Nem voltam még négyéves, amikor egy nap így szóltam anyukámhoz: „Élni a legjobb!” Sajnos nem emlékszem már rá, akkor pontosan miért is szóltam így. Sőt arra sem emlékszem, hogy tényleg kimondtam, amit éreztem. Mégis minden alkalommal elhiszem, hogy valóban megtörtént, amikor édesanyám elmeséli, hogy eléálltam és megállapítottam, hogy élni a legjobb. Egyszerűen azért, mert ma is így érzem. Most különösen, hiszen félórája sincs, hogy (már megint) megnéztem Dany Boon Isten hozott az Isten háta mögött című filmjét.

A 2007-ben készült francia vígjátékban Philippe Abrams postamester úgy próbálja rendbe hozni omladozó házasságát, hogy rosszkedvű, ideges felesége szeszélyének engedve kérvényezi, hogy egy riviérai állomáshelyre küldjék. Célja elérése érdekében a cselvetéstől sem riad vissza. Philippe azonban korántsem profi a cselvetésben. Hatalmas hibát követ el és választás elé kerül: vagy kirúgják vagy Északra megy. Philippe végül nekivág a messzi Északnak. Egyedül. Görcsösen szorítja autója kormányát, a néző pedig a fotelja karfáját. Most mi lesz?

Sonnet130.mp3

Alan Rickman, a zseniális brit színész ma ünnepli 67. születésnapját. Így természetesen ma itt, a blogon is ünnepelnünk kell! Úgyhogy most mindenki kattintson a fenti linkre, majd dőljön hátra, és hallgassa meg Shakespeare CXXX. szonettjét, Alan Rickman előadásában. A szonett szövege angolul és magyarul, Szabó Lőrinc fordításában, a tovább mögött olvasható. Én már kattintok is!

Nyelvet tanulni nem könnyű. Nem könnyű, ha nincs, ami motiváljon. Igaz, a jó jegy egyáltalán nem lebecsülendő, de ha csak azért görnyedünk az angol rendhagyó igék három alakját mutató végeérhetetlenül hosszúnak tűnő táblázat fölé, ha csak azért próbáljuk megjegyezni és megérteni, hogyan és mikor használjuk a plus-que-parfait-ét, mert közel a dolgozat, akkor bizony nem csoda, ha hamar elcsüggedünk. Abban a pillanatban azonban, hogy találunk valamit, ami a tanult nyelvhez kapcsolódik, és fölébreszti kíváncsiságunkat, hihetetlen élményekkel teli körforgásba kerülhetünk. Hiszen, ha szorgalmas tanulással megismerünk valamit, az elkerülhetetlenül sikerélményt hoz magával, amely csak még jobban fölkelti érdeklődésünket. (Néha még én magam sem hiszem el, hogy ma már Shakespeare szonettek fordításával bíbelődöm, amikor nem is olyan régen még a Drakula nagyon megkönnyített változatát kezdtem el olvasni angolul, mint az első igazi idegen nyelvű könyvemet. A francia terén még nem állok ilyen jól, de az elhatározás már megvan. Egyszer egészen biztosan elolvasom a Vörös és feketét, úgy, ahogy azt Stendhal papírra vetette.)

Az első lépés megtételéhez – azaz, hogy találjunk valamit, ami fölébreszti kíváncsiságunkat, és ezáltal kezdjünk megismerni egy nyelvet és mindazokat, akik beszélik – tökéletes kiindulópontot jelenthetnek a kulturális szótárak. Bart István magyar író, műfordító 1998-ban állította össze először az Angol – magyar kulturális szótárat (a második bővített kiadás 2002-ben jelent meg). 2000-ben elkészült az Amerikai – magyar kulturális szótár. A Francia – magyar kulturális szótárat Ádám Péternek, a Német – magyar változatot Györffy Miklósnak köszönhetjük, míg a legújabb, 2008 júniusában megjelent kötet, Soproni András munkája, az Orosz kulturális szótár. A fenti szerzők nem kevesebbre vállalkoztak, mint arra, hogy két kultúrát hasonlítsanak össze. Szótáraikban tehát ne keressük egyszerű szavak jelentését – és szavak egyszerű jelentését - , ugyanakkor ne késlekedjünk föllapozni őket, amennyiben arra vagyunk kíváncsiak, mennyire népszerű hazájában a P.G. Wodehouse teremtette zseniális inas, Jeeves, hány éves korában lépett először színpadra Fred Astaire, ki mondta: „Ils sont fous, ces Romains!”, vagy épp, hogy mit jelentenek a bíbor vitorlák az oroszok számára.

