Születésnapom alkalmából azt kértem az én drága barátnőimtől, Csillától és Erzsitől, hogy írjunk együtt a Frankenstein című regényről, és a belőle készült különleges színdarabról. Mivel mind a regény, mind a színdarab nagyon sokat jelent nekünk, az eredmény három elragadtatott és áradó élménybeszámoló lett. Ne féljetek őket elolvasni! :)

Bori

Mary Shelley rémtörténete, a Frankenstein rövidített és egyszerűsített, az angoltanulást segítő változatban került először a kezembe, úgy tizenöt évvel ezelőtt. Első oldalán azóta is egy - mára megfakult - post-it hirdeti: „2.”. Azaz a Frankenstein volt a második regény, amit eredeti nyelven, angolul olvastam, még ha csak egyszerű nyelven is. Jól sejtitek, az első regény, amit (egyszerűsített) angolul olvastam a Drakula volt. Drakula és Frankenstein után Harry Potter és Mr. Darcy hatalmas lendületet adott angoltanulási kedvemnek. Angolul olvasni például kiválóan megtanultam, így hamarosan nemcsak a Drakulát és a Frankensteint, de Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét is elolvastam teljes bonyolultságában és pompájában, eredeti nyelven. Mindezt azért meséltem el nektek, hogy átérezzétek, milyen különleges kapcsolat fűz engem Frankensteinhez és teremtményéhez. Mindaz, amit most elmondok róluk, már évek óta érlelődik bennem.

 

frankie1.jpg

 

Mary Shelley leghíresebb műve nem horror, bármennyire is ez él mindannyiunk tudatában. Sokkal inkább a tudományos-fantasztikus műfaj ősforrása. Abban a korban született, amikor Luigi Galvani itáliai tudós békalábakat „hozott vissza az életbe” a még félelmetes és rejtélyes elektromosság segítségével. Úgy tűnt, az ember a tudása határait feszegeti. Stephen King szavaival a Frankenstein „misztikus moralitás-játék arról, mi történik, ha az ember át meri lépni a tudás határait”.

Victor Frankenstein, a fiatal tudós Isten helyébe lép. Ezért ő a modern Prometheus. Miként Prometheus, aki ellopta az istenektől a tüzet, hogy elhozza azt az embereknek, úgy lopja el Frankenstein is Istentől a teremtés képességét. Tehát Frankenstein történetében nem az a rémisztő és vérfagyasztó, hogy egy tudós éjszakánként önkívületi lázban égve elektromosság segítségével halottnak hitt végtagokat kelt életre. Nem a technikai megvalósítás a félelmetes, és nem is az életre keltett lény torz alakja. A teremtés maga a félelmetes.

Frankenstein azért akart életet teremteni, hogy elmondhassa, képes a teremtésre. A magabiztos és kíváncsi ember gőgje hajtotta. Azzal nem számolt, hogyha az ember meg akarja fejteni a teremtés titkát, megtalálni azt a bizonyos első szikrát, abban mindig van valami baljóslatú. És tette következményeire sem gondolt.

Mary Shelley 1816 nyarán, alig 19 évesen írta meg Frankenstein történetét. A regény előszavában leírja, hogy azt a nyarat Genf környékén töltötte a barátaival (azaz Lord Byronnal és későbbi férjével, Percy Bysshe Shelleyvel). Hideg és esős nyár volt, nem tudtak kimozdulni, így német rémtörténetek olvasásával szórakoztatták egymást. „E mesék fölkeltették bennünk a játékos utánozhatnékot.” – írja. Megegyeztek, hogy mindhárman írnak egy-egy rémisztő történetet. Az idő azonban jobbra fordult, Percy Shelley és Lord Byron gyorsan elfelejtette a játékot. Nem úgy Mary Shelley, aki szinte lázas önkívületben megírta az élet szikráját megszállottan kereső tudós történetét.

 

 

A Frankenstein időtlen mese arról, hogy felelősek vagyunk mindazért, amit megteremtünk, és nem utolsó sorban az ember múlhatatlan tudásvágyáról és emésztő magányáról. A filmváltozatoknak köszönhetően a Frankenstein valóban horror történetként él a képzeletünkben, villámok által életre keltett, kíméletlen, gyilkos szörnnyel. Ezt a képet változtatja meg alapjaiban a Londoni Nemzeti Színház (The National Theatre) 2011 februárjában bemutatott, lenyűgöző előadása.

Az előadást Danny Boyle rendezte, aki amellett, hogy például a Trainspotting és a Gettómilliomos elismert filmrendezője, már hosszú ideje szerette volna színpadra állítani Mary Shelley művét. A Frankensteint Nick Dear írta színművé, a darab főszereplői Jonny Lee Miller és Benedict Cumberbatch. A filmfeldolgozások megfosztják a hangjától Frankenstein teremtményét, ő nem mesélhet, csak egy szörnyeteg lehet. Nick Dear, Mary Shelley regényéhez hűen visszaadja a Teremtmény hangját. Sőt, a Teremtményt teszi meg főszereplőnek. A színdarab egy szívdobbanással kezdődik. Egy csodás lámpazuhatag fölizzik, elektromosság tölti meg a teret. Frankenstein teremtménye a szemünk láttára születik meg a színpadon. Ártatlan és a világra kíváncsi. És mi az első perctől kezdve azonosulhatunk vele, átérezhetjük minden örömét, jótettét, bánatát és kegyetlenségét. Nem születik szörnyetegnek, az emberek teszik azzá.

