Stephens-Sarlós Erzsébet programot dolgozott ki, amely az időn túl fennmaradó csecsemőkori reflexek gátlását segíti. Ehhez a programhoz kapcsolódik most egy különleges mesekönyv, a Vulpi, amely nemcsak a gyerekek fantáziáját, de a testét is megmozgatja. Eközben pedig megmutatja, milyen fontos, hogy higgyenek magukban, és megismerjék a világot. Legyenek képesek bármire, mint egy szertelen kisróka. Stephens-Sarlós Erzsébet szerzővel beszélgettem. A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin májusi számában olvashatjátok.

Körülbelül egy éve mi már beszélgettünk a Stephens-Sarlós-programról, de pár mondatban fölelevenítenéd, mit is jelent ez a program?

A nevemet viselő programról azt tudom elmondani, hogy az számomra is szinte naponta más megvilágításba kerül. Ahogy sorban jelennek meg a különböző külföldi kutatási eredmények, azokat folyamatosan próbálom beépíteni.

De a lényeg a következő: a csecsemőkori reflexek az első életévben jelen kell, hogy legyenek, mindenkinél. Ezeknek a reflexeknek a segítségével tapasztalja meg a kisbaba a világot.

Ha nagyon egyszerűen szeretnénk elmagyarázni ezeknek a korai reflexeknek a szerepét, akkor öt fő területet mindenképpen meg kell említeni.

Ezek a következők:

• az érzékszervi, érzékelési funkciók működésének a támogatása,
• a táplálkozás,
• a beszéd előkészítése,
• a testtartás beállítása,
• a védelem.

Egy idő után azonban a csecsemőkori vagy más néven primitív reflexek elvesztik a funkciójukat, ugyanis megérik az agykéreg. Ennek az úgynevezett kérgi gátlásnak az eredménye az, hogy a csecsemőkori reflexeket többé nem lehet kiváltani.

Például a markoló reflexből tudatos mozgás lesz, a kisgyerek meg tudja, meg akarja fogni a körülötte lévő dolgokat, azért, hogy megnézegesse, nemcsak azért, mert elé raktak valamit, és arra reflex miatt rámarkol. Az automatikus mozgásokat fölváltják az akaratlagos mozgások. Ez azért következhet be, mert az automatikus mozgásoknak köszönhetően kiépülnek az agyon belül olyan pályák, melyek a tudatos mozgások indításáért felelősek.

Normális esetben az „érett” agykéreg sejtjei termelik azokat az ingerület átvivő anyagokat, azaz neurotranszmittereket, amelyek gátolják a feleslegessé vált primitív reflexeket.

Érdekességként említem meg, hogy ezt a folyamatot elméleti szinten már az 1890-es években leírta Hughlings Jackson angol neurológus, de gyakorlati szinten csak pár éve bizonyították kanadai neurobiológusok. Egy bonyolult láncfolyamatról van szó.  Amit kiemelnék, az az, hogyha egy kisgyerek nem mozog eleget, akkor az az anyag, amely gátolja a felesleges reflexeket nem termelődik megfelelően. Ha egy reflex megmarad, az azt is jelenti, hogy az agykéreg nem érte el a megfelelő fejlettségi szintet. A Stephens-Sarlós program, amelyet kidolgoztam, egyszerűen elvégezhető tornagyakorlatokkal segíti a fennmaradt primitív reflexek gátlását.

Milyen problémákat okozhat, ha egy csecsemőkori reflex megmarad?

Gyerekek esetében nagyon egyszerűen tesztelhető a csecsemőkori reflexek megléte. Ezeknek a reflexnek a száma száz körüli, de 14-16 olyan reflex van, amelynek a fennmaradása gondot okoz, illetve bizonyos tünetek arra utalnak, hogy valami nincs rendben. Ilyen például a figyelemzavar, éjszakai bepisilés, az autizmus spektrumzavarnak bizonyos tünetei, beszédképzési nehézségek, megkésett beszédfejlődés, székletvisszatartás vagy éppen az ügyetlenség.  A praxisomban már 5-6 ezer gyereket láttam személyesen, egyenként, tehát nem csoportban. Így nagy tapasztalattal mondhatom, hogy a fennmaradó csecsemőkori reflexekkel foglalkozni kell. Nemcsak a gyerekeket illetően, hanem a felnőttek, idős embereknél esetében is.