Február 10-én vasárnap, 20:00 órakor a Story4, Magyarországon elsőként vetíteni kezdi a Downton Abbey című sorozatot. Itt az alkalom, hogy végre írjak Nektek a Downton Abbyről!

Én nagyon szeretek lelkesen írni Nektek. Nincs is annál jobb, mint leírni, mi az, ami szép, amit szeretek, ami tetszik, és közben reménykedni, hogy amiről írok, az örömet okoz majd Nektek is. Ezért vagyok én most furcsa helyzetben. Ahogy mondtam, itt az alkalom, végre írhatok a Downton Abbeyről! Csak éppen már nem lelkesedem érte úgy, ahogy szeretnék. Igyekszem, de nehéz, mert a Downton Abbey sajnos már nem olyan jó, amilyen a legelején volt. De akkor kezdjünk is mindent a legelején!

A Downton Abbey amerikai közreműködéssel készített brit sorozat, amely az Edward-kori Angliában játszódik. A sorozatot a brit ITV tűzte műsorára, az első részt 2010 szeptemberében vetítették. Azóta összesen 25 epizód került adásba, 3 évadra bontva. A sorozat főhelyszíne egy kitalált yorkshire-i nagybirtok, Downton Abbey. Ezen a birtokon él az arisztokrata Crawley család: Lord Grantham amerikai feleségével és három lányával, valamint az őket kiszolgáló személyzettel.

Őszintén bevallom, nem akartam a Vájtfülűek brancsáról írni Nektek. Könyvajánlót ajánlani? Ki hallott már ilyet? Egy hete azonban rájöttem, túl gyorsan ítéltem, könnyelműen tituláltam egyszerű ajánlónak Nick Hornby cikkeit. Az angol író és publicista 2003. szeptembere óta rendszeres szerzője az amerikai, Believer című folyóiratnak, rovatának címe, Stuff, I’ve been reading („Amit éppen olvasok”). Azaz minden hónapban azokról a könyvekről ír, amelyeket éppen olvas, nemrég olvasott vagy szándékában áll olvasni. „Ha pedig úgy érzem, hogy a kedvem, munkamorálom, a koncentrálási szintem, az időjárás vagy a családtörténetem befolyásolja viszonyomat egy adott könyvhöz, akkor azt nyugodtan elmondhatom és el is fogom mondani.” – írja a Vájtfülűek brancsa bevezetőjében.

Igen, egy hete minden megváltozott. Végre kezembe vehettem a könyvet, amely Nick Hornby 2003. szeptembere és 2006. júniusa között megjelent írásait gyűjti egybe, s amikor még éjfélkor is teljes odaadással olvastam, már tudtam: az „Egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasó naplóját” nektek is meg kell ismernetek. Nick Hornby ugyanis betartja ígéretét, és  nem időtől és tértől függetlenül ír olvasmányélményeiről. A Bevezetés és a Köszönetnyilvánítás között egy háromgyerekes apukát ismerhetünk meg, akinek bizony van TV-je és CD lejátszója, rajong a fociért és igen, emellett imád olvasni. Ez az, ami engem igazán megfogott. Nick Hornby olvasni imád. Nem tesz különbséget „magas irodalom” és „ponyva” között, nem nézi le azokat, akik a Da Vinci – kódot olvassák a Háború és Béke helyett, s nem magasztalja azokat, akik a Háború és Békét választják a Da Vinci – kód helyett. S persze az sem elképzelhetetlen számára, hogy akad, aki mindkettőt ugyanúgy élvezi. Hiszen az olvasás mindenekfelett öröm kell hogy legyen, csodálatos élmény,  szórakozás.

A Halálos szívdobbanás című filmről 2012 februárjában írtam. Most minden változtatás nélkül teszem föl ide a szöveget. Hiszen Romain Durist még mindig ugyanúgy szeretjük, igaz, Viki?

