A fiatalok 66%-a számolt be arról, hogy iskolai életútja során érte már iskolai bántalmazás a kortársaitól, ez derül ki az UNICEF magyarországi szervezetének 2022-es felméréséből. Az UNICEF Magyarország a bullying ellen indította a #NENÉZZFÉLRE kampányt, amellyel a probléma súlyosságára hívja fel a figyelmet. A bántalmazás szemlélőit szólítja meg, akik egy apró gesztussal, erőszak nélkül is óriási segítséget tudnak nyújtani ilyen helyzetekben. Segítséget kérni és segítséget nyújtani nem ciki, egy jó szó, vagy támogató tekintet is már sorsfordító lehet. Többek között erről is beszélgettem Szlankó Violával, a UNICEF Magyarország gyermekvédelmi igazgatójával.  A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin szeptemberi számában olvashatjátok.

 

bulliing2.jpg

 

Pontosan hogyan határozhatjuk meg, hogy mi az iskolai zaklatás, a bullying?

Olyan interakciót tekintünk, bullyingnak, azaz kortárs bántalmazásnak, amelyben az egyik fél szándékosan, hosszú időn keresztül, fájdalomokozás céljával lép fel valamelyik társa ellen. Az ilyen interakciókban a bántalmazó félnek valamilyen formában mindig több erőforrása van: erősebb, okosabb, népszerűbb vagy egyszerűen csak „menőbb”. Hatalmi szempontból tehát egyenlőtlenek a felek. A fájdalomokozás lehet fizikai (verekedés, verés) és lelki is (verbális erőszak, sértegetés, megalázás).

Kik a bántalmazás résztvevői?

A bántalmazásnak több résztvevője lehet, mint azt elsőre gondolnánk: a bántalmazó, az áldozat és a szemlélők, akiknek nagyon nagy szerepük van egy bántalmazási helyzetben. A szemlélők azok, akik fel tudják erősíteni, le tudják csillapítani, azaz valamilyen irányba át tudják billenteni a bántalmazási helyzetet.

A #nenézzfélre kampány, amit a UNICEF Magyarország indított elsősorban a szemlélőkre koncentrál?

Igen, ez a kampányunk arra szeretné felhívni a figyelmet, amit az előbb már említettem, hogy a szemlélőknek hatalmas szerepe van. Azt szeretnénk tudatosítani, hogy a szemlélők befolyásolhatják a bántalmazási helyzetet. Énekeseket, színészeket, ismert influenszereket vontunk be a kampányba. Részt vesz benne például Péterfy Bori, Lil Frakk vagy a Halott Pénz. A sztárok megerősítést adnak abban, hogy egy szemlélő reakciójának mekkora hatása lehet, hiszen gyakran a bántalmazás mások szórakoztatása céljából történik, és az áldozat számára a közönség passzivitása jelenti a legnagyobb fájdalmat. Élesen fogalmazva azt mondhatnám: a showműsor mindig csak közönséggel működik. A bántalmazó így szerez népszerűséget, a szemlélők jóváhagyják a viselkedését. Másrészt azonban a szemlélők azok, akik be tudnak avatkozni a bántalmazási helyzetbe. Megtörténhet az, hogy a bántalmazott mellé állnak, akár csak annyival, hogy van egy kedves szavuk. Megkérdezik az áldozatot, hogy hogy van, ami már rengeteget jelenthet. De ennél is többet jelent, hogy a szemlélő az, aki tud jelezni: szólhat a tanárnak, az iskolapszichológusnak, a szülőknek.

 

egyed_peter_fotoja.jpg

fotó: Egyed Péter

 

Az áldozatnak miért nehéz segítséget kérnie?

Az áldozat kiszolgáltatott helyzetben van, aggódik, bűntudata van. Áldozatnak lenni nem is „népszerű” dolog, gyakran nincs is olyan ember, akinek tudnának szólni a bántalmazás célpontjai. A bántalmazás szemlélői éppen ebben tudnak segíteni. Az UNICEF Magyarországnak eddig is volt egy HelpAPP nevű alkalmazása, amely most a #nenézzfélre kampány keretében kapott egy új fejlesztést. Ebben a fejlesztésben foglaltuk össze, hogy egy bántalmazás szemlélője mit tehet. Megmutatjuk, milyen eszközei vannak arra, hogy segítsen az áldozatoknak. Nekem személyesen a #nenézzfélre kampány azért is fontos, hogy fölerősítsem mind az áldozatoknak, mind a szemlélőknek azt az üzenetet, hogy a segítségkérés nem árulkodás. Ezt a két fogalmat meg kell különböztetnünk egymástól. Az, hogy emberek elmondanak valamit, hogy segítséget kérnek, az nem ciki, az univerzális emberi norma. Ha valaki bánt, akkor segítséget kérek, egy társamtól, egy felnőttől, egy szakembertől, ennek természetesnek kellene lennie.