Frankenstein történetén végigvonul a kettősség: Úr és Szolga, Teremtő és Teremtmény, Szülő és Gyerek kapcsolatát látjuk, ahogy sorsuk elválaszthatatlanul egymásba fonódik. Azt, hogy Frankenstein és teremtménye mennyire egybefonódott jól jelzi az is, hogy a mindennapokban, ha azt mondjuk, Frankenstein, rögtön a végtagokból összevarrt idomtalan Teremtményre gondolunk. Úgyhogy le is írom még egyszer: a tudóst hívják Victor Frankensteinnek. A Teremtménynek nincs neve. Azért nincs, mert Teremtője, apja a születése pillanatában megijedt tőle, megtagadta és elhagyta.

Frankenstein és teremtménye magányos és kitaszított. Magányuk és kitaszítottságuk ellen pedig csak úgy tudnak küzdeni, hogy egymás elpusztítására törnek. Azt, hogy Frankenstein és teremtménye szinte egymásba olvadnak, szenvedésük és magányuk egymáshoz hasonlóvá teszi őket Danny Boyle és Nick Dear egy egyszerű, éppen ezért bámulatos ötlettel emelte ki: a National Theatre előadásának két változata lett.  Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller estéről estére szerepet cserélt. Egyik este Jonny Lee Miller volt a tudós és Benedict Cumberbatch a Teremtmény, majd fordítva.

 

frankie13.jpg

 

Rendkívül izgalmas figyelni, ahogy a két színész játéka hat egymásra, ahogy egyikük formálja a másikat, mert mindketten átélik mindkét szerepet. Ahogy Benedict Cumberbatch alakítja a Teremtményt, az megjelenik Jonny Lee Miller Frankenstein alakításában és fordítva. És azt is rendkívül izgalmas figyelni, hogyan közelíti meg a két színész egyik és másik szerepet. Benedict Cumberbatch, mint Frankenstein hidegen arrogáns, felsőbbrendűsége teljes tudatában nem enged közel magához senkit. Teremtményként Benedict Cumberbatch elegáns és méltóságteljes, de a kiművelt felszín alatt fenyegető és kegyetlen erő rejtőzik benne. Jonny Lee Miller tudósként agresszív és ösztönös, ugyanakkor Teremtményként gyermekien ártatlan, csak fokozatosan mutatkozik meg, micsoda rémtettekre képes.

Danny Boyle Frankensteinje azért elképesztően hatásos, mert Mary Shelley művének pontosan azokat a rétegeit mutatja meg, amelyeket a horrorfilmek a rémségekkel elfednek. A színdarab úgy teszi föl a regény, és így az élet „nagy kérdéseit”, hogy azt egy pillanatig nem érezzük hamisnak vagy giccsesnek. Mindemellett kapunk egy fantasztikusan látványos színházi produkciót, amely már az első szívdobbanásával rabul ejt, és nem is ereszt el többet.

Ó, a végére csak „kibukott” belőlem egy „fantasztikusan”. Pedig úgy igyekeztem, hogy ennyi év rajongás után a lelkesedésem ne sodorja el azt, amit igazán mondani akarok. De akkor most már nincs megállás, szabadjára engedem a lelkes rajongót, és leírom, hogy a Frankensteint mindenkinek el kell olvasnia, mert lebilincselő és örökérvényű olvasmány. A regényből készült színdarabot pedig mindenkinek látnia kell, nem utolsó sorban azért, mert, ó igen, Benedict Cumberbatch ámulatba ejtő, Jonny Lee Miller pedig magával ragadó alakítást nyújt benne. Minden rajongást megérdemelnek.

 

 

Erzsi

Csilla és Bori minden évben nagy lelkesedéssel várja a november-decemberi időszakot. Jó előre ellenőrzik, melyik napon vetítik az Urániában Mary Shelley klasszikus regényének modern színházi feldolgozását, a Frankensteint. Hogy, hogy nem, egyszer csak előre megfontolt szándékkal nekem is vettek jegyet, hogy megnézhessem velük ezt a csodálatos darabot. Így történt, hogy az a történet, amiről mindaddig csak annyit hallottam, „micsoda horror sztori” és néhány felületes képregény-változatot láttam belőle gyerekkoromban, komoly, elgondolkodtató drámává vált a szememben.

A történet által felvetett kérdések korunkban időszerűbbek, mint valaha. Meddig mehet el az ember a genetika, a klónozás, az őssejt-kutatás területén? Vajon mindezek a kutatások még a tudomány szolgálatában állnak, csak a megismerés vágyát, a felfedezést hordozzák? Vagy már inkább alkotás ez, egyfajta teremtés, Isten vagy az égi erők kijátszása? Vajon biztos, hogy képesek vagyunk jóra használni ezeket a felfedezéseket vagy hamar rátelepednek ezekre az anyagi vagy hatalmi érdekek?

Egy másik érdekes kérdés, amit Mary Shelley boncolgat, az emberiség, emberiesség kérdése. Ahogy ez az Ex Machinában is felmerül, a Frankenstein egyik központi kérdése, hogy vajon mitől ember az ember? Honnantól válik egy teremtmény, a mesterséges intelligencia emberré? Attól, hogy gondolkodik? Attól, hogy érzései vannak?

Történetünk egyik „hőse”, Victor Frankenstein, az elektromossággal kísérletező tudós sokkal nagyobb dolgot teremtett, mint amiről valaha is álmodott. Ő pusztán orvosi eszközökkel, a szervek, sejtek ismeretével, összevarrásával élettelen anyagból élő anyagot akart létrehozni. Elektromossággal kelti életre a testet. Az elektromosság a darabban egy rejtélyes, isteni erőhöz hasonlatos, amelynek a mibenlétét még nem nagyon értik a hétköznapi emberek. Frankenstein is csak kísérletezik, nincs igazán végső válasza az elektromosság emberi testre való hatásával kapcsolatosan (hasonlóan az Adaline varázslatos élete című filmben boncolgatott kérdéskörhöz, amelyről reméljük, Bori fog még írni egyszer :) ). A színpadi fényekkel mintha Zeusz villámai elevenednének meg, mintha egy még felfedezetlen, kozmikus erő jönne létre, amely életet képes alkotni.