Amikor egy olyan film érkezik a mozikba, mint például a Suszter, szabó, baka, kém, amelyben szinte minden színészt szeretek annyira, hogyha két órán keresztül mást sem csinál, csak néz a kamerába szótalanul, én azt is élvezem, akkor nem is kérdés, hogy miről fogok írni. De nagyon is vannak olyan időszakok, amikor nehéz kitalálnom, mit ajánljak legközelebb. Szerencse, hogy itt van nekem Viki, akiről az én Kedves Rendszeres Olvasóim sokat hallottak már, és aki mindig a megfelelő pillanatban tudja azt mondani a vonal másik végén, hogy „írjál Romain Durisről, légy szíves!” Milyen igaza van! Hiszen Romain Duris is nézhet a kamerába hosszan, én visszanézek rá! Úgyhogy most itt is van ő, Romain Duris, és a Halálos szívdobbanás című film. Köszönöm az ötletet, Viki!

Romain Duris a ’90-es évek elején, az utcán várakozott, amikor megszólították, és arra kérték menjen el egy szereplőválogatásra. Elment és megkapta a szerepet, pedig előtte nem is próbálkozott soha színészettel. Karrierjében az áttörést a 2002-es Lakótársat keresünk című nagysikerű film jelentette, amelyben Cédric Klapisch író-rendező Xavier szerepét egyenesen neki írta. Jelenleg három filmje vár bemutatásra, Franciaország egyik legfoglalkoztatottabb fiatal színésze.   

Világéletemben szerettem figyelni, ahogy az emberek beszélnek körülöttem. Szó szerint. Szeretem figyelni, hogyan formálják, mennyire tisztán ejtik a szavakat, milyen a hangszínük. Különösen igaz ez akkor, ha színészekről van szó. Szakácsi Sándor, Szerencsi Éva, László Zsolt, Györgyi Anna, Báthory Orsolya, csak néhányan azok közül, akiknek a hangját bárhol, bármikor fölismerem és nagyon szeretem hallani. Külföldi színészek esetében a listát Stephen Fry, Alan Rickman és Benedict Cumberbatch vezeti valamint természetesen – mint azt Kedves Rendszeres Olvasóim bizonyára kitalálták már – Hugh Laurie, akinél szebben senki nem tudja kiejteni, például azt a szót, hogy „savage” (azaz vad).

Így aztán nincs abban semmi meglepő, hogy nagyon látni akartam a Szörnyek az űrlények ellen című rajzfilmet. Ilyen címmel lehet, hogy a film maga szörnyű lesz, de az egyik figurának Hugh Laurie kölcsönzi a hangját, legrosszabb esetben majd becsukom a szemem és nem figyelek másra csak az ő hangjára – döntöttem el magamban. Végül azonban nem kellett becsuknom a szemem, ahogy ott ültem a hatalmas mozi teremben egy langyos áprilisi délelőttön. A Szörnyek az űrlények ellen valóban nagyon sablonos, de szerethető mese. Még akkor is, ha mondanivalója kicsit túlságosan is nyilvánvaló, „soha ne becsüld alá magad és ne engedd, hogy az előítéleteid vezessenek”. Főhőse Susan, a szép jövőről álmodozó amerikai lány, akire esküvője napján egy meteorit zuhan. Másnap az immár 15 méter magas és szupererős Susan egy titkos katonai létesítményben ébred, nem érintkezhet senkivel, csupán szörny társaival: Hiányzó Láncszemmel, aki félig hal, félig ember, B.O.B-bal, a kék zselével, Rovaroszaurusszal és az őrült tudóssal, aki egykor ember volt, de egy félresikerült kísérlet következtében egy nap részben csótánnyá változott.

Mintha csak ráléptem volna egy lépcsőfokra, ami nincs ott. Így, ilyen nehéz ürességgel a gyomromban bolyongok a házban mindig, amikor befejezek egy regényt. Egy történet, amely hetekig meghatározta minden napomat, véget ért. Én azonban nem tudok elszakadni tőle még, minden gondolatom körülötte forog. Terrárium, árulás, aszalt szilva és szökés kavarog a fejemben, miközben szórakozottan helyére teszem végre a Karácsonykor megnézett filmeket.

Szabó Magda Abigél című regényét most olvastam másodszorra. Az egyetemi tanulmányaim miatt angolul olvasok, nyelvgyakorlásképpen franciául. Bármennyire jó érzés is, hogy képes vagyok erre, azért kellett valami magyar. Valami, amit igazán ízlelgethetek. Nem sokat tétováztam, az Abigélt nyitottam ki. A könyv 1970-ben jelent meg először a Móra Kiadó gondozásában, népszerűsége máig töretlen. (2005-ben a Nagy Könyv elnevezésű országos programsorozatban Magyarország harmadik legnépszerűbb regényének választották az Egri csillagok és a Pál utcai fiúk mögött.)