A szülők egyébként keveset látnak egy iskolai bántalmazási helyzetből?

Erről nem tudunk pontos adatokat, de a tapasztalat azért az, hogy gyakran nem tudnak a szülők az iskolai bántalmazásról. A 2022-es kutatásunkból az derül ki, hogy a tanárok meg vannak győződve róla, hogy ők ismerik az osztályuk dinamikáját. A kutatás azonban azt mutatja, hogy a gyerekek erről mást mondanak: szerintük a tanárok a legtöbbször nem tudják, hogy mi zajlik. Nagy különbség van tehát aközött, hogy tanárok és diákok hogyan érzékelik a helyzetet. Ha a középiskolás korosztályt nézzük, akkor mindehhez persze hozzátartozik, hogy a kamaszok szükségszerűen függetlenedni akarnak a szüleiktől, a felnőttektől, így rengeteg mindent nem osztanak meg velük. Ez a lényege a kamaszkornak, hogy megpróbálom a dolgaimat önállóan elintézni, megpróbálok leválni, függetlenedni. Persze így is sokszor megesik, hogy a gyerekek elmondják, megpróbálják elmondani, mi történik velük. A kutatásunkban azonban sajnos a megkérdezettek 25%-a azt mondta, hogy senkinek nem tudják elmondani, hogy mit élnek/éltek át. Nincs olyan felnőtt, nincs olyan tanár, nincs olyan gyerek, akivel beszélhetnének. Tehát minden negyedik bántalmazott gyereknél az a helyzet, hogy nem tud kitől segítséget kérni.

Ha a szülők tudomást szereznek a zaklatásról, hogyan szoktak reagálni? Lehet ilyen helyzetben jól reagálni?

Nagyon nehéz szerintem a szülőknek ilyenkor jól reagálni. Először általában az szokott az eszükbe jutni, hogy a bántalmazó fél szüleit fölhívják, hogy elbeszélgessenek, de ezek a beszélgetések nem szoktak jól sikerülni. Hiszen a bántalmazó fél szüleinek legtöbbször teljesen más ismeretei vannak a helyzetről. Gyakran azt mondhatják, hogy: „Tényleg? Én meg azt hallottam, hogy a ti gyereketek bántja a miénket!”. Ideális esetben az osztályfőnöknek lehet szólni, aki kompetens, ismeri a csoportdinamikát az osztályban, és ott helyben megoldja a helyzetet. Persze a pedagógus, ha akarja, bevonhatja mindkét félnek a szüleit. Ehhez kapcsolódó viszonylag friss probléma azonban, hogy a zaklatás áttevődött részben az online térbe. Ezt pedig már a tanárok sem tudják követni, hiszen nincsenek ott az online térben a gyerekekkel. Az osztályteremben viszont csak a felszínt látják nem a teljes képet, ez pedig bonyolítja a helyzet megoldását.

 

bullying3.jpg

 

Az említett kutatásotokból egyébként az derül ki, hogy a megkérdezettek 66%-át érte már rendszeres kortárs bántalmazás az iskolában.

Igen, így van. Ezer fős mintával csináltunk felmérést, ez közelíti a reprezentativitást. Egészen pontosan azt kérdeztük, hogy ha a megkérdezett most visszatekint iskolai életútjára tizenkétéves korától tizennyolcéves koráig, akkor tapasztalt-e iskolai zaklatást. És igen, a megkérdezettek 66%-a válaszolta azt, hogy igen, tapasztalt.

Mostanában szörnyű támadásokról kapunk hírt, valóban nőtt a zaklatások száma, intenzitása az utóbbi időben?