 

frankie2.jpg

 

Ennek ellenére, Frankenstein nemcsak hogy élő, lélegző lényt hozott létre, hanem a lény testi mivoltával együtt egyfajta szellemi és lelki létezőt is alkotott. Ezen a fordulaton önmaga is meglepődik, amikor szembesül vele. És még így is, hogy tudományos tette sokkal nagyobb, mint képzelte, el van borzadva alkotásától, mind fizikai, mind szellemi síkon riasztja, amit életre hívott.

Danny Boyle színdarabja azért más, mint a korábbi filmadaptációk, köztük a csodálatos Kenneth Branagh-féle Frankeinstein-verzió - amit ha tehetitek, feltétlenül nézzetek meg - mert egy kiemelkedő, új felfogással indította azt útjára: a darab nem Frankenstein, hanem főként a Teremtmény nézőpontjából láttatja az eseményeket.

Először a Teremtmény „megszületésének” allegóriáját láthatjuk a színen: halljuk a szívdobbanását, látjuk az első, még ügyetlen mozdulatait, lépéseit, rácsodálkozását a világra. Habár rút testben érkezik, összefoltozott bőrrel, olyannak tudjuk látni, mint egy őszinte, ártatlan gyermeket. Első rácsodálkozásai a természetre, az évszakokra, az ételre, kapcsolatteremtési kísérletei az emberekkel mind-mind egy kisgyermek kedves próbálkozásait idézik. Elriasztja-e a nézőt a külső, vagy felismeri-e a Teremtményben a hozzá hasonlatos lényt? Válhat-e majd hattyú a rút kiskacsából? Efelé a kérdés felé terelget minket a darab kezdete.

Ebből a kiindulópontból a néző az első pillanattól fogva átérzi a Teremtmény fájdalmát, érzéseit és képes a teremtménnyel együtt érezni, így pedig még inkább felfoghatatlan számára Frankenstein viselkedése. A tudós megrémül saját tettétől, s elűzi, magára hagyja teremtményét. Olyan ez, mintha szülőként magára hagyná a gyermekét, kitenné a világba szeretet, odafigyelés nélkül.

 

frankie10.jpg

 

Nem véletlen, hogy így a Teremtmény, mint minden lény, szomjazik a szeretetre. Ám bármi jót is tesz, bármennyire is eleinte az ártatlan segítőkészség vezeti, elborzasztó külseje miatt az emberek elkergetik, félnek tőle. Kísérteties üzenetet hordoz ez mai társadalmunkról is, amelyben a külsőnek sokszor nagyobb szerep jut a belső értékek, az emberiesség megbecsülése helyett.

Mindezt csak megerősíti a színdarabban az a kép, amelyben a Teremtmény megismerkedik egyetlen igazi barátjával, az első emberrel, aki nem undorodva fordul tőle el, aki nem fogja menekülőre. Ez az ember ugyan vak a külvilágra, ámde nem vak a belső értékekre, s tanítgatni kezdi a Teremtményt. Megtanítja olvasni, majd a különböző tudományok is sorra kerülnek. Kicsit olyan ez, mint a Monte Cristo grófjában Edmond Dantes és Faria abbé különleges, börtönbéli kapcsolata. A tudományok, a teológia, a filozófia, egyszer csak elvezetnek a teremtéssel és Istennel kapcsolatos kérdésekhez. Nem véletlen, hogy a darabban Milton Elveszett Paradicsom című művét olvassa a Teremtmény és a Paradicsom szót próbálja meg értelmezni.

A Frankenstein által végrehajtott teremtés vajon felér-e az isteni minőséghez? Vajon a teremtés-motívum, amely átlengi az egész darabot, egészen a Teremtés festményről jól ismert kézmozdulatig, valóban isteni teremtés-e vagy nagyon is emberi?

Úgy tűnik, Victor Frankensteinnek nem áll szándékában isteni szerepben tetszelegni. Teremtménye elborzasztja őt, nem törődik vele. Egy valódi érzelemmentes tudós ő, egy zseni, aki a tudomány nevében cselekszik, ám kísérlete „elszabadul”, irányíthatatlanná válik, s ettől megrémül, nem cselekszik többé ésszerűen, inkább elfut a következmények elől, mintsem szembenézne velük.

Eközben mindent feláldoz kísérletének sikere érdekében, saját társas kapcsolatait, az öccsét, a menyasszonyát, az életét. Megéri-e vajon mindez? Nem volna-e egyszerűbb, ahogy menyasszonya - akit természetesen Elizabeth-nek hívnak - javasolja, másféle, hagyományosabb módon életet teremteni? Ám amennyire egyértelműnek tűnik is a válasz a nézőtérről, Frankenstein olyannyira nem érti még az elképzelést sem. Teremtménye már emberibbé vált, mint ő maga, megértésre, szeretetre vágyik, míg ő alig-alig képes szembenézni tettének következményeivel.

 

 

A Teremtmény a darab egy pontján elhatározza, hogy felkeresi teremtőjét és megkéri, adjon neki egy társat, egy asszonyt, akivel békében és szeretetben élhet. Nem él vissza testi erőfölényével, nem állatias ösztönből kéri ezt, hanem észérvekkel próbálja alátámasztani, miért van erre szüksége, hiszen nem akar számkivetettként élni, minden más emberi lény megvetésétől sújtva.