Ha idős korban nem funkciónál megfelelően az agykéreg, akkor a csecsemőkori reflexek visszatérhetnek, mint tünetek. Mindig igyekszem hangsúlyozni, amikor csak tudom, hogy ebből a szempontból hasznosak a fennmaradó/visszatérő csecsemőkori reflexek: egyszerűen tesztelhetők és látványosak, és mi megtudhatjuk, hogy valami az agykéregben nem működik. Természetesen további vizsgálatokra, megoldási javaslatra szükség van a tesztelés után.

Meg kell említenem, hogy akár a krónikus stressz vagy a PTSD is kiválthatja a csecsemőkori reflexek visszatérését.

A csecsemőkori reflexeknek tehát az élethez nélkülözhetetlen szerepük van életünk legelején, de később tünetként kell tekinteni rájuk.

Éppen ezért írtál már könyvet szülőknek, nevelőknek, felnőtteknek a Stephens-Sarlós-programról. Ezt hogyan követte a programra épülő, Vulpi című mesekönyv?

A mesekönyv ötlete úgy jött, hogy tudom, hogy nagyon sokan használják már a programot, és a gyakorlatok elkezdésekor mindig hatalmas a lendület. De a szülők, akik a kisgyerekeikkel csináltatják a gyakorlatokat, gyakran visszajelezték nekem, hogy a gyerekek, akik az elején nagyon lelkesek, hamar elvesztik az érdeklődésüket. Ezért kezdtem el gondolkodni azon, hogy hogyan tudnám motiválni a gyerekeket. Eszembe jutott, hogy annak idején, amikor még iskolaigazgató voltam hogyan foglalkoztam magatartászavaros és sajátos nevelési igényű gyerekekkel. Emlékszem rá, hogy A walesi bárdok című balladát vagy például a vulkánok működését úgy tanulták meg, hogy közben mozogtak. Így jött tehát a mesekönyv ötlete. Összekapcsoltam a mozgást, verset és ritmust. Egy nagyon egyszerű mesébe mondókákat illesztettem. Hiszen a ritmus nagyon fontos szerepet játszik a kognitív működésben. Ha belegondolunk az egész életünkben mindennek van egy ritmusa. A könyvben a mese részét képezik a mondókák, melyekre végezhetők a gyakorlatok.

A könyv főszereplője egyébként azért lett kisróka, mert a róka csíntalan és sokat mozog?

Megmondom őszintén, hogy a könyv úgy született meg, hogy volt egy napom, amikor reggeli után leültem a géphez, és szinte az egész könyvet meg is írtam. Jött az ihlet, a lendület. Egyébként én nagyon szeretem a rókákat, és nyilván ez is közrejátszott abban, hogy éppen róka lett a főszereplő.  A rókák huncutok, szeleburdiak, játékosak, és igen mozgékonyak. Egyszer láttam az úton két rókakölyköt játszani. Önfeledten gurultak, bukfenceztek, kergették egymást, nem is vették észre, hogy én ott jövök az autóval. Bennem maradt ez a kép, és ihletet adott. A mese írásakor nem is nagyon fordult meg másik állat a fejemben. A macskákat is nagyon szeretem például, de ők amilyen csodálatosak, olyan lusták. Aztán ott van az is, hogy a Vulpi nagyon jó név, ami a vulpesből, a róka latin nevéből eredeztethető.