Első rész. Ma este. 21 órakor. Az HBO-n.

Ford Madox Ford brit író Parade's end c. regénye alapján a BBC és az HBO közösen készített sorozatot. A sorozat öt részes, a magyar címe: Az utolsó angol úriember.

Már nagyon készülök rá, hogy írjak Nektek Az utolsó angol úriemberről - megjelenésének minden formájáról. Sajnos erre a vizsgaidőszak miatt egy kicsit még várnom kell. Addig is következzen néhány szó a sorozatról a port.hu ismertetője alapján: A minisorozat az Edward-korabeli Anglia végnapjaiban játszódik, közeledik az első világháború jelentette őrület és káosz. Christopher Tietjens (Benedict Cumberbatch), a konzervatív arisztokrata feleségül veszi a társasági életért rajongó Sylviát (Rebecca Hall). Syliva terhes, és egyáltalán nem biztos, hogy a gyermek Christopheré. A férfi ennek ellenére kész kitartani a hűtlen asszony mellett. A sors azonban közbeszól. Egy nap Christopher találkozik Valentine Wannoppal, a bájos és félelmet nem ismerő fiatal szüfrazsettel.

Az ne tévesszen meg senkit, hogy a port.hu-n valamiért az akciófilmek közé sorolják a sorozatot. (Update: Oké, közben már kijavították a hibát.) Az utolsó angol úriember gyönyörű, különleges hangulatú sorozat, kiváló színészekkel, de "akció" nem sok van benne. Egy biztos, én tényleg szívből ajánlóm mindenkinek. Természetesen azoknak is, akiknek nincs HBO csatornájuk. Milyen jó, hogy van internet!

De azért ne feledjük, Az utolsó angol úriember 1. része ma este 21 órától látható az HBO-n. Utána még 4 héten át követhetjük Christopher Tietjens sorsának alakulását, hétfő esténként. A sorozat ismertetése az HBO honlapján is megtalálható. Valamint természetesen az imdb oldalán is.

A fenti videó a magyar HBO előzetese a sorozathoz. Most nézzétek meg, milyen előzetest készített a BBC. Most nézzetek meg egy jelenetet a sorozatból. Benedict Cumberbatch hangja és játéka... Tényleg ne hagyjátok ki Az utolsó angol úriembert!

Ugye, milyen szép lett a blog? Én biztos, hogy nem tudok betelni vele! Nagyon köszönöm Szabó Leventének a gyönyörű napfényes rajzot, Toth Petrának a rengeteg, rengeteg segítséget és a vidám e-maileket! És természetesen köszönöm mindenkinek, aki már most olvassa a blogot, az őszinte biztatást! Nélkületek ez a blog sosem indult volna el!

Mivel nekem minden élethelyzetre van egy-két szuper A bit of Fry and Laurie jelenetem, következzen most Stephen Fry egyik szuper monológja. A címe egészen egyszerűen: Hogyan legyünk nagyszerűek?  A monológban Stephen Fry elmondja nekünk a nagyszerűség titkát. Úgy mondja el, ahogy csak ő tudja. A titok egyébként az, hogy az embernek hinnie kell benne, hogy ő nagyszerű. Persze az sem árt, ha sokat mondják neki mások, hogy ő nagyszerű. Úgyhogy, Petra, Levente, Kedves Olvasóim, aki biztattatok és biztattok, én most elmondom nektek: nagyszerűek vagytok! Köszönök mindent!

A blog tehát nagyon szép lett. Gyönyörködjetek benne, olvassátok, lájkolátok, osszátok meg, szóljatok hozzá a bejegyzésekhez, hogy élő is legyen! De mindenekelőtt hallgassátok meg Stephen Fryt! A monológ szövegét a tovább mögött megtaláljátok angolul. Ígérem, ha egyszer leszek olyan nagyszerű, hogy le tudom fordítani, feltétlenül fölteszem a fordítást a blogra! De addig se felejtsétek el, hogy tényleg nagyszerűek vagytok!

                                                                                                   Bori