Frankensteint, mint tudóst, még inkább fellelkesíti, hogy egy új életet hozhat létre, ám nem gondol bele az erkölcsi következményekbe, s az új kísérlet végén, amikor megborzad tettétől, felszabdalja a tökéletes nőt, akit létrehozott. Vajon a mai korban is végződhetne-e így egy-egy kísérlet? A mi korunkban hol vannak az etikai, erkölcsi határok, hol van az a pont, amikor le kell állítani egy kísérletet, merünk-e megálljt parancsolni a tudománynak erkölcsi okokból? Már-már Black Mirror-i mélységekbe merülő kérdések ezek, s Frankenstein tette, választása valóban nem könnyű, de bizonyos szempontból érthető.

Teremtménye ugyanakkor jogosan érzi úgy, becsapták, megfosztották mindentől, amiért élni érdemes. Csakúgy, mint Monte Cristo grófja, bosszút forral, szenvedést tervez annak, aki ezt tette vele.

Bármennyire is a jó szándék vezérelte eredetileg, immáron súlyos bűnöket követ el. Embereket öl, megerőszakolja Frankenstein menyasszonyát. Eleinte minden bűnt tudatlanságból és szeretetlenségből követ el, ám eljön egy pont, amikor már megérti, felfogja, mit tesz és szánt szándékkal öl, azzal a céllal, hogy másoknak szenvedést okozzon. A néző azonban még így is közel tud kerülni hozzá, hiszen megérti tetteinek mozgatórugóit.

Kétségtelenül bűnös, nem felmenthető a gyilkosság bűne alól, ám a környezete, a szeretet hiánya tette őt bűnössé. Elítélhető-e így is a Teremtmény? Vagy nagyobb bűnös-e vajon a Teremtője, aki a bűnök okait előidézte, aki szinte bűnre bujtotta fel a Teremtményt azzal, hogy utolsó reményét a boldogságra, egy szeretett nő, egy társ lehetőségét is elvette tőle?

A Bűn és bűnhődéshez hasonló problémakör, a nature-nurture kérdése itt is felmerül. Bűnös-e eredendően az ember, vagy a környezet teszi őt azzá? Megannyi kérdés van terítéken, amelyekre csak a néző válaszolhat, amelyekre a válaszok nem egyszerű igen-nem, fekete-fehér, jó és rossz kategóriákba sorolhatók.

A darab végére Frankensteinnek mindent fel kell adnia. Bűneinek sora hosszú: halál és pusztulás előidézése, a meg nem értés, az odafigyelés hiánya, erkölcsi kérdések semmibevétele, és még sorolhatnánk. Lesújtó kép ez a tudósról, aki mindent feláldozott a tudomány nevében. Frankenstein bukik, s vele együtt teremtménye is bukni kényszerül. Számkivetetten, megvetésben, egymás iránti gyűlöletük által vezérelve kénytelenek élni, vándorolni a semmi felé, minden emberi lénytől távol. Fizikai és lelki síkon is a lehető legmesszebb az érző emberi világtól.

Frankenstein bűnei szellemi szinten leképezik a Teremtény fizikai síkon elkövetett bűneit. A darab állandóan játszik ezzel oda és vissza, a Teremtmény tükrözi Teremtője cselekedeteit és viszont, Frankenstein tettei hatással vannak a Teremtményre.

A darab még inkább ráerősít erre a játékra azzal, hogy megmutatja, a szerepek könnyen felcserélhetők: a két színész, Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller mindkét főszerepben megmutatkozik, egyik este egyikük a Teremtmény és a másik alakítja Frankensteint, míg a következő este fordul a kocka, a Teremtményből Teremtő lesz, a Tudósból pedig Teremtmény. Ez a felállás a színészek saját bevallása szerint kifejezetten lelkesítő számukra, ezzel a módszerrel tevékenyen formálják a bennük élő képet mindkét karakterről, hiszen az, ahogy Jonny Lee Miller egyik este Victor Frankensteint alakítja, hatással van arra, ahogy másnap Benedict Cumberbatch formálja meg ugyanezt a szerepet. 

 

 

A darab másik nagy erőssége maga a rendezői alapgondolat, a Teremtmény szemszöge és a színészi játék. Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller játéka kifejezetten kimunkált, végiggondolt, ugyanakkor nagyon természetes, az érzések, gondolatok hihetetlen mélységgel jönnek át a néző számára. A mellékszerepekben is kifejezetten erős a színészi játék, Elizabeth (Naomie Harris) természetessége, jósága, ahogyan vőlegénye tudományos érdeklődését próbálja megérteni és elfogadni, emberi esendősége bizony hatással van ránk, csakúgy, mint a sírásók Shakespeare-i jelenetekre emlékeztető párbeszéde. Értékes, megfontolásra érdemes gondolatok hangzanak el szinte minden mellékszereplőtől.

Ezen felül a rendezői megközelítésben az is izgalmas, hogy a darab viszonylag eszköztelen, nem a nagy díszleteken van a hangsúly, hanem a két főszereplő játékán. A látvány és a fények azonban mégis döbbenetesen jól leképezik, milyennek kell lennie a modern színháznak (amolyan Harry Potter és az Elátkozott Gyermek színvonalon) és nagyban hozzájárulnak az erős hangulati hatások fenntartásához.