Ezt sokszor meg szokták kérdezni. A válasz az, hogy nem tudjuk. Hiszen, hogy ezt mérni lehessen, ahhoz kellene egy fix kiindulópont, amikortól figyeljük a zaklatásokat. Az én személyes véleményem az, hogy a zaklatás mértéke nem lett erősebb mondjuk az előző évszázadokhoz képest. Elég, ha csak irodalmi példákra gondolunk, A legyek urára, Charles Dickens regényeire vagy akár arra, ahogy Kassák Lajos Egy ember élete című művében leírja, ahogy tizenegyéves korában a lakatosműhelyben rendszeresen megverték a társai. Ami változott, hogy a társadalom ma már kevésbé megengedő, ha erőszakról van szó. Megváltozott a társadalmi attitűd, ma már problémának tekintjük, ha gyerekek bántják egymást. Régen az erőszak természetes volt felnőtt-gyerek relációban is, gyerekek között pedig végképp. Ma már ezt szerencsére nem fogadjuk el. Sajnos azonban hozzá kell tennem, hogy miközben az iskolai kortárs zaklatást elutasítjuk, addig a felnőttek - akár a közéletben – gyakran rendkívül ellenségesek egymással. A közélet szereplői nap mint nap nevetségessé teszik és megalázzák egymást. Ha egy gyerek társait gúnyoló, megalázó plakátokat helyezne ki az iskolájában, intőt kapna. A politikai kommunikációnkban viszont ez lett a természetes.

Mit tehetünk ilyen helyzetben?

Ne csodálkozzunk azon, hogy a gyerekek hogyan viselkednek egymással, ez gyakran annak a következménye, hogy a társadalomban, a felnőttektől ők mit látnak mintának. Ha agressziót látnak, velük is agresszívan bánnak, akkor ők ezt jó eséllyel tovább fogják adni a náluk gyengébbeknek. Ezért nagyon fontos látnunk, hogy az iskolai zaklatás kérdését nem az UNICEF egyedül, és nem a #nenézzfélre kampány önmagában fogja megoldani. A társadalom egészének kell változnia. Az kell, hogy a társadalmunkban érték legyen a tolerancia, a kedvesség, egymás elfogadása, segítése. Akkor tud ez kialakulni, ha a család, az iskola, a felnőttek jó mintát mutatnak a gyerekeknek. Az UNICEF Magyarország fölhívja a figyelmet a problémára, és olyan eszközökkel, mint például a HelpAPP, a KIBER KRESZ, vagy a gyermekvédelmi kisokos igyekszik segíteni.

 

Kapcsolódód bejegyzés:

„Az egyensúlyérzék tudatosan fejleszthető” - interjú Hampl Eszterrel a Szenior Egyensúly Tréningről

 

A bejegyzésben szereplő portréképet Szlankó Viola bocsátotta rendelkezésemre. Kiegészítő képek: iStock

 

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

 

bullying1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://puffcinq.blog.hu/api/trackback/id/tr8518438083

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ChristineJane 2024.09.18. 19:58:13

Nagyon nehéz és szomorú téma, de Szlankó Viola okos és szimpatikus, reményt ad.

PuffCinq · http://puffcinq.blog.hu/ 2024.09.18. 20:01:17

@ChristineJane: örülök, hogy ez érződik az interjúból, mert szerintem is reményteli és jó beszélgetés volt.

IamSherLocked 2024.09.18. 22:11:40

Hát, nekem nem a remény jön át, hanem hogy addig nem lesz változás, amíg a társadalom nem változik... az pedig nem fog.
Másrészt mennyire tudnak erről a gyerekek? Minden iskolás számára köztudott tény ez a lehetőség?
És mi a különbség árulkodás és segitsegkeres között a gyerekek szemében?
Nekem munkahelyen volt olyan tapasztalatom, hogy nagyon kellemetlenül viselkedtek velem, de tudtam, hogy nem lenne jó vége annak, ha szólnék a főnökségnek, azzal együtt, hogy rendkívül jó munkahelyen dolgoztam. Csak olyan volt a helyzet. Mi lent dolgoztunk a laborban, a kellemetlenkedőnek nagyon nagy tudása volt, kellett a csapatba, nélküle nagy baj lett volna, és függött az én munkám tőle. A főnökök meg fönt dolgoztak a harmadikon, és nem jöttek le. És abban az időben ők sem akartak megvalni ettől az embertől. És azért is vagyok biztos benne, hogy nem lett volna jó vége, ha szólok, mert jött egy új kollegina, aki viszont ezt nem tolerálta, és őt helyezték át más helyre... én meg nem akartam más helyre menni, mert tetszett amúgy. De kívártam, és végül megszabadultunk a kellemetlenkedőtől. Persze ez más, egy osztályban szerencsére nincsenek ilyen függőségi viszonyok.
süti beállítások módosítása