Paksi Veronika illusztrátornak nagyon hálás vagyok, mert pontosan olyan rókát rajzolt, amilyet én elképzeltem. Maximálisan figyelembe vette a kérésemet, hogy ne legyenek túl cikornyásak a rajzok. Azt szerettem volna, hogyha ezt a könyvet egy figyelemzavaros kisgyerek, vagy egy olyan gyerek nézi, akinek az érzékszervi feldolgozása még nem fejlett, akkor ne találja magát egy vizuális káosz kellős közepében. Emellett azt is szerettem volna, hogy a rajzok önmagukban is motiválóak legyenek, az érződjön rajtuk, hogy ez a kisróka bármire képes. Ez pedig azt fejezi ki, hogy a gyerekek is bármire képesek, legyőzhetik az akadályokat, felfedezhetik a világot. Hiszen senki sem ügyes vagy ügyetlen, fekete vagy fehér, sokfélék vagyunk, sokféle képességgel. Veronika végül minden kérésemet figyelembe vette, és maximálisan teljesítette.

A mese után, a könyv végén megtalálhatóak a mondókákhoz tartozó tornagyakorlatok, leírással és rajzzal együtt.

Igen, a mozgásos gyakorlatok rajzait Kecseti Zsolt készítette. Neki is rendkívül hálás vagyok. Már a Stephens-Sarlós-program című könyvemben is ő rajzolta meg a gyakorlatokat, és pontosan érzi, hogy mire van szükségem, illetve, hogy a szülőknek mire van szüksége. Nem is túl sokat mutat a gyakorlat rajza és nem is túl keveset. Az ábra pont annyit mutat, amennyire egy szülőnek ahhoz szüksége van, hogy megértse, mit kell csinálni. Egyik véglet sem jó: az sem lehet, hogy egy gyakorlat rajza túlcikornyázott legyen, de az sem, hogy túl egyszerű, mondjuk pálcikaemberekkel. Zsolt elcsípte a tökéletes egyensúlyt.

fotó: Konaka-Kiss Péter

Említsük meg, hogy 14 mozgásfejlesztő gyakorlat található a könyvben, a 15. pedig az, hogy dicsérjük meg és öleljük meg a kisgyereket, hiszen ez is fontos része a fejlődésnek.

Mindig fontosnak tartottam, hogy fenyegetéssel, elrettentéssel nem lehet gyerekeket, és egyébként felnőtteket sem motiválni. Mindannyiunk számára nagyon fontos a szeretetteljes környezet, a pozitív megerősítés. Egyébként is, ha a végén átöleljük a gyereket, ringatjuk, adunk neki nagy puszit, akkor már rögtön pozitív élményhez kötődik a torna. Nem pedig ahhoz, hogy már megint „kell” és „muszáj” tornázni.  

Milyenek a visszajelzések a könyvről?

Nagyon örülök, mert a visszajelzésekből az látszik, hogy amit kitaláltam működik, a mesével sikerül motiválni a gyerekeket. Sok óvodában is használják már a Stephens-Sarlós-programot. Amikor az óvónéni meséli Vulpi kalandjait, akkor a gyerekek nagyon szívesen csinálják azt, amit a róka csinál. A gyerekek fantáziavilága csodálatos, bele tudják képzelni magukat a kisrókának a helyébe, és remélhetőleg ugyanúgy fognak ügyesedni, mint Vulpi, a kisróka.

Lehetséges, hogy lesz a Vulpinak folytatása, a kisrókának újabb kalandjai?

Gondolkodtam már ezen, és arra jutottam, hogy lehetne folytatni a történetet. Eljön majd az idő, amikor Vulpi már nagyon ügyes lesz. Ám megjelenik egy kisborz Mellimolli, aki viszont csetlik-botlik, még kis ügyetlen. Vulpi taníthatná a kisborzot… így jöhetnek az új gyakorlatok és új mondókák. Egy-két mondókának meg is van már a csírája a fejemben, nemsokára talán papírra is vetem. De addig is itt van Vulpi, a szertelen kisróka, hogy megmozgassa a gyerekeket!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.