A darab legnagyobb erőssége viszont magában a regényben is megvan, nevezetesen, hogy gondolkodásra késztet. Kifejezetten erős szellemi mondanivalója van, rengeteg kérdést vet fel, amelyekre bizony nem egyszerű válaszolni. Sok egyéni gondolkodást igényel, emellett viszont megfelelő társaságban - például Csillával és Borival - megbeszélni kifejezetten ajánlatos. :)

Az egész darab központi kérdése Terentius ókori római költő mondását idézi számunkra: „Ember vagyok, semmi nem idegen tőlem, ami emberi”…

Hát így történt, hogy már nemcsak Csilla és Bori várja lelkesen az év végi Frankenstein-vetítéseket, hanem velük együtt én is, és remélem, az ajánlók olvasása után még sokan így lesztek ezzel. :)

 

 

Csilla

Isten éltessen, Bori! :) Arra kértél minket, hogy születésnapodra írjunk neked a Frankensteinről. Ez az a „film”, amit együtt talán a legtöbbször láttunk, ami jelzi, milyen elgondolkodtató és különleges ez a mű. Mint rendes egyetemista, alig volt olyan kötelező irodalom, amit elolvastam, rendszerint csak a rövidítettekig jutottam el. Angolul még kevesebb könyvet olvastam. A Frankenstein a kevesek egyike, amit elolvastam (habár nem egyetemistaként, hanem később). És ez egy olyan mű, amit még sokszor el akarok olvasni. A könyv remekmű, ritka remekmű, és számomra teljesen érthetetlen, hogy egy 19 éves lány hogy tudta megírni. Az élet alapkérdéseiről szól, olyan kérdésekről, amik hihetetlenül bonyolultak, és nem is feltétlenül van rájuk egyértelmű válasz. Mary Shelley pedig elegánsan, minden erőltetettség vagy szájbarágósság nélkül tudta ezeket a kérdéseket millió oldalról megközelíteni. Könyvének értelmezésével könyvtárakat lehet megtölteni.

 

frankie14.jpg

 

De ez az élményírás most mégsem a könyvről, hanem a belőle készült színházi adaptációról szól, amelynek Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller a főszereplői. Mindketten eljátszották a Teremtmény és Frankenstein szerepét is. A darab, amit az Uránia Filmszínházban együtt (is) már számtalanszor megnéztünk, ugyanazt az erős hatást tudja kiváltani, mint amit a könyv. Nagyon jó adaptáció. Természetesen kevesebb, mint Mary Shelley könyve, mert hát röpke 2 órába nem fér bele több száz oldal. A lényeg egy adaptációnál nem a teljességre törekvés, hanem, hogy el tudja érni ugyanazt a hatást, mint amit a könyv. Ugyanolyan lenyűgözve, sokkolva, megrendülve, meghatva érzem magam a moziteremből kifelé jövet, mint amikor a könyvet becsukom. Elgondolkodtat, végre, valami elgondolkodtat olyan dolgokról, amikről annyira érdemes gondolkodni! Amikről kell gondolkodni, amikről lehet beszélgetni órákon át, amik segítenek felépíteni bennünk a saját morális világunkat. Amiktől talán érzékenyebb, empatikusabb emberek leszünk. Talán azért ez az a „film”, amit annyiszor nézünk meg, mert mindig aktuális, mindig érvényes, és mindig épít minket. Az élet értelmét boncolgatja. A jót és a gonoszt, ezeknek a keletkezését, eredetét, mibenlétét: a látszatot, a másságot, a hazugságot, az igazmondást, a teremtést, a gyilkolást, a hiúságot, az önzetlenséget, a szeretet, a gyűlöletet, a vágyat, a tudást és nem tudást, a közösséget, az egyedüllétet… Szinte végtelen a témák száma, és mindent párban, ellentét-párban mutat meg. A mai könyvek és filmek legtöbbször csak egy-két témára épülnek, és ha már többet próbálnak körüljárni, mindenhol azt olvasom kritikaként, hogy sokat markol, keveset fog. Az biztosan igaz, hogy nagyon nehéz egy műben sok témával érdemlegesen foglalkozni, úgy, hogy mindenki találjon benne magának kedvére valót, mindegyik mondjon valamit. Mary Shellynek ez 19 évesen sikerült, ahogy sikerült a színházi adaptáció írójának, Nick Dearnek és a rendezőnek, Danny Boyle-nak is. És ezekben a művekben nemcsak egy-két témát találunk érdekesnek. Nem. Az összeset! Ezek a témák pedig „nehéz” témák olyan értelemben, hogy nehéz róluk nem didaktikusan beszélni. A didaktikus történetektől pedig már kisiskolás korunkban elment a kedvünk. Emiatt pedig a legtöbb ember ezekről a témákról keveset gondolkodik, szerintem a megfelelő motiváció, ösztönzés híján. Pedig ezek a legizgalmasabb témák között vannak. A Frankenstein pedig a legjobb eszköz arra, hogy végre elkezdjünk újra a világ legizgalmasabb kérdésein gondolkodni.

 

frankie3.jpg

 

Röviden ennyit az okokról, hogy miért szeretjük. :) De mit is szeretünk? Frankenstein egy tudós, aki évek kutatómunkája során rájön, hogy hogyan lehet életet teremteni „not the usual way”. A halottakból összefércelt szörnyű testet elektromossággal kelti életre. Elborzadván saját teremtményétől elrohan, és magára hagyja őt teljesen: itt indít a színdarab. A Teremtmény még nevet sem kapott, és Frankenstein „it”-ként beszél róla: tárgyként, nem élő emberként. A Teremtmény beszélni nem tud, ahogyan járni sem, csupán nagy testi erejére támaszkodhat. (Didaktikusan: Olyan, mint egy újszülött, amilyenek mi is voltunk.) A nagy és barátságtalan világban szörnyű kinézete miatt mindenhonnan csak visszautasításban van része, holott ő nem tesz semmi rosszat, csak ételre és szeretetre volna szüksége. Szeretne valahova tartozni. Nem akar kivetett lenni. Ember akar lenni. Meg akarja tudni, hogy lehet ő is ember. Nick Dear azt mondja, nem arról szól ez a darab, mit jelent szörnynek lenni, hanem arról, hogy mit jelent embernek lenni. Ezáltal mi is meglátjuk, mi tesz minket emberré. Mi minden.

