bejegyzések:

Agáta és a jegenyenyár - interjú Vészits Andrea szerzővel

Agáta, a jó

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.