A szerencsés véletlen egy vak emberrel hozza össze a Teremtményt, akitől megtanul beszélni, olvasni, tanul irodalmat, és legfőképp rengeteg kérdése van az életről. Nem tudja, ki ő, mi a neve, honnan jött, vannak-e szülei. Lassan, ahogy megtanul olvasni, megtudja Frankenstein nála hagyott naplójából, hogy ki ő, mi ő. Eközben a vak férfi be akarja mutatni őt a családjának, megígéri a Teremtménynek, hogy nem lesz bántódása. A Teremtmény ebbe minden rossz tapasztalata ellenére, a vak ember iránt érzett hálából és tiszteletből beleegyezik, ám (ki gondolta volna?) a fiatal pár ugyanolyan ellenségesen fogadja őt, mint mindenki más. Megverik és elüldözik. Bizalommal telt lelkében ez újabb, hatalmas törés. És ez a törés akkora, hogy bosszúból megöli az egész családot, felgyújtja a házukat. Engem mindig mélységesen megdöbbent ez a tett. A nézők kezdettől fogva a Teremtménnyel szimpatizálnak, vele azonosulnak, és a darab egy elég korai pontján a Teremtményből gyilkos lesz. Ezzel annyira nehéz azonosulni, hogy azonnal szinte elviselhetetlen feszültség jön létre aközött, ahogy a Teremtményt korábban megítéltük, és most megítéljük. Szinte ordít, hogy a Teremtmény nem maga tehet szerencsétlen helyzetéről, amibe jutott. Ezzel tudunk szimpatizálni. Viszont ő választotta a gyilkosságot is. Ezzel nem. Mégis sajnáljuk a Teremtményt! Szánjuk, őszintén.

 

frankie4.jpg

 

A Teremtmény ezután elhatározza, hogy megkeresi teremtőjét, mert bosszút akar rajta állni, és emellett ő az egyetlen ezen a világon, akihez tartozik, akihez bármi köze van. A Teremtmény megöli Frankenstein öccsét, akire véletlenül talál rá, és ott hagyja Frankenstein naplójának pár lapját. Frankenstein így rájön, hogy a Teremtménye még él, és ő ölte meg az öccsét. Elhatározza, hogy elpusztítja. Felkeresi a Teremtményt, aki, Frankenstein nagy meglepetésére, tud beszélni. Sőt, mi több, érvekkel akarja meggyőzni őt arról, miért ne ölje meg, és hogy mit tegyen helyette és miért. Vicces és egyben megható, ahogy irodalmi idézetekkel támasztja alá mondandóját, Milton Elveszett Paradicsomából. (Amit olvasott, sőt, élvezett.) Megkapó, ahogy a Teremtmény próbálkozik, nagyon emberi módon, hogy csak és kizárólag érvekkel győzze meg teremtőjét, ne pedig fölényes testi erejével. Elmondja, hogy magányos. Tudja, hogy ilyen külsővel nem lehet a társadalom tagja, viszont normális emberi szükségleteiből kifolyólag szeretne maga mellé egy társat, akivel mindenkitől távol, békében élne. Frankensteint elborzasztja, egyben feltüzeli ez a gondolat: alkotni egy még tökéletesebb életet. Itt van az egyik legszebb jelenet szerintem: Frankenstein és a Teremtmény, miután kezet ráznak az alku megpecsételésére, ahogy elengedik a kézfogást, a híres Teremtés festményt elevenítik meg egy pillanatra. Frankenstein számára azonban az alkotás csupán egy tudományos kísérlet. Egy áttörés. De az, hogy ezzel egyben egy életet is teremtett, az őt hidegen hagyja. A Teremtményt, a „tudatlant” ez egészen elborzasztja.  Egyik központi témája a darabnak, az, ahogy kiderül lassan, hogy Frankenstein az, akinek – ember létére – szinte nincsenek érzelmei, aki nem tudja, milyen az, szerelmesnek lenni, míg a Teremtmény nagyon érző lény, még a szerelmet is megtapasztalja. Frankenstein Elizabeth-et, jegyesét otthon hagyja, és elmegy messzire, északra, hogy megalkossa a nőt a Teremtmény mellé.

Amikor kész van, Frankenstein meggondolja magát, és szétszabdalja a nőt attól félve, hogy szörnyek egész nemzedékéért lesz ő a felelős. Hazafut, és azonnal megtartja esküvőjét Elizabeth-tel. Nászéjszakájukon bevall Elizabeth-nek mindent, és megfogadja, hogy megöli a Teremtményt. És elmegy. Innentől sejthető a borzalmas végkifejlet. A Teremtmény, míg Frankenstein őt keresi, bemegy Elizabeth-hez, és megtéveszti őt.  Ahogy a Teremtmény mondja, ez a legkomplikáltabb emberi tett – és ezzel válik ő teljesen emberré. Hazudik, hogy nem akar semmi rosszat, majd megerőszakolja és megöli a nőt.  A Teremtmény így áll bosszút Teremtőjén.

 

frankie5.jpg

 

Ez szörnyűséges. Főleg úgy, hogy – ahogy ő maga ki is fejti – a Teremtmény tudja, mit tesz. Pedig kedvelte Elizabeth-et. Ha vesszük a fáradtságot, és elgondolkodunk rajta, felfedezhetjük, hogy mi is tettünk olyat, amire azt mondjuk, szörnyű. Amit nem kellett volna. Sőt, hogy adott körülmények között mi is eljuthatnánk idáig… hiszen a Teremtmény nem gyilkosnak született. Ahogy mi sem. És ha Frankensteinre gondolunk, azzal is szembesülhetünk, hogy bennünk is megvan a kegyetlen, érzelmek nélküli, másokat nem szánó ember. Talán nem ilyen mértékben, nem mindig, de megvan. És hogy vannak emberek, akik olyanok, mint Frankenstein és a Teremtmény. Szélsőségesen.

Ezután Frankenstein megpróbálja feltámasztani halott feleségét, de apja nem engedi. Nem tudom, miért, de mindenki érzi (Frankensteinen kívül), hogy ez nem lenne helyes. Vajon miért? Szavakba lehet ezt önteni?

Ezután megkezdődik a Teremtmény és Teremtőjének örök űzése, (szám)űzetése. Teremtő és Teremtménye véglegesen összekapcsolódtak egy olyan kapoccsal, amilyet egyikük se akart, vagy akar, de ami mégis elszakíthatatlan. Ők örökre összetartoznak. És különös módon, talán a természet törvényeibe való beleavatkozás miatt minden más kapcsolatuk megszakad, a társadalom kivetettjei lesznek mindketten, csak egymás miatt, és egymásért léteznek már. Utálják egymást, ugyanakkor nem tudnak meglenni egymás nélkül. Csak ők vannak már egymásnak, mindenki más pálcát tört fölöttük.

A történet mellett érdemes lenne megemlíteni a motívumokat is, amiket feljebb felsoroltam, de ha ebbe belekezdenék, soha nem fejezném be az írást. Nagy irodalma van, érdemes olvasgatni, nagyon okosakat írnak róla. Egy rövid, érdekes fejtegetés  látható az alábbi videóban:

 

 

Eddig csak a két főszereplőről írtam (és róluk se eleget), de a darabban csodálatos módon nemcsak ők voltak „észrevehetők”. Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller nem taroltak le mindenki mást a színpadról elsöprő alakításukkal. Elizabeth melegszívű, (tudományok iránt is) érdeklődő, elfogadó, egyszerű figurája nagyszerű volt, ahogy cserfes, józan eszű cselédjének az alakítása is, valamint a mellékszereplők is, feszültséget enyhítő vicces mondataikkal. Nagyon egységesen magas színvonalú az egész darab.

Külön elismerést igényel a világítás is (amellett is, hogy pont lámpákkal foglalkozom mostani munkámban:), ami külön díjat is kapott. Varázslatos. Főleg dinamikájában.

 

frankie6.jpg

 

Mindezeken kívül azért is érdekes számunkra ez a darab, mert mindkét főszereplőt ismerjük Sherlockként, aki nagy kedvencünk. :)

És a végén álljon itt pár sor Mary Shelley eredetijéből. Megérdemli, hogy olvassák, habár tudom, az olvasók nem szívesen vesznek kezükbe egész könyveket, ráadásul angolt, még ráadásulabb nehezet. Ezért kiemelek pár sort. Hogy legalább pár sort olvassanak el (erre azért nagyobb a hajlandóság, főleg, ha nem kell utánakeresni). És talán ez meghozza a kedvet az egész mű elolvasásához. Ezek a kedvenc soraim közül valók, de igazán nehéz kedvencet kiemelni. Rabul ejtő, ahogy Mary Shelley ír.

 

"All men hate the wretched. [...] Yet you, my creator, detest and spurn me, your creature! To whom you are bound by ties that can only be dissolved by the annihilation of one of us. You purpose to kill me. How dare you sport thus with life?"

 

"Wretched devil! You reproach me with your creation; come on, then, that I may extinguish the spark which I so negligently bestowed."

 

"Oh, Frankenstein, be not just to every other, and trample upon me alone, to whom your justice, and even affection, is most due."

 

"Listen to my tale: when you have heard that, abandon or commiserate me, as you shall judge. But hear me. The guilty are allowed, by human laws, bloody as they are, to speak in their own defence before they are condemned. […]  You accuse me of murder; and yet you would destroy your own creature with a satisfied conscience. [...] I ask you not to spare me: listen to me; and then, if you can, and if you will, destroy the work of your hands."

 

Göncz Árpád fordításában a kiemelt sorok így hangzanak:

 

„A szerencsétlent mindenki gyűlöli. […] Még te, a teremtőm is megvetsz és eltaszítasz engem, a teremtményedet, akihez oly szoros kötelék fűz, hogy azt csak egyikünk pusztulása oldhatja föl. Meg akarsz ölni engem. Így mersz játszani az élettel?”

 

„Nyomorult ördög! Szememre hányod, hogy megteremtettelek! Gyere hát, hadd oltsam ki a lángot, amit oly könnyelműen föllobbantottam.”

 

„Ó, Frankenstein, ne légy pártatlan máshoz, és ne taposs egyedül rám, akinek leginkább tartozol igazsággal, sőt elnézéssel és szeretettel is.”

 

„Hallgasd végig a mondandómat. Ha meghallgattál, tagadj meg, vagy érezz velem érdemem szerint, amint ítéled. Csak hallgass meg! Az emberi törvény még a bűnösnek is megengedi, bármi véres bűnt követett el, hogy mielőtt elítélnék, védekezzék. […] Engem gyilkossággal vádolsz, de te nyugodt lelkiismerettel elpusztítanál engem, a teremtményedet. […] Pedig nem is arra kérlek, hogy kímélj. Csak arra, hogy hallgass végig, aztán, ha képes vagy rá, és ha akarod, pusztítsd el a kezed alkotását.”

 

 

Frankenstein

 

A londoni National Theatre előadása felvételről, 120 perc, 2011.

 

Szereplők:

 

Benedict Cumberbatch     A Teremtmény/Victor Frankenstein

 

Jonny Lee Miller               A Teremtmény/Victor Frankenstein

 

Karl Johnson                    A vak tanító

 

Naomie Harris                  Elizabeth, Victor menyasszonya

 

Mary Shelley regényét színpadra írta: Nick Dear

 

Rendezte: Danny Boyle

 

A darabot – mindkét változatát - bemutatása óta minden évben vetíti az Uránia Nemzeti Filmszínház a National Theatre Live program keretében, reméljük, az idei év sem lesz kivétel.

 

Mary Shelley Frankenstein vagy a modern Prometheus (Frankenstein or the Modern Prometheus) című regénye 1818-ban jelent meg először Angliában. Magyarországom 1977-ben adták ki, Göncz Árpád gyönyörű fordításában. A regényt bárki elérheti a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ITT.

 

A regény angolul elérhető ITT.

 

Nick Dear adaptációja ITT olvasható.

 

frankie20.jpg

 

Benedict Cumberbatch éppen a The Current War c. filmet forgatja, ő alakítja Thomas Edisont.

 

Danny Boyle legújabb filmjét – a legendás Trainspotting folytatását – a Trainspotting 2-t nemrég mutatták be. A filmben természetesen szerepel Jonny Lee Miller.

 

Naomie Harris – akinek a karrierje éppen a Frankensteinnek köszönhetően kapott lendületet – a friss Oscar-díjas Holdfényben szerepel, alakítását számos díjra jelölték, és méltatják a kritikusok.

 

Aki még több Frankensteinre vágyik, annak a legújabb filmváltozatot ajánljuk, James McAvoy, Andrew Scott és Daniel Radcliffe főszereplésével.

 

A blogbejegyzésben látható képeket és videókat Csillával együtt válogattuk, ezúton is köszönöm a segítséget, Dearest!:)

 

 

frankie18.jpg

 

 

 

 

                                                      

                                                                   

 

A bejegyzés trackback címe:

https://puffcinq.blog.hu/api/trackback/id/tr9812301123

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gertrudstein 2017.03.01. 07:01:04

Briliáns!
Most csak ennyit.
És, hol az a könyv?
Mikor játssza újra az Uránia?

PuffCinq · http://puffcinq.blog.hu/ 2017.03.02. 14:22:41

@gertrudstein: Köszönjük!:) A könyv magyarul elérhető itt: mek.oszk.hu/02700/02735/02735.htm

Hogy mikor játssza legközelebb az Uránia, azt még nem tudom megmondani, de nagyon figyelem, és majd szólok.:)

ChristineJane 2017.03.02. 14:46:01

Hú, ez most masszív lett, köszi! Van róla gondolatotok, az látszik.:D Amúgy szerintem is fantasztikus előadás, és a zenéje is szuper:

www.youtube.com/watch?v=tdluKnE7fRQ

Ja, egyébként megcsinálták Magyarországon is, azt tudtátok?

pestimagyarszinhaz.hu/frankenstein/

Én sajnos nem láttam, úgyhogy pl. nem tudom, megcserélték-e a szerepeket, de biztos izgi volt.

Írtok majd a Drakuláról és a Jekyll és Hyde-ról is, ugye? Most már muszáj.:)))

PuffCinq · http://puffcinq.blog.hu/ 2017.03.02. 15:28:06

@ChristineJane: Ó, igen, a zenéje! Annyira természetesen és könnyedén illeszkedik a darabba, és annyira szuper az is, hogy el is feledkeztem róla...:) Köszi, hogy betetted!

Én nem tudtam, hogy ezt színpadra vitték nálunk is. Kár, mert megnéztem volna!

tenesseeblues 2017.03.02. 19:21:16

Jóságos ég, én is mindig úgy tudtam, hogy Frankestein a Szörny...:( nightmare :(

Viszont, mi lett később Mary Shelley-vel? Érvényesült a híres férje mellett?

vincentmarvinjules 2017.03.02. 19:28:10

Én a barátságot irigylem. A ti hármótokét, chapeau!
És a kétszáz évvel ezelőttit! Egy fiatal lány, Mary, aki ugye akkor még nem volt Shelley! hogy szökhetett el azzal a két zseniális fiatalemberrel?!

PuffCinq · http://puffcinq.blog.hu/ 2017.03.03. 18:58:07

@tenesseeblues: nyugi, életem első 15 évében én is azt hittem, hogy ő a szörny. Ráadásul a szörny sem szörny, hanem Teremtmény. De szerintem mindenkinek el kell olvasnia a könyvet ahhoz, hogy ez tisztázódjon. A horror filmek tényleg hatottak.

Mary Shelley férje nem sokkal a Frankenstein megjelenése (1818) után, 1822-ben meghalt. Mary Shelley ezután hazatért Angliába, és a férje hagyatékát gondozta. 1826-ban jelent meg még egy ismert regénye, Az utolsó ember. A leírása alapján igazi poszt-apokaliptikus sci-fi:

"A 21. század második felében újra felüti fejét a világban a fekete halál, és mintha a pestisjárvány egymagában nem lenne elég, az életben maradtak oktalan háborúskodással tizedelik tovább a Föld népességét. Miközben a modern civilizáció lassan összeomlik, egy mindinkább megfogyatkozó angol arisztokrata társaság tagjainak sorsán keresztül bepillanthatunk az emberiség végnapjainak felkavaró személyes drámáiba, és e nagyszabású mű végére az is kiderül, van-e esély az újrakezdésre, vagy fajtánk nyom nélkül eltűnik a föld színéről. "

Az elemzések alapján ez már közel sem olyan jó, és hatásos, mint a Frankenstein. Azért majd igyekszem elolvasni, és beszámolni róla, ha érdekes.:)

@vincentmarvinjules: Köszönjük, néha én is egészen meghatódom, zseniális barátnőim vannak.:)

Úgy szökhetett el, hogy hatalmas botrány lett belőle. A korban a Frankenstein is botránykönyvnek számított. Jövőre lesz 200 éve, hogy először megjelent, akkor majd igyekszem még írni erről részletesen!